Kazinczy Ferencznéhez
Szül. Szendrei Gr. Török Sóphia
Antóniahoz.
Repdező kényeink ró’sát legelésznek
E’ tündérkert’ képein;
S ah, ezek a’ lelkesbb tsókkal elenyésznek,
Tsak árnyékat adnak az ölelő kéznek,
’S tünnek a’ szem’ könnyein:
Te kedves Amazon, Kazinczym’ szép bére!
Öleled a’ Mú’sákat.
Öleld! a’ Charisok’ legszebbik testvére
A’ Mú’sa’ karján szed a’ dísz’ kellemére
Legigézőbb ró’sákat;
Ró’sákat, mellyek nem a’ Hórák’ fürtjein
Nyíllnak és elhervadnak,
Nem a’ deli termet muló szépségein,
Hanem a’ lelkeknek édes kötelein
A’ Léthéig virítnak.
Teremts Idáliát ’s Aont Széphalmodon
Égi hármóniával!
Eros’ amarantja leng majd homlokodon,
S béfed Aon Kegye virág pállyáidon
Elísium bájjával.
Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját
Szelíd myrtuságokkal;
Tsókold viszsza képén tavaszsza pompáját,
’S zendítsd meg körűltte az élet’ lármáját
Szerelmes alakokkal.
Ugy follyon életed, mint Híved’ éneke
Édes szimfóniákkal;
Takarjon virtusod’ angyali leplege,
Legyezzen Amatunt’ ambróziás ege
Nyájas Etéziákkal.
A’ Tudományok
Allegoria Plátó után, németből.
Midőn Saturnus a’ földről eltünt
’S a nagy Minden’ keblébe rejtezett,
Két égi szűz maradtt az embereknél:
A’ szent Igazság és a’ szűz Szemérem.
Kik mint az égnek hív tolmátsai,
A’ jámbor népek’ kormányjain ültek,
’S az ő tanátsok volt mindenben a’ törvény.
Örök békesség és arany szabadság,
Víg ártatlanság ’s
*ártatlanság <é>’s
minden égi jók
Lakoztak vélek a’ boldog népeken.
De e’ jóltévő védistennéket,
A’ vak halandok tsak hamar meg unták:
Mert a’ Nagyoknak sokban ellent álltak,
’S a’ bűszke nagyravágyás’ kenyjeit
Mint kelletlen birák gyakran gátlak;
Mellyért is ők az emberek közűl
Ki záratván, ditső honnyokba tértek.
Már így sokkal szebben ment a’ világ:
Mast a’ hatalmas már hatalmasabb
*hatalmabb [th.emend.]
lett,
A’ víg vígabbnak érezé magát,
A’ gazdag sokkal gazdagabbnak; –
Nem volt erköltsbiró
*erköltsbirő [th.emend.]
már mast előttek
Ki a’ szabad kényt meg szorítaná.
De nem soká tartott ez a’ hiú öröm.
A’ gyenge tsak hamar kezdé érezni
Kevély nyomását a’ hatalmasabbnak;
Az erő nem létét a’ ravaszság pótlá,
’S félelmessé lett láthatlan nyílával;
A’ sok hasznos tsekély romlása’ által
Ki száradtt a’ bőség’ ’s duskálkodás ere;
Fortély ellen fortély, erőszak ellen erő
És fegyver ellen fegyver volt szegezve,
’S ki veszni indult már az ember faj.
*fajt[th. emend.]
Ezt látván Jupiter meg száná a’ földet, –
’S menj! igy szóllítá bölts lyányát Minervát,
Menj! ’s hoz ki tárom’ titkos rejtekéből
Észt ’s böltsességet e’ boldogtalan népnek,
Egyébbként őket meg nem tarthatom.
Nem észt, hanem ravaszságat lopot
Tőlem, ’s tsak azt adott nékik Japet’ fija;
’S mast a’ szemérem és szent igazság,
Kiket nékik küldék ím viszsza tértek:
Ha nékiek te nem viszel korán
Böltsességet, mind elvesznek magokban.
Készült tehát az aegis Tündérje,
A’ böltsesség ditső szövétnekével
A földre szállni
*földre <le> szállni
és azembereknek
A’ Tudomány’ szent
*Tudomány<ok>’ szent
kincsét osztani.
