Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Szeretett barátom! In medias res – még pedig eggy ugrással; mert Grammaticai válaszom nem lehet rövid.

Kérdéseid ezek:

I.) Ha rövidség’ kedvéért jól írunk lly-t, holott lyly-t kellene írnunk: mi von-el attól, hogy rövidség’ kedvéért a’ ts és tz hangjainak mind ezen jeleket mind a’ cst és czt adom? Az illatio nem szintén jó; az jó úgy volna, ha azt kérdenéd, hogy ha írok llyt lyly helyében: miért nem ccst ’s cczt is cscs’ és czcz’ helyébe? De én írok: makaccsal-t ’s láncczalt. – Azonban kérdésed nyilván ezt teszi: Ha az llyben keresek compendiumot: miért nem abban is, hogy a’ csecs szóban hallatszó két^* consonáns hangját eggy módon írjam mindég, és ugyan-azon hangot ne kétféleképen? Erre az a’ felelet, hogy az ugyan-azon hang nem ugyan-azon hang; sőt épen úgy külömbözik egymástól mint a’ simplex és így positiot nem csináló ly – (helye, selyem) – és a’ positiót csináló lj – (nyalja, keljen). Állításom’ bizonyítását alább.

II.) Ha magyarban van C betű, miért nem élünk vele? – Te bizonyosan azt kérded itt, hogy miért nem élünk vele Z segedelme nélkűl? – De Tinódi Sebestyén, ki a’ Mohácsi veszély után és körűl élt, Céceit és Losoncit írt, ’s Kazinci Péter és András a’ Rákóczy ház’ hívei ’s áldozatjai, mind ketten olly cultúrájú fők, hogy utraq[ue] lingua írtak verseket, hasonlóképen e’ betűvel jegyzették-meg neveinket. – Én 1793. így élve adtam-ki a’ Herder’ Paramythionit és Wieland’ Diogeneszét, nem hogy K. Péter és Andrást kövessem, hanem mert simplificálni mindent illik, a’ hol lehet. Abba hagyám, mert a’ kötődők a’ cafrang, comb, cudar szókat kafrang, komb, kudar-nak pronunciálgatták s’ ezt tánc és lánc ’s labanc így tánk, lánk ’s labank.

III.) Ha az idegen szókat változtatás nélkül kell írnunk, miért CassiuSZt? – Eddig kezedben vannak Töviseim és Virágaim, mert azt azon estve küldém-meg neked, a’ mellyen a’ Nyomtatótól vettem. Lássd 44–46 lapjait. Bánom, hogy oda nem tevém a’ SokrateSCH és BrutuSCH neveik mellé a’ QuintuSCH HoratiuSCH FlaccuSCH és CajuSCH CrisSCHpuSCH SallustiuSCH neveiket, hogy ezt az undok barbarieSCHt azok az olvasók is értsék, a’ kik nem akarnak érteni.

IV.) Ts e és Tz, vagy CS. és CZ? – Itt a’ nagyja! erre hosszan.

Minden nyelv’ orthographiájának ezek a’ fő és közönséges törvényei.

1.) hogy ugyan-azon hang minden esetekben ugyan-azon betűk által jegyeztessék. – Igaz törvény, de megtéveszthető. Ez tévesztette-meg az Ypsilonistákat, hogy nem ügyelnek a’ szók’ formatiójira, ’s a’ nyalját, vonját, hatját,^* becset, ruczát nyallya, vonnya, hattya,^* bets és rutza-nak írják. A’ ki a’ három elsőt véteknek ismeri, nem consequens ha a’ két utolsót is annak nem ismeri; ’s a’ ki a’ két utolsót nézi véteknek, ha consequens volna, nem írná ly-el a’ harom elsőt. – Virág, Fejér, Vitkovics, Verseghy az első rendbe valók: a’ mi Kisünk a’ másodikba.

2.) törvény. Hogy ugyan-azon betűk minden esetekben ugyan-azon hangokat jegyezzék, szóllaltassák. Én ezt a’ törvényt követem, ’s ugyan ezért élek cs és cz-vel.

3.) Hogy valahol a’ pronunciatio világos ellenkezésben vagyon a’ grammatikai formátiók charactericus betűjikkel, a’ leírásban a’ hangot kell követni nem a’ formatiókat (mossa tehát, noha ez annyi mint mos és ja, mint fogja, adja, kapja, vonja, tartja): ellenben valahol a’ hangzás tökéletesen ellene nem kiált a’ gramm[aticai] formatiók’ charact[er] jegyeinek, és azt csak per approximationem kinyomja, ott már nem a’ hangot kell követni, hanem a’ formatiókat. Igy van ez, mert az írás nem a’ hallás’ hanem a’ látás’ orgánjához szóll, midőn a’ gondolatot a’ lélekhez általviszi, ’s néki az a’ tiszte, hogy azt a’ szolgálatot úgy tegye, hogy a’ megtévedés, a’ mennyire tőle kitelik, eltávoztassék.

