Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Legdrágább Barátom! Azt a megnyugtató hírt kaptam, hogy végre valahára megkapta azt a csomagot, amit a mecenzéfi újhelyi vásározókkal küldtem. A sorsnak hála, hogy jóságosan intézkedett. Ön ismét zavarba hoz engem, amikor határtalan barátsából megajándékoz a lipcsei Literaturzeitung évfolyamával. Legszívélyesebb köszönetem! Bárcsak megmutathatnám én is, hogy mennyire szívesen kelnék Önnel versenyre a baráti érzületek és tettek bebizonyításában! Ön ezt az én kis munkáimért járó honoráriumként számolja fel, és át akar siklani afölött, hogy már az is elegendő jutalom, hogy kinyomtatják ezeket az apróságokat.

Mondjon igen sok szépet Kézy tehetségéről, megszerzett ismereteiről, morális jelleméről az előmeneteléről szólva, és itt érinthetné a bizonyosan szép költeményét, mivel az Annalen nem fogadja alkalmi költemények recenzióit. – Az is jó lenne, ha elmondaná, hogy gróf Eszterházy József főispán − akit az évkönyvek nem csupán művelt, hanem a tudományokat is védelmező férfiként írtak le már pár alkalommal − megígérte Kézynek, hogy újból kiadatja Degennél Bécsben a nagyon jól fogadott költeményt, és hogy átnyújtja mind az udvarunknak, mind a francia küldöttnek, Otto grófnak. – Kézy bizonyosan látni fogja Göttingent, ahogyan Párizst is. De az udvartól függ, hogy hová mehet tanulni.

Készséggel elhiszem, hogy Friedrich Schlegel németre fordította Himfy néhány szerelmes dalát, mivel Ürményinél titkára, Horváth István a Judex Curiae [ʼországbíróʼ] kifejezést értelmezte a Schlegelnek tartott magyar óráján, és Schlegel nagyon szépnek talált némely dolgokat benne. De mindent bizonyosan nem fordított le, mivel nagyon nem szenvedhette az állandó ismétlést ebben a szerelmes dalgyűjteményben. – Az Ön által említett 35. számú cikk a Preßburger Zeitungban ostobaság egy olyan embertől, aki nem igazán tudta, mit akar mondani. Azt gyanítom, hogy Döbrentei felszólította Landerert havilapjának kiadására, és az újságíró kiemelt valamit Döbrentei leveléből.

Márton Pannóniája nevetésre késztető munka, de aztán átmegy bosszankodásba. Elajándékoztam a számaimat, mivel azonban a közelben van egy példány, ki akarom kölcsönözni, és oda akarom adni Önnek. Kár a szép papírért, és a nyomtatásért. – Márton bámulatosan tudatlan a magyar nyelvben, és egyike azoknak, akik azt hiszik, hogy tudnak magyarul, mert a dajkájuktól tanulták a nyelvet. Erkölcsi karaktere épp olyannak tűnik, mint magyar nyelve. Hátsó szándékai miatt éppen az ellentettje annak, ami valójában. A szegénység és a szomjúság tévútra viszik. Olvastam néhány cikket Bertusch-féle képeskönyvében. Az a legjobb műve a visszataszító eretnekségek ellenére.

Elképzelem, mit szenvedett Amélie-nk, és mit kellett kiállnia atyai szívének e jajgatáskor. Ezt a szenvedést két alkalommal éltem át. Minden egyes kiáltás a belsőmbe fúródott. Emiatt nem engedtem soha, hogy túl korán elválasszák a gyermekeimet. A természet akarja ezt, amikor a gyermekek már jól el vannak látva fogakkal. Mindig gondom volt arra két gyermekemnél, és már Thalie-nél is, hogy időben hozzászokjanak a főtt ételhez. Azért hogy ne legyen rossz következménye a táplálék megváltoztatásának. Engedje, hogy sokáig élvezhesse az anyai mellet, ha a barátnőjének sok a teje, és Ön sem kényszerítette rá, hogy eltávolítsa a melléről a gyermeket. Az apósom szoptatás nélkül nevelte a gyermekeit, és mind a három gyengébb annál, mint amilyenek lehetnének. Azt mondják, Vesztfáliában a gyermekeket szoptatás nélkül nevelik, a vesztfáliaiak mégis a legerősebbek, a legrobusztusabbak. Lehetséges; én is több mint tíz vesztfáliait láttam, akik mindannyian nagyon magas növésűek, és egyben nagyon erős csontozatúak is az egyetlen Wartensleben generális kivételével. Szívesen szabadjára engedem a fantáziámat úgy, hogy a természet menetét ne hagyjam figyelmen kívül a hipotézisek kedvéért, de a száraz eleségen nevelt ló mégsem olyan, mint a szoptatott.