És minthogy ismeré saját nehezségét,
És a’ halandók’ gyarló gyengeségét,
Az ő ifjabb s vidámabb húgait
A’ nyájas Mú’sákat küldé elöl,
Hogy utjait kedves játékjokkal
Készítsek a’ szilaj lelkekhez.
Díszlett e mód. Ambár némelly Músák
Tzélt hágtak a’ magok kedveltetésében,
És a’ hatalmasok katzérjai lettek.
De mások kik tovább is meg tarták
Az ő mennyei artatlanságjokat,
Az emberekbe szent szikrát lehelltek
Kikben tüstént gyúlodtt az étheri rész,
Melly eggy rokon kötél az Égiekhez,
’S ki terjesztett kézzel kezdék fogadni
Minerva égi áldomásait.
Mast látták, hogy bolondság a’ dobzódás,
És a’ pusztítás ádáz oktalanság;
Hogy minden emberek tsak eggynembéliek,
’S az eggyes’ hasznából ered minden közjó!
Az olta van remény, hogy a halandok
Mennél több szikrát nyernek e’ szent fényből,
Annál inkább meg fognak békűlni
A’ szent Igazsággal ’s a’ szűz Szemeremmel;
’S akkor majd ismét, a’ Saturnus boldog
Századja hozzánk viszsza fog térni.
A’ Jámborság és Középszer
Más az Atrídak’ ragyogó dagalyját,
Tarka pórázon mosolyogva nyögje
’S Tantalus szájjal magas asztaloknál
Üljen epedve:
Oh ti, elrejtett kalyibák lakóji,
Gyáva Jámborság, s te arany Középszer!
Üljetek mellém küszöbömre vígan
Látlak ölellek!
Üljetek mellém ösi tüzhelyemre;
’S majd Szabínám’ hiv keze’ főzte mellett
Mártsatok vidám ajakat mosolygva
Bükfa kupámba.
A’ ki keblében helyet ád tinéktek,
A’ szerentsének le tapodja kényjét,
’S szíve épségét soha semmi bájszín
Tőrbe nem ejti.
Nem von az fényes rabigát nyakára,
Sem majom névért kenyerét nem adja;
Kintseket sem gyűjt, hogy azokra árvák’
Könnye kiáltson.
Tiszta lélekkel ’s meg elégedéssel
Látja tsűrében keze’ míve bérét,
’S izzadásanak gyönyörű gyümöltsét
Éli örömmel.
Nyájas ortzával szegi meg falatját
A’ barátságnak ’s jövevény szegénynek;
’S asztalánál, mint az öreg Philémon
Égieket lát;
Háza szent templom, maga áldozó pap,
És az áldásnak poharát kezében
Istenek töltik kimeríthetetlen
Égi itallal.
Kazinczy Ferenczhez.
Melly méltó koszorút, melly diadalmi bért
Adjon néked örök míveidért Hazád?
Voltér’ érdeminek szép köszönet vala,
Pári’s’ tapsa alatt a’ fejedelmi csók;
Petrárkát ragyogó győzödelemszekér
Jútalmozta; kinyillt a’ Capitolium
Hellász’ szűzeinek, mint mikor a’ világ’
Hódítóji előtt zengtenek ormai;
Hát néked, ki az ő utjaikon vezetsz
Minket Delphi’ magasbb palma virányihoz,
Olly buzgón törekedsz ’s gátokat ostromolsz,
Hogy fákláddal egünk fellegeit seperd,
És napját az idők’ lelke szerínt emeld,–
Néked vallyon ezért lészen e pállya bér?
Vagy tán tsak tsalatás minden előtörés,
E’ nép nem veti el már soha fékjeit,
S vak rögzése örök hályogiban marad?
Hagyján! A’ ki ugy élt mint Te ’s ugy énekelt,
Nem kér lelke hiú gyermeki bábokat;
Önnérzése ditső Pantheon annak, és
A’ jók’ szíve alatt fönt maradand neve,
A’ gyászos ravatal’ zárait
*ravatal’ <.> zárait
eltöri
’S sem század sem örök meg nem emésztheti.
Nem hal meg ki ugy élt, mint te Kazinczy, nem!
Által hatja sötét Eeacus’ öbleit;
Mint Alcídes, erős fegyveri köztt ledűl,
’S a’ tűzből az Olimp’ láng küszöbére hág.