Ha az első regulát követjük, így kell írnunk: mongya, nággya, rúggya (nem mondja vagy mondgya, mert a’ kimondás d-nek hangja nelkül esik), ’s nyallya,^* fallya, vonnya, hánnya, attya, mászszor és szászszor; ’s baráccság, múlaccság, véccség, kéccség, némeccség, tóccság, vaccság, imáccság, szabaccság. Ezek szembe ötlő képtelenségek. Valóban szint olly képtelenség, midőn a’^* csecs szót tsets-nek írjuk, minthogy a’ vocális előtt és után álló consonáns általunk annak a’ hangnak ismértetik, mellyet^* a’ tótság szóban a’ két vocális között lelünk.

Valahol compositio van (akár flexio csinálja azt, akár két szónak öszve ragasztása: nyalj-ja, setét-ség, lakatsark), ott positio metrica is van, úgy hogy az adja, falja, vonja, hatja nem pyrrhichiuszi lábak, hanem trohaic[usak] ’s midőn ezeket az Ypsilonista nem j hanem y által írja, akkor azon betűt, melly a’ j előtt áll, kéntelen megkettőztetni: hattya etc. – Igy kell bánnia a’ t végződő szókban is midőn s következik, ha consequens akarván lenni, a’ ts hangját c-vel jegyzi, ’s a’ lakatsark-ot így írná: lakaccsark. Világosabban látjuk ezt (mert a’ lakatsark szokatlan szó) a’ múlatság szóban, melly nem amphimacer többé hanem formális molosszusz, noha az a’ vocális melly a’ szónak közepén áll, magában rövid. A’ 2dik regula azt kívánja, hogy ugyan-azon betű minden esetben ugyan azon hangot jegyezze. Ha a’ múlatság a’ ts által molosszusz lett, hogy olvasom ezeket: vatsora, ketsege, ketseget, kotsonya, retseg, fetseg, tsátsog, petsenye? Dactyluszi lábak e ezek ’s troch[aikusak] vagy tribrachyszek és pyrrhichiuszok? – Szeretném tudni mit lehet ez ellen mondani?

Tovább megyek: Ha a’ cs’ hangja nem originális nem simplex hang: miként állhat az a’ szónak épen elején? hogyan lehet ott positio a’ hol nincs megelőző vocális? p: o: csecs, csorda, csap, csalán, czudar, czél, czérna, czondra, Czobor, Czindery?

Ide járúl a Régiség’ példája. – Révai Antiqq. Literat. Hung. p. 52. „Pro ts occurrunt in hoc M[anu]S[cripto] (a’ Látjátok feleim-et érti) – c, ch, s, sc. ex: gr: gimilcetul = gyümölcsétől.” Ugyan ott pag. 65. előhozza Gallus Anaxiusnak ezen szavait metcenec, és Lépesiből ezt meczesz.

Révai nagy ellensége vala a’ cs és cz-nek. És még is, midőn (ugyan ott lap 55) új formákat rajzolt a’ simplex hangoknak, mellyek a deák alphabétben külön betűt nem találtak, így tanítja írni a’ következőket: Ćomb, çat, ćafrang, derće, ketreć, çap, feçke, papuç; ’s lap 56 çontjainkat, pićiņt^*, tanćolt, beḉbent, çodát, ßikráçkadat ’s çakot ír. ’S mind ezek mellett p. 56. igen helyes megkülömböztetéssel Frisítset ír és nem Frisiçet; – mert a’ frisíts az előtte álló vocálist keménnyé tenné ha accentusa már nem volna. Semmi nem bizonyít inkább mint az ellenkező’ vallása.

Szabó Dávid olly silány Grammaticus és olly makacs elállani a’ maga egyszer már elfogadott hypothesisétől, hogy, látván, hogy a’ vatsora, ketsege etc. másképen hangzik mint a’ múlatság, készebb volt ezt az utolsó szót ’s a’ barátságot, vétséget kettős t által festeni, mellyet semmi nem javallhat, mint hogy a’ cs-re térjen, melly minden bajából kifejthette volna. RákóCZyt, BoCSkayt, Csákyt, Csanádot, Csongrádot írta e valaki a’ mai napig T-vel. Olvassd meg Magyar Régisegeimet, mellyet, úgy emlékezem, neked megküldöttem.