Anyósom ma 9 órakor jött, éppen írtam, és azt meséli, hogy a Preßburger Zeitungban ismét elővettek a Napóleon menyegzőjére írt költeményem miatt. Megígérte, hogy elküldi az újságot. Legyen, ha a beküldőjét ez boldoggá teszi; nekem ez nem hízeleg, és a legkevésbé sem bánt, hiszen, nem lehetetlen, hogy majd kedvezőek lesznek a következményei. A hasonló esetekben mindig átgondolom, hogy mit tenne az oly nagyon szeretetreméltó debreceni férfi, Dr. Szentgyörgyi József, ha őt vették volna így elő. Azt hiszem, éjszaka nem aludna emiatt, igen, akár bele is betegedne. Az újabban divatos kultúrának és a debreceni pedantériának különleges elegyével rendelkezik ez az igen derék, művelt és kellemesen pallérozott férfi. Az irántam való baráti érzületektől mindig elvörösödött, ha csak előjött a nevem a Hazai Tudósításokban. És én, a névtelenség esküdt ellensége, én mindenen rajta szeretném hagyni a nevem pecsétjét, ami csak kikerül a kezem közül. Nem mintha azt hinném, hogy a munka dicsőíti a nevet; hanem mert egyfajta bűzlő, nevetséges önhittségként gyűlölöm azt a kokettáló névtelenséget, amely csak amiatt rejti el a nevet, hogy még inkább felébressze a kíváncsiságot. Ha kimegyek az utcára, felőlem bárki mondhatja, akinek szeme és szája van, hogy ott megy Kazinczy Ferenc. – De az persze kellemetlen lenne, ha az utcai suhancok ganajjal dobálnának, vagy az iskolások hangosan paiant kiabálnának a hátam mögött. Ha azonban egy úriember azzal a fajta örömmel szorítja meg a kezem, hogy a barátom – úgy az bizonyosan jobban hízelegne nekem, mintha a világ összes Szentgyörgyije rábeszélne arra, hogy a baráti ölelések nem tartoznak az utcára. – Bocsássa meg nekem ezt a kicsapongást, ha megbocsátható. Csak az áprilisi számban megjelent életrajzra gondoltam, és Szentgyörgyi jutott eszembe. És így vallottam meg Önnek barátilag ezt a témát.

Tegnap este kaptam meg a győri református prédikátor, Már Péter levelét is az Ön május 18-i kedves levelével együtt, amelyben a mecenzéfi csomagról ad hírt. Ráth életrajzát tartalmazza, Zatureczky Sámuel, győri leánynevelő szerkesztésében; aki húsz éven át együtt szolgált Ráthtal a győri gyülekezetben. Szabadon fordítom le magyarról németre, mégis oly lelkiismeretesen, hogy semmi jelentős ne maradjon ki belőle.

Ráth Mátyás Győrben született 1749. április 13-án. Modorra küldték iskolába, mivel éppen ettől az évtől kezdve betiltották a szabad vallásgyakorlást és az iskolákat. Később tanult Pozsonyban, Sopronban és Eperjesen. Azután különféle utakat tett Magyarországon és Erdélyben, elment Göttingába, ahol majdnem négy és fél esztendeig maradt. Amikor hazatért, udvarmester lett nem szerepel, hogy kinél, 1780 januárjában elkezdte kiadni a pozsonyi Magyar Hírmondót nyolcadrét formátumban, hetente két ívben (Nota bene: Rath adott ki elsőként magyar nyelven írt hírlapot) – Győr 1793-ban visszakapta elveszett vallásszabadságát, és kinevezték első prédikátornak. Elfogadta az állást, és 1783. április 21-én felpéczen felavatták.

