HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Kazinczy Ferenc – Sárközy Istvánnak és Berzsenyi Dánielnek
Széphalom, 1812. január 30.

MTAK Kt. M. Irod. Lev. 4-r. 158.

Gróf Török Lajoshoz. 1801. Júliusban.

Hatalmas Mesterének eggy szava
Miként hozá ki a’ puszta Semmiből
Ezt a’ temérdek Mindent, ’s önnmagát
Az Érthetetlent, a’ megfoghatatlan
Nagy Mestert, fejtik leczkéid nekem.
Oh, a’ helyett hogy e’ mélységeket
Előttem felnyitnád, kérlek, borítsd-el,
’S kikapva e’ szép világból, hol magamnak*
<szemem> magamnak
Honn*
<Gyön> Honn
lenni látszom, és a’ hol szemem
Gyönyörködése’ millio tárgyait
A’ legvarázsbb Setéttisztában és
Nem elvakító fénynél látni szokta,
Ne kénszeríts időn ’s üren keresztűl
Addig repűlni, hol csak fény lakik,
És a’ holott én durva föld’ fija
A’ fény miatt magamra nem találok.
Ifjú koromnak boldog reggele olta
Mind addig a’*
addig <míg> a’
midőn havát az Ősz
Fejemre még nem kezdte-el hinteni,
E’ viszketeg gond kínzott engem is.
Lángoltam látni; megkapni a’ Valót,
És mint menyasszonyt mellyemhez szorítni,
’S új szebb ’s jobb éltet élni hív keblében.
De ő futotta a’ Vakmerőt, ’s az éj’
Lidérczei köztt eltűne – nem haraggal,
De mint ki később ismét vissza térend.
Kétség ’s elcsüggedés rohant reám.
Kérdeztem a’ Természetet: siket volt.
Kérdeztem Bölcseinket: ők csevegtek
’S bizonytalanbbá tettek mint valék.
Barátim vállat vontak ’s hallgatának.
’S arany korom használtalan’ repűlt-el,
’S büntetve voltam kábaságimért.
Többé nem űztem a’ Futót, ’s magamba-
Vonúlva azt kérdém a’ mit tudhatok
És a’ mit tudnom használ. ’S ő jutalmúl
Megtért, ’s így szólla: Láss! a’ mit kerestél,
Nyúlj bé kebledbe ’s felleled.

*
* *
Száiszban eggy Ifjú (így beszéllte nékem
Eggy Celta Bölcs, ki már Egyptusi
Hosszú útazásiból*
<útjából> útazásiból
honnjába megjött,
És a’ mi ott, a’ titkok’ szent helyén,
Ő néki látni engedtetett, keblembe
Örűlve öntötte-ki) panaszra költ
A’ Hiérophanta ellen hogy reményeit
Ravasz sikamlatokkal játszodozza,
És a’ valót felfedni néki kés.
Mim van, ha Mindenem nincs? kérdi az Ifju;
Van itt több és kevésbb? Hát a’ Való
Ugy summa, mint a’ test’ érzékeinek
Ál boldogságaik, mellyeket nagyobb
Vagy kissebb mértékekben bírhatunk
És még is bírunk? Nem megoszthatatlan,
Nem eggy e a’ mit látni óhajtozom?
Ám végy-ki eggy hangot a’ lant’ zengzetéből,
Az ég’ ívéből eggy színt ám szakassz-ki,
’S semmid marad, míg a’ szép zengzet’ és
Szín’ mindent eggyüvé nem szerkezik.

Ekként beszéllvén, eggy szent Gömbölyeghez
Jutának-el, hol eggy beleplezett kép
Oriási nagyságban tűnt a’ megijedt
Ifjú’ szemébe. Szóllj, kérdé, mi ez?
Ez a’ Való, monda a’ Pap. A’ Való?
Hisz annak látásáért lángolok,
’S előttem épen ő lepleztetik!

Perelj az Istenséggel értte, mond’
A’ Hiérophanta. Nincs az a’ halandó,
Ki fel lebbentse e leplet, míg magam
Fel nem vetendem. ’S a’ ki ezt illetendi,
A’ szentet, a’ tiltottat, mond az Isten …
„’S mit mond?” – az a’ Valót meg fogja látni.
„Csudálatos! ’s te még fel nem vetéd?”
Én é? Nem én soha! ’s e’ viszketeg
Meg sem kísérte még. „Nem értelek.
Ha tőle nem több mint e’ gyenge fal
Rekeszt-el, úgy azt könnyü lesz”*
A záróidézőjel elmaradt, pótoltuk.
– ’s az Isten’
Tilalma! mond rendítő hanggal a’ Pap.
E’ gyenge fátyol nem nehéz karodnak,
Fiam: lelkednek sokmázsányi sully.

Az Ifjú mély gondok köztt tért haza.
A’ tudni-vágyás’ szomja csendes álmát
Szemeitől messze elűzi; kínosan
Fetreng fekvésén, ’s éjfélkor felugrik.
Rezzent lépései vaktában viszik
A’ Templomhoz. Megmászni itt a’ kerítést
Nem volt nehéz, ’s eggy bátor felszökellet
A’ kép elébe tészi a’ vakmerőt.