V.) Dunaismus, Tiszaismus. Ez a’ legfontosabb czikkelye levelednek. De megfejtésére kevés szó kell. – A’ maga Dialectusát az Országnak eggyik része szint úgy jónak nézheti mint a’ másik a’ magáét, ha a’ rész nem felette kicsiny ’s ha öszve nem keveredett a’ soloecusokkal. De az Iró nyelve nem a’ Dunai, nem a Tiszai, hanem a’ magyar Schriftsprache. Nem szabad máson írni. Austria, Tyrolis, Bavaria, Svévia, Helvetia ’s Alsatia nem perorálhat; a’ német a’ Sax beszédet követi, noha az kis táj, mert az a’ Schriftsprache. Kis Soprony V[árme]gyei születésű. Dunai Virág is és Himfy. Rajtok alig, Kisen épen nem ismerszik-ki, melly vidéken leve. Az adóból épen úgy lesz adaja mint az időből ’s mezőből ’s szőlőból ideje, mezeje, szőleje. De Virág és Himfy soha sem írt adaját ’s nem is fog; Kisnek pedig az lehetetlen volna. Ha méhe a’ nominativus absolutus, hogy lesz cum suffixo? igy é: méhém? Igy kell, mert epém, kefém, tevém, vesém, kovám, fám. – íg, fíl, szíl legyen e azért hogy az ég, fél, szél két dolgot ne jegyezzen? Nincs e ez minden nyelvben? az áll er steht és das Kinn; ál sem lehet pedig, mert ez pseudo-, os csont, száj, és arcz! Agerochosz (görögűl) kegyetlen és nagylelkű, mint az erkölcs jó is és gonosz is. –

Sanyarú vagyok, azt írod; pedig az igen semmiben nem jó. Hidj nekem édes barátom, érzem, tapasztalom gyakorta magam is. De nem tisztünk e az igen felé egész erővel törekedni? Szerencsétlen sorsa az emberiségnek hogy a’ sinóron túl vágunk. De nem rosz az. Mit építene a’ természet ha nem ronthatna? Addig oscillálunk, míg megállunk végre. Jaj hogy sokszor csak azért lelünk^* holmit jónak, mert ott állánk meg. – H. Esz[terház]yhoz írt ódádat most értem. Ki vagy mentve. Én is teszek úgy néha, mert másképen nem lehet. Eggy szép hitemtől foszta-meg az a’ mit Nagy Paliról írsz. Én azt az embert imádtam. Eggy hiten vagyunk Te és én, hogy a’ titkos rugót nem kell néznünk, hagyjuk azt a’ Veséket-visgálóra, ’s tartsuk jónak a’ jót, ha nem tusakodással esik is a’ hogy a’ Moralista kívánja, hanem aus Geschmack und aus einer Menschlichkeit. Contemta gloria, contemni virtutes. Tacit. De más a’ dolog, mikor a’ gyalázatos rugó a’ maga egész undokságában érezteti magát. Edes barátom, én Swietent, Pászthoryt ’s az Ipamat ismertem. Ők is emberek voltak: de melly tiszta emberek! Nem rossz az hogy Múzsádat aludni küldéd eggykorig, ’s Plutarch és Plátó foglal-el. More apis matinæ csak gyűjts. De ha sokáig alszik a’ kis Alvó, ébresszd-fel. Tudom hogy a’ férjfi növés szebb mint az asszonyi; tudom hogy Antinousznak a’ statuája szebb mint a’ Mediciszi Vénuszé; azokat a’ görbe lőcs lábakat az asszonyi formákban soha sem lelhettem szépnek; tudom hogy Hellászban gyakran láttak szép eleven statuákat is ex utroque sexu: de undorodom csak a’ gondolatjától is a’ pæderastiának, ’s hijába magyarázza^* azt nékem Montesquieu, ’s az Adrianus Császár ’s II. Friedrich példája. Azt is hallottam, hogy ezen innaturalis fictio nagyobb Wollustot ád. Kufsteinban eggy Austr. Tiszt vala eggy magyar társam szomszédja, ’s ez a’ mocskos és romlott ember a’ szomszédját holmi katonai dolgok előbeszédével, (melly kopogás által esett, úgy hogy az a eggy, a’ b 2, a’ c 3 ütés által nyomtattatott-ki) múlattatta. Ez nekem panaszlá, miképen gyötri a’ Német, ’s azt esküdte, hogy soha többé vele kopogni^* nem fog. Én kértem, hogy vegye-ki, miként történhetik az, holott lehetetlennek képzelem, hogy a’ mentula midőn feldagad, útat csinálhasson, holott oda az író toll is alig fér. S ez azt beszéllé, hogy a’ puer meritorius akkor midőn parancsoltatik, hevedert köt magára, ’s nem tudom mijét a’ hüvelykével megnyomja, ’s az egész véghurka ki megy. Akkor applicáltatik a’ mentula ’s eggy döféssel eggyszerre hurka és mentula bémegyen. Romlott ember a’ ki illy tettre adhatja magát.

Eggy Római Arcászhoz.