1786-ban, az év vége feladta a prédikátori állást. De két évvel később ismét elfoglalta, és megtartotta a haláláig, ami 1810. február 7-én következett be.

Annyira nem hagyta nyugodni a vágya, hogy professzor legyen, hogy örökké elégedetlen volt prédikátori állásával. Az 1786-os év tájékán kilátása volt arra, hogy matematikaprofesszor lehessen a budai egyetemen, ez azonban meghiúsult. – Művei: 1.) Újságok 1780-ból, 1781-ből, 1782-ből. – 2.) A’ Nagy Győri Evang. Gyülekezet első Isteni tiszeletének rendje 1783. Május 4dikén. (Ez négy új vallásos énekből áll.) – 3.) Halotti Predikátzio Özvegy Királyfalvi Roth Tamásné szül. Vatay Borbála felett, Szirákon (megnézendő a Széchényi Jegyzékben, mivel nincs ott az évszám, én pedig a saját példányomat elküldtem egy az ország határain kívül élő tudós embernek.) Győr 1785. – 4.) Búcsúztató versek Superint. Perlaki Gábor halálakor, 1786. – 5.) Keresztyén nevendék fehér-népnek való imádságos könyv. (Imádságos könyv kiskorú leányok számára.) Győr, 1788. p. 246. 8. – 6.) Frohe Aussichten treuer Bürger in die feyerlich angetretene Regierung ihres Erbkönigs. Eine bey der Krönungsfeyerlichkeit Leopold II. in Preßburg gehaltene [ʼHű polgárok boldog kilátása a királyuk ünnepélyesen elkezdett kormányzása miatt.ʼ] II. Lipót koronázási ünnepségekor Pozsonyban tartott (német nyelvű) prédikáció. Pozsony, 1790. november. p. 30. 8.

A nevezetteken kívül, amennyire előttem ismeretes, nem írt semmit, csak az Ankündigung eines deutsch-ungerisch-lateinischen Wörterbuchs. Raab den 20. Apr. 1787. című művet 16 oldal 4rét. – Praenuncium Lexici Teutonico Hungarico Latini, Jaurini, Idibus, Aprilibus 1787. Négy oldal 4rét. – Német magyar és deák Szó-tárról való híradás Szent György havának 21d. napján 1787. Négy oldal 8rét. És ez a három közlemény értékesebb, mint némely vaskos kötet, amelyek stb.

Már még a következőt teszi hozzá: Ráth megingathatatlan férfi volt, de nem mindig hű nemes jelleméhez. Elég erős volt a lelke, hogy az alapelvei miatt elviseljen bizonyos nyomást, és a legkeserűbb gyűlöletig fajult az ellenérzése azokkal az emberekkel szemben, akik nem voltak olyan rendíthetetlenek, mint ő, akik hajladoztak, mint a nád. Hűvös volt a lutheránusokkal szemben, és jobban becsülte a reformátusokat, mint az méltányos. Fiatalkorában kialakult alapelveihez makacsul ragaszkodott. Ez odáig ment, hogy nagyon sok dolgot olvasatlanul hagyott, ami eltérő véleményekkel ismertethette volna meg, és folyamatosan zsörtölődött az újabbakon. Ez a konokság gyakran elviselhetetlen önimádatban fejeződött ki és olyan büszkeségben, amely beárnyékolta a férfi összes szép oldalát.