A’ Mú’sahoz
A’ te ernyődnek kies alkonyában
Andalog szívem Helicon leánya!
Almaim tündér ligetit te himzed
Bájos etsettel.
A’ szökő Hórák mosolyogva lengnek
Bűszke hullámin magas énekednek
’S halhatatlanság’ koszorúji nyillnak
Könnyü nyomokban.
Meg szeged reptét az örök tünésnek,
Néma hamvedrek mohait biborral
Fested és a’ bus ravatalba fényes
Életet öntesz.
A’ derék tőled nyeri szíve’ bérét:
Hector és Alcíd dalod égi szárnyán
Hágtak a’ Dörgő’ palotája ázur
Bértzein altal;
A’ te berkedben szedi laurus ágát
Teba’ felseges koszorússa Pindar,
És az ömlő lant’ fejedelme Flaccus
’S Lesbos alakja.
Mélly sugallásod ki emelt magamból
’S sátorod tsendes kebelébe intett,
Hol Kazinczydnak keze szent örömmel
Nyujta borostyánt,
S Léthe áradtt rám! Elenyíszik a’ föld,
Lelkes élettel ragad édenébe
Delius, ’s mellem magasabb erőkkel
Kezd dagadozni.
Gr. Festetits Lászlóhoz.
Kevély örömmel kérkedik a’ Magyar,
A’ Festetits név’ töll koszorújival;
Kevély örömmel látja rajtad
Híres Atyád deli lelke’ mívet
Nagyságos ifjú! bölts nevelőd’ keze
Béllyegzi látjuk már feselő korod’;
’S méltó remekkel gazdagítja
Benned örök neve’ Pántheonját.
Ditső előkép várja figyelmedet,
Nagyságra hívnak minden előjelek;
’S nem kétli Pannon, hogy te lész majd
Legnemesebb fija, híve, dísze,
Akár szilaj mén vért ’s hadi port dagaszt
Alattad a’ meg törtt tsata’ rend elött;
Akár mosolygó Keszthelyedben
Élj az igaz nagyok enyhelyében.
Meg nyilltt előtted fényes Olimpiád:
Indúlj, Vezéred’ zöld koszorús nyomán,
A’ nem halandók pallyabérét,
A’ Haza szent keziből ki nyerni.
A’ nagyra termet[!] áldozatokban él;
Felmulja bézárt léte’ határait,
A’ századok bus omladékin
Állva marad, s az örök tünésnek
Fönnyen parantsol ’s meg töri a’ halált.
Köz lelkeket fojt a’ buta semmiség
A’ Tartarus mélly tengerébe,
’S híreket és neveket ki törli.
A’ kints, ha bájol pór tsapodárokat
Bűszkén körűl néz a’ szibaríta kény;
Mint eggy arany borjút imádják
A’ tzudarok, de katzagja a’ bölts.
A’ nagy tsak a’ jók’ tiszteletére vágy;
Mellyet nem a’ fény bábja szerez, hanem
A’ virtus a’ melly nagy nemének
Tzímjeihez magasítja lelkét.
Ezt áldja méltán, s hirdeti a’ világ;
Minerva gyémánt Aegise bé fedi;
Melly Júpiter villáma’ mérgét,
Mint valamelly buta zajt, elosztja.
Mind ezekben, nagy tékéntetű Barátom, egyéb díszt
*egyéb<b> díszt
nem igen lelsz, mint a’ magad nevét. Hogy azzal tovább is kérkedjem, meg engeded, és el nézed ezen költői hiúságamat; ’s tudod azt, hogy ez nem tsupa kérkedés, nem tsupa hiúság, hanem a’ leg szentebb érzés, mellynek kiöntése édes. A’ Grófnéd tiszteletére irtt versetském már régolta kész; de mind e’korig nem mertem el küldeni: éreztem, melly kevéssé tudtam abban érzésimet ki nyomni. Vedd jó neven ezeket is, és igazíts rajtok a’ mint lehet! Ird meg, a’ Jambusok mint illenek nyelvemhez? Én a’ te Hellenédet igen megszerettem, és látom, hogy annak mosolygó szelídsége, egészen eltsábít engem az én pestomos Óda kisaszszonykamtól.
Ber’senyi Dan[iel] mpr.