Itt áll immár, ’s borzasztva fogja környűl
Az egyedűl valót az éltelen csend,
Mellyet csak a’ lépdellet’ dobbanásai
Szaggatnak-meg a’ kripták’ boltjaikban.
A’ Kuppolának nyílásán keresztűl
Sápadt ezüstkék fényt lövell le a’ Hold.
’S rémítve, mint a’ megjelent Istenség,
Ragyoglik a’ boltnak setéte köztt
A’ szent alak, lenyúló fátyolában.

Bizonytalan lábakkal lép az Ifju
Közelbbre a’ képhez, ’s ím szentségtörő
Kezei a’ fátyolt már illetni akarják.
Hévség ’s fagy járja végig tetemeit
’S látatlan kar repíti vissza. El innen,
Boldogtalan! el innen! így kiált-fel
Mellyéből eggy hív szózat. Te fogod
A’ legszentebbet megkísérteni?
Nem érti ő, nem hallja a’ szózatot.
„E’ leplet – mond az Istenség – halandó
Fel nem vetendi, míg azt én vonom-le.
De nem vetette e melléje ő maga:
Ha ki ezt eltolja, meglátja a’ Valót?
Hadd érjen a’ mi akar! én eltolom,
És meg fogom (sikolta) látni.” – Látni?
Ezt zúgja utána eggy nyúlt Echó nevetve.

Igy szóll, ’s lekapja a’ leplet. A’ Papok
Elnyúlva lelték más nap őt az Ízisz’
Szent zsámolyánál. Bomlott sápadt arcza
Mély kínokat hagyott sejdíteni.
Eltűnt éltének vídámsága örökre
’S korán sír nyelte-el a’ boldogtalant.


Nadasdy Sárközy István barátomnak.
E’ napokban írt levelem eddig Pest körűl jár; ezt későbben veszed, mert restellem leírni ’s mindenre illyet nem bízok. Az Epistola második lapján kezdődő és annak végéig lemenő Rege Schillernek Verseiből (Gedichte, 2ter Theil) van véve; ’s ott a’ hol a’ csillag van itt a’ 2dik lapon, akarva van hagyva hézag, – olly hézag, melly ki nem póltolva fog maradni. Az elmélkedő megért, a’ ki pedig nem elmélkedik, annak nincs szüksége engem itt érteni. Az ür Raum, vacuum – a’ Setéttiszta pedig Helldunkel, clair-obscür. – Élj szerencsésen, kedves barátom. Széphalom, Jan. 30d. 1812.

MTAK Kt. M. Irod. Lev. 4-r. 135.

Berzsenyinek Kazinczy baráti szíves idvezletét.

Meg nem tudom fogni, kedves barátom, mire véljem sok holnapokig tartó hallgatásodat. Elhidegűlésre nem akarom, mert azt nem érdemlettem és mert azt becses barátságodtól nem vártam ’s nem várom. Ne engedje az ég, hogy Tégedet ’s tisztelt hitvesedet ’s szeretett házad’ népét kedvetlenség érte légyen! – Sárközymnek levelét nem régiben vettem, írja, hogy Te közlötted vele*
velem [th. emend.]
nem tudom mellyík Epistolámat ’s fiam születéséről szólló levelemet. Ez a’ széplelkű férjfiú is Marcus Æmiliusnak kereszteltette Decemberben vagy Januariusban leányának fiját. – Az ő emlékeztetése sugallá, hogy az ide zárt Epistolát veled közöljem. Tíz eszt[en]dővel ezelőtt kezdém azt írni, de abba hagyám, tartván, hogy az a’ kihez intéztem, meg fog bántatni azon a’ miket benne lél. Az Epistola vége Schillernek verseiből van véve; az ott Das verschleyerte Bild zu Sais név alatt áll. Most ismét eggy új Epistolám vagyon munkában, de nálam a’ concludere versum nehéz munka, noha illy verseket más stans pede in uno ömledeztetne. – Verseid MSa felől Vitkovics azt írja, hogy szerencsésen kiállá a’ Censor trutináját. Tánczodat, az Emmihez írt Odát és az Élet’ korait Vitkovics felkérte tőlem, ’s elküldém neki. Bár nyomtattatnának valaha Verseid. De ha csak úgy boldogúlsz velek, mint én Daykaéimmal, úgy nem tudom mikor lesz tisztelőddé a’ M. Publicum. – Tudod e, hogy Gróf Desőffy József az én nevemet a’ populus rex (Virgil.), Diætális Sessiójában perorálván a’ M. Nyelv felől, publice elhangoztatta? Nem csinálok titkot belőle, ’s nem kívánok jobbnak tartattatni mint vagyok, azért elmondom, hogy ennél kedvesebb fény engemet nem érhetett. Úgy örvendek ezen szerencsémnek mint a’ pulyák a’ magok pórázoknak. ’s Desőffytől említetni ott! – Ne legyen terhedre kérésem: küldd által ezt az Epistolát Sárközymnek, de elvágván azt a’ lapot melly hozzád szóll. Ajánlom magamat becses barátságodba. Sz[éphalom]. 30. Jan. 1812.