Körülbelül egy órát időztem nála 1803 májusában szétzúzott karral, (az ebédjénél ült, a megtartott délutáni prédikációja után; vasárnaponta, amikor ebéd után kellett prédikálnia, mint mindig). – Akkor a protestáns iskoláról beszélgetett velem, és ebből a gondoskodásból ki akarta zárni az összes nem prédikátort, azaz az összes laikust. Sokáig hallgattam őt, anélkül, hogy meg tudtam volna mondani, hogy vajon komolyan beszél-e ez a férfi, vagy csak ugrat engem. Abszurd, amit összefecsegett, és kísértésbe estem, hogy protestáns jezsuitának tartsam őt. Valójában buzgó hildebrandiánusnak lehetett volna tartani, ahogyan akkoriban becsapta magát. – A fiát Szókratész keresztségében keresztelte meg.

Itt a bizonyos levél. (Hű pontossággal lemásolva.)

Kimondhatatlan fájdalom felelevenítésére kér engem. Úgy látom, hogy a mi lutheránusaink szellemisége és kultúrája pontosan ugyanolyan, mint amilyen Németföldön volt 70 vagy még több évvel ezelőtt. Őszintén megvallom, szégyellem, hogy ezek között a durva, sőt aljas alakok között vagyok, akik titkos és nyilvános bűneiket a rítusok és szertartások megtartásában és előmozdításában buzgolkodva igyekeznek elfedni, szöges ellentétben az evangélium és hitvallásunk természetével és tanításával. Ami engem illet, lehet szuperintendens, lehet akármekkora uraság, teljes bizonysággal ki merem jelenteni, hogy aki olyan rítusokért, melyeket Isten nem írt elő, mintegy az oltárokért és házi tűzhelyekért harcol, gyalázatos képmutató. Teljeséggel ellentétes az evangéliumi békével a ti bajnokotoknak az az ostoba kijelentése, hogy különbséget kell tenni, és fenn kell azt tartani azok között, akiket az ész és vallás egyaránt egyesülésre szólít fel. – Ezt az epét, amely már régóta kavarog bennem, jól esett előljáróban kiadnom.

Azon fölösleges rítusok eredetét, amelyek a magyaroknál nem kerültek bevezetésre, alaposan megvizsgáltam, és világosan látom. A magyarázatnak, amelyet Ön elővezet, az igazsághoz semmi köze. Sokkal inkább arról van szó, hogy bizonyos rítusok szerencsétlen bevezetésének köszönhetően a mi magyarjaink számos egyházat elveszítettek és eleresztettek; távol áll ez attól, hogy mintegy megőrzésük céljából hozták volna ezt a döntést, ahogyan ÖN azt beállítja. A mi magyarjaink épp olyan hevesen keltek és kelnek ki a reformátusokkal szemben, mint a szlávok és a németek. Ha egyszer egyazon iskolákban és akadémiákon nevelkedtek, egyformán faragatlanok és szellemtelenek, ugyanazoknak a németeknek − még ha a teuton akadémiák hitványabb csúszómászókat is kineveltek − a tanítványai, hogy is lennének képesek különbözőképpen tanítani és cselekedni? – Íme, a valódi okok, melyeknek néhány mozzanatát egyenként világosan bemutatom.

1.) A szlávok rítusai nem egészen egyeznek meg a németekéivel. Ők sosem vezették be a hitvallás elszavalását az úrvacsora előtt. Az úgynevezett vesperásokat, és az ezekhez köthető rítusokat, a latin előéneklésekkel egyetemben elvetik. Bizonyos cselekményekben azonban több rítusuk van, mint a németeknek. Tudniiliik, nem a Wittenbergi egyház követői, hanem a husziták avagy cseh testvérek leszármazottjai. Ezt bizonyítani mindennél könnyebb volna. Ha valami ettől eltérőt észlel, akkor azt később változatták meg az ortodoxia harcosai, akik a szláv evangélikusok és reformátusok között jelentek meg. Innen azok a fehér alsószoknyák, melyek a református cseh testévéreknél is használatban vannak. Ld. Kranz A morvaországi testvérek történetét. Ők ezt úgy magyarázzák ki, hogy a lelkészek gyakran piszkos ruházatát kell elfedni valami fehérrel. Ez ám a megtisztelő a lelkészekre nézve. Mintha nem úgy illenék, hogy ők még tisztábbak legyenek, mint mások.

