Debreczen. 3d. Junius. 1809.
Tekintetes Úr!
Alkalmatlan vagyok talán, hogy midőn a’ Tekintetes Urnak fontosabb dólgai vagynak, én még is irni meg nem szűnök. Azonban lehet e csudálni, hogy én naponként kedvetlenűlő környűlállásimban gondoson igyekezem öszve szedni azon örömöket mellyekkel még birhatok? A’ Tekintetes Ur’ szive érzékeny, és teljes, másként olly édesen, olly ömledezve irnia nem lehetne, bóldogság nekem a’ Tekintetes Urnak sorait olvasni. Nem kell e nekem azokat ohajtanom? Az én társalkodásom itt nagyon szomorú. Ezek az Emberek hidegek, vagy puhák.
A’ Tekintetes Ur meg szégyenít engem azzal, hogy Sonettojára javallásomat ohajtja. Ki énekelt mi köztünk olly édesen, mint a’ Tekintetes Ur? És ha mi, kik nagyobb részént köz nép vagyunk, a’ felettünk járóknak szépségeit nem érezzük, érdemlünk e egyebet meg vetésnél? Én leg nagyobb szerencséim közé számlálom, hogy Sonettom a’ Tekintetes Úr kedvét megnyerhette, hibáim’ fel fedeztetésén örűlök, és bizonyságára, hogy azokat igyekeztem el kerűlni, bátorkodom ezen másikat ide írni.
Csak Lotti bájol engem szép szemével,
’S ha szenderegve rózsa-kebliben
Merengek szívem’ lágy érzésiben,
Amornak égek én szelíd tüzével.
Zefir, ha a’ nap süt forró hevével,
Igy nyugszik a’ nyilt Rozsa’ kelyhiben,
Melly a’ kegyeknek szent ligetjiben
Ingerli a’ Nimfákat kellemével.
Engedd Amor! igy folyni napjaim’
’S Im lantomat fel szentelem nevednek,
Téged fognak csak zengni húrjaim.
Majd Lotti mirtus-ágat fon hivednek,
’S olvadva szent hevében lágy tüzednek
Meg édesiti csókkal daljaim’.
Méltóztasson a’ Tekíntetes Ur meg engedni, hogy ezen levélben még a’ nyúgalomhoz való dalt el kűldeni bátorkodjam a’ Tekintetes Ur által fel fedezett hibájiból ki tisztítva.
El unva a’ lármát sohajtok
Szent nyúgalom! feléd,
Oh édes a’ te karjaid közt,
Edes szendergeni!
Nincs semmi lárma csend-helyedben
Mint a’ sír’ kebliben,
Holott virágos ágyadon zőld
Fák közt puhán heversz.
Csak a’ patak csörög körűlted,
Csak a’ Zefir susog,
’S a’ Fülmilécske zeng szavával,
’S csattog, süvőlt, kereng.
Oh bóldog érzés! hogy ha Erdely
Arnyékos halmain,
Öledbe dőlhetek le ’s ottan
Felejtem bánatim’,
Ha a’ patak csörög körültem,
*körültem [jav. e.: körűlted],
’S csendes álomra hív,
Ha a’ madárka sír, ’s szememben
Bóldog könny-csepp rezeg,
Be nem kívánok a’ Vitézek’
Sorjában ülni én!
Be nem kívánok a’ királyi
Széken tündökleni!
Oh! ott tanúlja meg szeretni
Szívünk az életet,
Hol az szelíden foly, miként a’
Csemelyke’ habjai,
Oh! ott tanúl örűlni a’ szív,
Örűlni lepkeként,
’S bánkódni édesen, miként a’
Madár ha társa vész.
Szent nyúgalom! hagyd folyjanak le
Öledben napjaim,
Hagyd lepjen a’ halál öledben
El óltván éltemet.
Ah! akkoron virág bokorka
Nőjjön sirhalmomon,
Mellyen Zefir kerengve játszván
Lengesse szárnyival,
Majd körbe gyűlve énekelnek
A’ Nimfák síromon
Ha a’ magos hóld andalogva
Sűt arra fényivel.
Köztök lebegve fogja lelkem
Halgatni daljokat,
És e’ szelíd érzése tészi
Bóldoggá lételét. –
Professor Sárvárinak Architecturája typus alá készűl. Magamat gratiájába ajánlván forró tisztelettel maradok
A’ Tekintetes Urnak
alázatos szolgája
Kőlcsey Ferencz.