Tekentetes Ur!
Nagy Erdemü Hazafi!
A’ ditsőség’ ösztöne tulajdona a’ szebb lelkeknek, de a’ böltsnek láng pillantása alatt hiúsaggá olvad. – Egy igen erzékeny jelenést, egy igen szent innepet jegyzett az Urnak Levele az én eletemnek Napkönyvében, s nem szegyenlem meg vallani, hogy egy pár forró férfiui tseppet nyomott ki szemeimből; de, érzem, hogy az, nem a’ ditsöség tsiklandásának munkája, hanem a’ jó szándék jutalma, és a’ jók öszve talalkozasanak andalodása – Ez az én érdemem, ’s ditsösségem! Ugy vagyon, nem maradt elrejtve az én jó igyekezetem, s törekedésem! Ezen gyönyörü szempontból magyarázom én egyedül azon szíves hajlandósagat, mellyel az Ur musámat öleli, kegyeli, lantomat koszorúzza. Nem mulhatnak el az illy szempillantások mélly bényomás nélkül, sem az illy bényomás, következések nélkül. Igérem, hogy, mind azon idöm, mellyet magamtol, feleimtöl, szorossabb függezeteimtől elragadhatok, a’ Tudományoké, Hazámé. Egy olly Férjfiúnak serkentése, kinek itéletét, ugy nézem, mint egy egész Nemzetnek szavát, le kötelez engem, hogy lelkemnek minden ereit öszve szedjem, és felvonjam, hogy mind azon tehetségeimnek hajlatimnak titkosabb tsirajit, mellyet magamban sejthetek, fel keressem, ki fejtsem, elrendeljem, megnemesíttsem, és magasíttsam, hogy azokkal az Esméreteknek ama fényesebb környékeit, hol Póp’ felseges képe szerént Álpeseken Alpesek emelkednek meg járhassam, s visgálódásom zakmányába, Hazám temjént, az Önnérzes pedig élelmet találjon.
Hogy Orthographiam és interpunctióim hibások igen tudom; ennek oka az én tanulásom modjában és characteremben van. Nékem oskolai tudományom nints, mikor nékem azt még tanulni kellett volna, már én akkor Horátzal és Geznerrel[!] társalkodtam, korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kissebbekre függeszteni nem tudtam. A második, s tán helyesebb oka ennek az én szüntelen izgó, és kalóz elmém, mellyet én tsak ugy tudok huzamos figyelemre szorittani, ha azt az ő tárgyaban, egészen el merittem, és mint egy bele fojtom, de ezt kitsinnél tellyességgel nem tehetem, míg az Óda’ reptevel hejjáz, adig[!] hívem, de ha azt egyszer irni kell kezemtöl hirtelen elpártol.
Ez tehát orvosolhatatlan fogyatkozásom, de vagynak különösségeim is, mellyek bizonyos talpokaimon függenek, de mint tsekélyek kevessé érdekelnek.
A’ Vignettnek különösen örülök, valóban nagy költöi szépet fest. Ha képzelhettem volna, hogy az én együgyü kézirásaim, olly tisztelendö Ereklyék közé fognak emeltetni, megvallom más keszülettel szerettem volna homályokbol ki botsattani, hogy azon szent helyre meltok lettek volna – de haggyán! nem kell az én szívemnek tzifraság, – sem fény! hadd nyugodjanak ott az én ifjusagom’ könnytsepjeivel, és ezekkel, mellyek mast ide hullanak. – Érzem a’ jutalmat!
Hadd végezzem el mar mast Nagy Érdemü Hazafi! ezen kedves Levelemet ugy, hogy azt, se a’ hizelkedes alatsonysága, se a’ Pedanteria Pathosa bé ne motskollya, hanem a’ tiszta szeretetnek ’s tiszteletnek minden jó kivánása, és magamnak egész altal adása zárja bé. Mikla 13 Dec 1808
Ber’senyi Dániel mpr.
P. S. / A’ posták mellyek engem mast interessálnak leg elöszszer ezek; Sz. Fejérvár, Lepsény, Fok, Györök, Lak, Martzali.
Az Örömhez intézett dalotskámban az utólsó előtt való rendben, ezt a’ kis valtozást szeretném tenni, nem így „megkomorodol” hanem igy: „elkomorodol” Több illy hibak is lehetnek, sőt vagynak az én darabjaimban, de bízom hogy azon Mester kezek mellyek köze kerűltek ki fogják potolni, az én mesterségtelen mívem fogyatkozásait.