2.) A németeknél, Magyarországon éppúgy, mint magában Németföldön a rítusok tekintetében nagy változatosság uralkodott és uralkodik ma is. Amennyivel korábban csatlakozott egy terület a reformációhoz, annál inkább a wittenbergihez hasonló szokásokat honosított meg. Így az erdélyi szászok még magukat a miserítusokat és -ruhákat használják az úrvacsora szolgálatában. A felső-magyarországi németek az idő múlásával, részben szükségből, a pompától megfosztva, részben a szlávok mintájára, minden kényszer nélkül, számos rítust eltöröltek. Szolgáljanak példaként az eperjesiek, akiknél Grübel – (Vajon ezt nem Kriebelnek kell nevezni?) – már a mi időnkben törölte el az ördögűzést, ami a magyaroknál és szlávoknál soha nem is volt. – Az alsó-magyarországi németek eredetüket tekintve nem németek, és nem is a többi magyarországi némettel csatlakoztak a reformációhoz. Ők maguk (a felső-magyarországi hegylakókat a németekhez számolom) olyannyira pozsonyiak és soproniak voltak, magyarok, elkeveredve némely németekkel, akik saját magukat kimondottan magyaroknak vallották. Azután Rudolf (sic!) és II. Ferdinánd alatt történt, hogy osztrákok, stájerországiak, és karintiaiak nagy számban magyarországra költöztek, és nemsokára a magyarokat nyelv és hatalom tekintetében is kiszorították. Ezek hozták a saját lelkészeiket és velük együtt a saját rítusaikat, és jóval később, egészen a C. R. betiltásáig Németföldről hívtak lelkészeket. Így a pozsonyi és a soproni némely dologokban eltérő rítus regensburgiaktól és sváboktól ered. Innen hívták ugyanis a lelkészeket. Mindez kimutatható okleveles bizonyítékokkal.

3.) Németföldön, minél később vették fel valahol a reformációt, liturgiájuk annál tisztább. Ezért van oly sok egyház Németföldön, ahol pontosan ugyanazt a rítust használják, mint a magyarok. Alsó-Szászország legnagyobb része mentes azoktól a rítusoktól, amelyekről most szó van. Talán ismeretes a számodra, hogy egy bizonyos szuperintendens a Göttingeni Hercegségben a Hannoveri herceg alatt, aki akkoriban katolikus volt (lusta vagyok kikeresni a nevét), összejátsszva a római székkel először a wittenbergi rítust próbálta bevezetni, hogy azután könnyebb legyen az átmenet a pápizmushoz. Ezt azonban nem tudta elérni. Göttingenben pedig továbbra sem látsz semmilyen albát. Az új templomokban semmi oltárhoz hasonló sem látható. Oltárok, gyertyák sehol sincsenek, kivéve ahol, ahol ezeknek még a pápák vetették meg az alapját. Ugyanezt látod a lutheránusoknál Hessenben, és még inkább Vesztfáliában, azaz hogy a magyarokat lehető legjobban megközelítik, sőt, még náluk is tisztábbak. Ha az okokra vagy kíváncsi, ugyanazokat találod, melyeket a magyaroknál bizonyítottan megtaláltam. Mivel később váltak Luther követőivé, a későbbi tanításait tették magukévá. Ha valaki az élharcosaink közül olvasná az írásait, ezt az alapelvet találná: Ahol ezek a kevésbé szükséges dolgok nem voltak jelen, ott nem kell őket bevezetni, ahol pedig jelen voltak, ott nem kell hirtelen és erőszakkal megszüntetni. (És Miskolcon, mivel semmi sem volt, ezekre a rítusokra sem lehet úgy gondolni, mint előzetesen meglévőkre. Így tehát egy lutheránus nem kell, hogy bevezesse őket, stb.) elkezdték használni; a néhai szuperintendes Pataky azonban igen rossz néven vette, ha valakiről meghallotta, hogy így tesz. – Soha nem használunk albát, hanem mások szokása szerint a ruhát vesszük az alsónemű fölé. (A magyar nem kedveli azt a papot, aki oly ruhában jelenik meg, ami női szoknyának néz ki.) A mieink próbálják bevezetni. Mit adjak neked, ha nem térnek át azon nyomban magyarok ezrei a reformátusokhoz? Semmitől sem undorodik jobban a magyar, mint a színjátéktól. (Nagyon igaz, méghozzá dicséretként és feddésként!) Collectákat egyáltalán nem éneklünk, személyes feloldozást sehol sem alkalmazunk. A Württembergi Hercegségben el is törölték. Ha esetleg az egységesített liturgia révén bevezetik ezeket, biztosak lehetünk benne, hogy aligha marad meg nálunk egy-két magyarországi egyház. Collectákat egyáltalán nem éneklünk. A formulánk ereje révén soha nem nyerünk feloldozást, hanem kijelentjük azt a bűnbánat, a hit, és a megújult engedelmesség feltételei mellett. Nem kötnek minket meghatározott szertartásrendek. Maguk az elöljáróink szabad érzelmükből imádkoznak, és a lényegi elemek kivételével a többit variálni szokták. Az újabb akadémikusoknak egytől egyig kétrészes gallérjuk van; a régiek mind kék vagy fekete, térdig vagy bokáig leérő köznapi ruhát viseltek. A gyertya azonban, amit más magyar kerületekben nem használnak, itt már szórványosan előfordul.

