Pillantson a borítékba, mielőtt eldobja.
Széphalom, 1809. december 28-án. Alig hogy feladtam utolsó levelemet, már meg is kaptam az Önét. Köszönöm, hogy megosztotta velem a meghívását, amit itt csatolok. Ha a cenzúra nem bírálna olyan nagyon, azzal nyerne a bécsi Annalen! Oly sok külföldi terméket vesznek el tőlünk azért, mert a mi cenzúránk számára méregnek tűnik minden, ami jó. – Nem akarná elhalasztani a Pápay-mű recenziójának beküldését addig, amíg legalább a januári számot megkapjuk és láthatjuk, hogy mit várhatunk az új évkönyvektől! Szeretném látni a recenziót is, mielőtt elküldik majd. Nem szükséges mondanom, hogy ezt a kívánságot nem a munkája iránti bizonytalanság táplálja. – Őszinte örömmel a rendelkezésére áll Goethe − a bálványom − összes műve, továbbá Schiller színházi művei, a Cotta-féle legutóbbi kiadás szerint (elhalványult elhasznált betűkkel!!!), továbbá Herder művei (teológiai, filozófiai és szépirodalmi tartalmúak). Nem a kötés miatt reszketek a könyvek kölcsönbe adásakor, hanem maguk miatt a könyvek miatt. A kötést újra lehet csinálni. Ha azonban a könyv papírját bepiszkítják, körömmel vagy ceruzával megjelölik, vagy [...] behajtják, akkor vége a könyvnek. Mindezeket [...] szereztem be, és így örömmel adom át Önnek. – Goethe Iphigéniáját Ön […] isteninek nevezi. Minden bizonnyal az! Jogosan vagy sem, számomra ez több [Euri]pidesnél, akinél vettem még a fáradtságot is, és nehezen végigbetűztem görögül. De mi nem isteni Goethétől! Egmont, Stella, Testvérek, Clavigo, Wilhelm Meister, Hermann és Dorottya, Faust, Karnevál Rómában, Werther stb. és az összes, az összes! Számomra ő Próteusz, aki minden lesz, ami lenni akar, és minden lehet, ami csak lenni akar, de mégis mindenütt Goethe! – Drága Barátom, el fogja ezeket olvasni és néhol majd azt mondom magamnak a könyvet újraolvasva: itt ő is érezte az örömömet. Egymás után megküldöm a 12 kötetet, ahogy Schiller színdarabjait is. Csak a Goethe első részével kell sietnie, a többivel nem. Ez a költeményeit tartalmazza, és nem vagyok benne biztos, hogy mikor lesz rá szükségem, mert gyakran szolgáltat alkalmat poétikai apróságokhoz.
Nagyon sajnálnám, ha elvetnék a Berzeviczy de cond. ind. rust. [ʼA parasztság helyzetéről és jellemérőlʼ] latin művéről írt recenziómat. Berzeviczy szidalmazta a nemzetet, (történelmileg) valótlant mondott. Ha Berzeviczy műve nem lenne betiltott könyv, úgy a recenzió (úgy hiszem) nem szenvedne ellenállást, mert nagyon is átviláglik rajta a recenzens humanitása. Mégis aggódom, hogy Bécsben már amiatt is elvetik, mert nem akarják, hogy ilyesmiről gondolkodjunk, még kevésbé, hogy erről beszéljünk.
Természetednél fogva szolga vagy, nincs részed az értelemben. Hatvani egyszer ezt a mottót tette az egyik pocsék mű elé.
Mondja meg, Barátom, készít kivonatokat? Képes valamit jegyzetek nélkül tanulni? Én nem. 1794 előtti jegyzeteim odalettek, és ezt örökké sajnálni fogom. 1807-ben kezdtem újakat. Minden év egy-egy negyedrét nagyságú, 700 oldalas kötetet adott ki. Most egy mutatón vagy repertóriumon dolgozom, és ha ez így halad tovább, akkor talán magának a mutatónak is lesz egy új mutatója. Az emlékezetem annyira túlterhelt, hogy nem tudom, hova írtam fel egy-egy dolgot. Korábban nem fűztem össze a feljegyzéseimet rendesen, hanem külön papírokra írtam, s ezeket egy mappában tartottam. Ha lenne fiam, az első évétől ilyesmiket kellene csinálnia. Az ember hall, olvas, tanul, és az új tanulmányok kiszorítják a régieket. A háromkötetes Mnemosynionomba sok mindent beleírtam, amit a magyar eseményekről [...] emberektől hallottam, vagy amit magam is láttam. Tegnap azt írtam bele, amit a [...]-vé lett Török József gróf mesélt, Batthyány Lajos nádor [...] prímásról) állítólag Savoyai Jenő herceg fia volt, és [...] láttam, hogy ő Jenőt látta, ezt első látásra […] tudta. Azután a viseletei. Sokfürtös [...] parókában, egy lábikrájáig érő prémben. Az eljövendő idők számára ez nagy fontossággal bírhat. Emiatt vagyok az idős emberek legfigyelmesebb hallgatója.
Az Ön utolsó levele már az 58., Cserey utolsója a 130. lesz 1804 óta. Ezekből a levelekből is lehet majd olyasmiket tanulni, amikről nem írnak a könyvek.
Nincsen meg ismerősei közül valakinek Wieland munkája Göschen legújabb kiadásában, ha máshogy nem is, legalább a nyomtatópapíron? Nekem megvoltak. Kölcsönzéssel hozzájutottam néhány kötethez, így a legtöbb kötetet elajándékoztam. Ha tudja, adja kölcsön nekem azt a kötetet, amelyikben benne van Diogenész hagyatéka, hogy újra le tudjam fordítani a művet. Wieland sokat javított rajta, s az én fordításom rossz. Mivel egyszer már kinyomtatták, le kell fordítani most jól is, hogy legalább kéziratban meglegyen. – Még egyszer a legszívélyesebb jókívánságokat küldöm az újév alkalmából, Önnek, a mi barátnőnknek, és az én Amélie-mnek, akit szívemből csókolok. Éljen igen boldogul.
Karl Edward Fischer valószínűleg nem élvezheti a szükséges oktatást Kázméron. Úgy sajnálom, mert olyan jó, és így nem tanulhat magyarul.
[A borítékon:]
1809. december 28.
Ön arra tanított, hogy a Cultur-t nem írhatjuk Kultur-nak. Hogyan, mikor az idegen szavakat kizárólag magyarul hangsúlyozzuk!! Bosszankodtam, és olvassa el ezt az epigrammát, amihez Catullus: [„]Khéjt mond Arriusunk, ha kéjről szólani kíván[”] adta az ötletet.
_____________________________
A durva ajakú. den 27. Xber 1809.
KáriSCHt ’s PsiKKét mond, ha PsyCHét kell mondani ’s CHáriSZt,
És TÉmisztÓKKleSCHt Győri Thĕmi-sztŏ-cleszért,
’S VénuSCH- ’s BaKKuSCH-nak, Kémiának ’s MeKKanikának,
A’ mi nekem Bacchus, Chémia, Mechanica.
Szent Adrasztea, mérj bosszút ez otromba beszédért!
Meg van az! – a’ svábnál Győri Giehri leve.
Ugyanis, mint ahogy a Győri Giehriként (németül kiejtve) szörnyen hangzik: minden bizonnyal úgy hangzik a Kárisch, PsiKKe, VénuSCH stb. is.
Puristáink valóban Psikke-t, Bakkus-t írnak.