Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

 a legnagyobb lekötelezettséggel köszönöm Önnek prózai és poétai, saját és idegen tanulmányaim jóságos fogadtatását. Egészen érzem én is a hízelgést, amely a meghívásban rejlik, hogy csatlakozzam az osztrák Annalen intézményéhez. Minden egyes embernek − aki tudni véli, hogy mennyit nyer a nemzet a kultúrán, ha közzé tétetnek az ideák, amelyek az egyes tanult embereket foglalkoztatják − feladata, hogy minden erejével támogassa az olyan vállalkozásokat, mint az Annalen, az Ön folyóirata és Kultsár Hazai Tudósításai. Az ilyen folyóiratok elindításához, kiváltképp honfitársaim − igazabbul: a magyarul beszélő magyarok − még igazabbul: derék hittársaim, a kálvinisták − szomorú sorsában osztozva azt írom, amit a Freymüthige Bemerkungen eines Ungarn című mű, kiváló, számomra még ismeretlen szerzője hazájáról nagyon is jogosan a szemünkre vet: „Az írók nem boldogulnak Magyarországon!” − Érzem, hogy az ilyen írások mennyire alkalmasok arra, hogy elűzzék az önelégültség szomját, amely gyakran rátör az elszigetelt tudósokra, s arra, hogy őket a versengés és a szív legtitkosabb vágyai által dohos fészkeikből tettekre ösztökéljék. Ítélje meg tehát Ön, mennyire a szívemen viselhetem, hogy gyarapítsam az Ön folyóirata vevőinek számát. Hogy ez sokáig folytatódjék, s ne rekedjék meg, mint az összes többi efféle vállalkozásunk − a kassai Magyar Museum, az én Orpheusom, s a mi nagyrabecsült barátunk, Schedius úr folyóirata − szívemből kívánom. A legtöbb mindig az efféle művek kiadóin és a szerkesztőin múlik, és remélem, hogy Ön vonakodik majd felvenni a hosszabb, száraz, csak kevés olvasót érdeklő dokumentumokat, amelyek inkább a történeti apróságok gyűjteményébe tartoznak, mint egy tulajdonképpeni folyóiratba. Azt tapasztaltam, hogy a folyóirat – amely címének megtartása az Ön kedvére van bízva – néhány vevője szerint ez langyos, s ez visszalépésre késztette őket. Türelmetlenül várom az Ön periodikumának első számát, miként az Almanachot is, s nyíltan megvallom majd Önnek, hogy milyen benyomást tettek rám. Hogy Ön kizárja [folyóiratából] a recenziókat, nagyon sajnálom. Az Annalen túl kevés cikket közöl magyar művekről, s ezt, úgy tűnik nekem, nagyon bölcsen teszi, mert miért is akarna olyan műveket ismertté tenni mint: a Hungaria in parabolis [ʼMagyarország szóképekbenʼ], vagy mint Fejesé és Bárdosié, amelyek [az Annalen] vevőinek legnagyobb részét kevéssé, talán egyáltalán nem érdeklik, s amelyek a Nemzet számára nem hozhatnak semmi mást, csak szégyent.

Büszke voltam a saját szerencsémre, hogy visszaszereztem az Ön által ismert kódexeket a magyarok számára. Büszkeségem azonban most sokkal alábbhagyott. Sokkal magasabbra lángol ellenben bennem a magyarok büszkesége. Gondolja el az örömöt: az Ön becses írásával egy időben kaptam a hírt, hogy egy hazai magánkönyvtár négy másik ehhez hasonló kéziratot bír az én Arretini Leonardómtól! Címeiket nem ismerem, mert barátomnak nincsen gyakorlata a szerzetesi írások olvasásában. De meg fogom kapni a kódexeket eredetiben, és majd hozzácsatolom Atilámhoz.