10.) Végül, ami engem illet, sosem tapasztaltam, hogy magyarok ellenem fordultak volna. A németek közül egyesek fájlalták a kereszt és a személyes feloldozás elvesztését, és Freytag, aki tőlem a leginkább távol áll, ismét szert tett rájuk. – Mit használ, ha elméletben elismerjük, ezek közömbösségét, ha a gyakorlatban mint felettébb szükségesek tűnnek fel (nagyon igaz! Ezeknek az ostobaságoknak komoly következményei vannak, F. K. -t mondok Horáccal?)? Higgyem el, hogy ezek az Ágostai hitvallást követik? Én bizony teljességgel tagadom. – Fabriciusunkat üdvözöld a nevemben, és hathatósan kérd meg, hogy ne legyen rám dühös. Ígérem, korábbi levelezésünket felújítom.

*) **) Ki volt Freytag és Fabrici? Utóbbi nem az a kedves férfi, akit Lomniczon ismertem meg Schmitz előtt?

Habár levelmben néhol előfordul egy-egy keményebb megfogalmazás, semmi akadálya, hogy bárkinek odaadd elolvasásra. Semmit sem kívánok inkább, mint hogy a legsötétebb barbárságból jó lelkiismerettel távozhassam. Bizony ez fog történni, ha a mi műveletlen és gyalázatos lutheránusaink száműznek. Felőlem maga az ostoba Ruffini is nyugodtan elolvashatja ezt. Ez a szamár elég világosan jelzi, hogy mit várhatunk a zsinattól, ha ebben az évben lesz. Isten veled!

*) Ki volt a tisztelt férfi?

És mit tett a szinódusban?

Idáig a nagyon érdekes levél. Nagyon boldoggá tenne, ha felvennék a lipcsei Literatur Zeitungba, és arra kérem, hogy rendeljen 10 példányt a részemre; tudniilik az ívből, nem a lapszámból. Azt képzelem, hogy a művelt világ elfogadja tőlem ezt a kincset, mint más ehhez hasonlót. Azt kívánom, hogy a papírjaimat átnézze majd egyszer egy Önhöz hasonló férfi, Barátom, és hogy mindent kiemeljen közülük, amit érdemes megtartani, és kiadja az én gyűjteményem figyelemreméltó részeiként. – Irigy vagyok a megnevezésre, és azt kívánom, hogy az én nevemmel említsék a művet, ha idézik. –

