Nem régen írt levelemet venned kellett, mert azt írja Eggenberger, hogy Néked általadta a’ munkát. Abból tehát láttad, hogy nékem gyönyörűség azt éreztetni Veled, hogy szeretlek. De eggy ma vett levél – képzeled kitől – újabb szeretetre ’s tiszteletre gyúlaszt mind Erántad, mind imádást érdemlő szép-asszony Grófnédra, kinek csudálásában valóban felejti az ember, hogy ő
szép is. – Ah, miért nem engedtetett Nékem az a’ boldogság, hogy őtet eggy igen szerencsétlen és igen szép s derék Asszonyka’ nyakán sírni lássam! Édes Grófom! nagy része annak az enyhítésnek, a’ mit az a’ szerencsétlen Asszony vett, minden bizonnyal a’ Te munkád. A’ Te mindent
szépnek, ’s a’ szépet
mennyeinek látni tudó lelkedben támadott az a’ szép érzés. Hányszor nem emlékezem a’ legtisztább felvídúlással rózsaszín húmorodra, melly még a’ nem-kedvest is kedves lepelbe tudja öltöztetni, ’s hányszor nem irígylem Néked azt az irígylést érdemlő ajándékát az Egeknek! Oh vedd annak hasznát, oh élj azzal a’ jó’ masszájának öregbítésére, ’s töröld-el a’ bánat’ könnyeit az esztendők olta ázó orczákról! Leljen örömet lelked ennek gyakorlásában továbbá is. Ha az, a’ mi megtörtént
CSÁBÍTÁS’ munkája volna, hallgatnék, mert tisztelem azoknak szenvedéseket, a’ kik a’ történeten elkeseredtek. Ez az én kedves barátném maga is érzi igasságos okát az ő bánatjoknak. De hiszen az, a’ mi megtörtént, nem esett csábításból, nem
azért esett, hogy ő magát
gazdaggá,
fényessé, hanem hogy
boldoggá tégye. Örömest lemondana ő minden ragyogásról, csak illy
erőszakos állapotban, illy
keserves és mind
magára mind
gyermekeire veszedelmessé válható örök távollételben ne kellene élnie. Osztán őnéki ez a’ sorsához nem illő szerencse nem esett épen ingyen, hanem poltolékúl a’ helyett, hogy ő másokat eleresztett. Illyen vala a’ Palatínusnéhoz küldött ifjú Orosz Kurír és Szmethanovics, kik nem voltak ugyan olly fényes születésűek ’s gazdagok, mint a’ kit poltolékúl nyert érettek, de csakugyan becsűlni való szerencse voltak. Szmethanovics nevezetesen eggyetlen gyermek és gazdag (most Báró Pongrátz leányt tart), ’s az én barátném bizonyosan nem volt volna vele és általa boldogtalan. Édes Grófom, mellyikünk az, a’ ki azt mondhassa maga felől, hogy magának a’ munkája az, a’ miben van. Sőt el lehet mondanunk, hogy dolgainkat eggy látatlan kéz kormányozza, ’s minthogy én Kálvinista itt Kálvinistához szóllok, hadd mondjam-ki, hogy minden
*szóllok, minden [Beszúrás a sor alatt.]
Prædestinatió szerint megyen. Az ő esete is az tehát. Szánd őtet, szánd sokat szenvedett férjét, szánd három gyermekeit, kik közzűl kettőt a’ keresztség által Anyjoknak szép barátsága az én gyermekeimmé tett, ’s gondold-meg, az utolsó
Iphigenia-Sophie nevet visel, – a’ megholt leányom’ nevét és a’ feleségemét. ’S ez a’ gondolat is abban a’ szépen-érző szívben támadott; én csak akkor tudtam-meg, mikor megtörtént. Hidd-el, az az Asszonyka nem érdemetlen a’ Te kegyességedre, szánakozásodra, ’s pártfogásodra. Nem csudálom én mind a’ mellett, hogy a’ Te nagy Ipad ez által mélyen el van keserítve, ’s higyj nékem, szánom szenvedéseit. De a’ dolog meg van és helyrehozhatatlanúl van meg. Sokszor kértem, intettem ezt a’ kedves barátnémat, hogy a’ maga java miatt ne ingerelje azt a’ mély tiszteletet érdemlő Urat, ’s tisztelje szenvedését. Nem kell erőltetnetek, sőt kímélni kell a’ szónak legtágasabb értelmében. Nem kell kénszeríteni, hogy lássa a’ kit csendesen, annyival inkább szeretettel el nem fogadhat. De légyetek rajta, hogy ez a’ szegény Asszony békével élhessen, ’s ne légyen elszakasztva gyermekeinek atyjoktól. –
Arra kértelek volt minapi levelemben, hogy Ernyire parancsolj, hogy B. Wesselényitől általvett kézírásomat pecsét alatt adja által Eggenbergernek. A’ kézírás még sincs nálam. Parancsolj újra reá, kérlek.
Élj szerencsésen, édes Grófom, és tartsd-meg erántam való megbecsűlhetetlen kegyességeidet. Maradok igaz tisztelettel