* Talán hasznára lehet ez a feljegyzés. Protestáns ifjakat először csak II. József kormányzása alatt engedtek jurátussághoz a Kúrián (a Királyi Táblán és a Hétszemélyes Táblán). A császár első parancsára válaszolt a Királyi Tábla Végh személynök elnöklésével, aki ezután országbíró lett. A császár másodszorra is megparancsolta, és ezután engedélyezték. 1782. szeptember 21. volt az emlékezetes nap, amikor első alkalommal esküt tehettek. (Az eskütevők közt voltam.) – (a törvényszéki titkok megőrzéséről, hogy nem fecsegik ki, mit mondtak az ítélkezők az ülésen, és hogyan szavaztak, és nem csalnak az iratok lemásolásakor, a kézbesítéskor, és más funkciók során lelkiismeretesen hitelesítenek.) –

Ráth leveléből semmit nem hagytam ki, semmit nem változtattam meg, és javítva másoltam le a könnyen kijavítható hibákat. Egy pár helyen történt csak az, hogy s-et írtam ʃ helyett. Úgy hittem, nem éri meg a fáradságot, hogy korrigáljam ezt a jelentéktelen hibát. –

Mondja meg nekem bátran: helyesen számoltam ki a pénzt, amit a mecenzéfi csomagban küldtem? – Tulajdonképpen nem tudom, milyen árfolyama van a napóleoni érméknek, és így lehetséges, hogy kevesebbet küldtem, mint amennyit kellett volna.

Mivel még van hely, meg akarom nevettetni. Kézyn, aki Újhelyen lépett fel legeslegelső alkalommal nagyvilági körben, és még nem látott nagyközönséget a pataki vizsgán kívül, továbbá akinek külseje nem kevésbé visszatetsző, aki azonban soha nem talált alkalmat rá, hogy eltanulja a városban nevelkedettek módiját. Néhány katolikus nevetett, és nem tudott rájönni, hogyan képes jó verseket írni, aki ilyen menthetetlen. Én mindenekelőtt Dessewffy Pipshez vezettem. Kézy beléptekor letette a kalapját az asztalra, és amikor Pips kinyitotta a szelencéjét, úgy nyúlt bele, mintha az enyémet ragadta volna meg. – Pips, Kézy és én elmentünk Okolicsányi kamarás úrhoz. Azt suttogtam Kézy fülébe, hogy soha ne adja ki a kezéből a kalapját, és soha ne nyúljon először-látott szelencébe, még akkor sem, ha azt megmutatják neki. Igen, a kalap megint az asztalra került, és mielőtt még félrenéztem volna, Kézy ott állt hátat fordítva a ház urának. Jóvá tettem, anélkül, hogy ez feltűnt volna. Mivel sokan voltak jelen, félrehúztam Pipset, és megbeszéltem vele a szeretetreméltó férfi ügyetlenségét. Ismernie kellene Pipset, hogy megértse azt, ahogyan reagált. Alakja, arca, bőrszíne, fekete loknis haja, a tüzes, fekete szeme, az ezüstös hangja, a párizsi illata! Nevetés tört ki belőle; de nevetése nem árulta el, hogy Kézyn nevet. Akkor mesélte el ezt: Gibbonnak egy szép francia hölgy társaságában az az ötlete támadt, hogy kössék be sorban egyvalaki szemét, és tartsanak elé valamit, hogy meglássák, vajon tapintás alapján kitalálja-e, mi lehet előtte. Gibbon feltűnő arccal (néhány napja olvastam Matthisson leveleit, amiket el akarok küldeni Önnek, ha nem ismeri még) – Gibbon (a külseje ott leírva) letérdelt a kecses, elfedett szemű hölgy elé, és fellángolt iránta. A hölgy megtapogatja, visszarántja a kezét és felkiált: Piha; ez rossz vicc! Pips szavai: »azt gondolta, hogy segg!« (Gondoljon a szóra, a rútra, Pips ezüstös hangjára, és francia természetességére, hogy ezt egészen természetesnek találja, és ezt tehát, teljesen a sztoa értelmében mondja ki, minden botrány nélkül. Majdnem elájultam a nevetéstől. – Nos, Pips mesélt némely dolgokat angol nagy férfiakról, akik nem jobbak Kézynél.