Verseghi Agláláját és Kisfaludy éppen megjelenő munkáit tehát recenzeálni fogom, és a recenziókat elküldöm Önnek az Annalen számára. Érzem, milyen kevéssé bírom a német nyelvet, és tudom, hogy önteltség idegen nyelven fellépni olyan férfiak között, akik oly szépen írnak, mint az annalisták. Az Ön jósága, Professzor Uram, elnézi majd nekem, s megtisztít majd eredendő bűnömtől. Hamarosan elküldöm majd Önnek a magyar irodalomban oly nagy érdemeket szerzett Révai Miklós biográfiáját is. Nem fogadtam meg az ő szavait, hisz bátorkodtam neki megmondani, ahol más véleményen voltam, mint ő, de elismerem, hogy az ő bámulatos szorgalma, izzó patriotizmusa tiszteletemet, s az ő felém táplált barátsága, ami az utolsó órájáig fennmaradt, szeretetemet vívta ki. Vérében sok volt a flogiszton: de ez nem mindig rossz dolog, s az ő utálatossá vált harcában Szabó Dáviddal, s a minap Verseghyvel − ahol azonban vitathatatlan, hogy Szabónak és Verseghynek nem volt igaza − kezdetben nagyon nemesen és becsületesen becsapta magát. Azok rátámadtak, s ő elgyengült, megfeledkezett méltóságáról.

Arra kérem Önt nagyon, Professzor Uram, hogy lapjában vagy az Annalenben tegyen említést a szegény Rosti szerencsétlen haláláról. − Ő már akkor hipochonder volt, mielőtt még államfogoly lett volna. A magány, a rémület, az e szerencsétlenség miatt gyámoltalanná vált édesanyja emléke lelkét a legmélyebb, legfeketébb mélabúba taszította. − Amikor Budán ült (1795 januárjában vagy februárjában) − széttörte butéliáját, egy üvegcserepet porrá zúzott a lakattal, ami a láncán függött, és megitta [a porrá zúzott üveget]. Látta, hogy még nem halt meg, s akkor egy másik üvegcseréppel átvágta az ütőereket a kezén és a lábán. Még ez nem hozta el számára a halált. Ekkor kettévágta a nagy artériát teste legtitkosabb részén, és csak ennél a vágásnál hagyta el ajkát egy önkéntelen hang. Az őr jelentette a hangot [amit meghallott], hozták az orvost, [Rostit] meghánytatták, és bekötözték a sebeit.

Meggyógyították, de ekkor testében is oly nyomorékká vált, mint amilyen már elméjében volt. Én Spielbergben és azután még Brünnben is két és fél éven át közvetlen szomszédja voltam, s így tehát nagyon jól ismertem őt. 1798 májusában engedték ki. Az édesanyját eltemetve találta. Pestre jött, hogy ügyvédként segítsen magán, mert egyáltalán nem volt semmije, mivel a korán elhunyt apja mindent eltékozolt. A nemes férfi, báró Orczy József megtette őt házi levéltárosának. Eközben ügyvédként tevékenykedett, és ott nem ment rosszul a sora. De Orczy 1804-ben meghalt, és az özvegy rábírta, hogy kísérje vidékre három fiát, és ott tanítson nekik magyar jogot. Hogy mi történhetett ott, nem tudom: csak azt tudom, hogy az özvegynél kegyvesztett lett, és hogy az nemcsak hogy nem nagylelkűen, hanem még igazságtalanul is viseltetett irányában. [Rosti] ismét Pestre jött, hogy ügyvédkedésbe fogjon. Azok, akiket Orczy miatt elutasított, megharagudtak rá. Ottani barátaihoz fordult. Ők szegényebbek voltak annál, mintsem hogy sokáig segíteni tudták volna. Nélkülözéssel küzdött, a végén még éhezett is. Búskomorsága vészesebbre fordult, tébolyultan kóborolt az utcákon. Elfogták, és a Pest megyei invalidus házban gyógykezelték. Démonja eltűnt, de most újra nélkülözéssel és éhséggel küzdött. Január 24-én golyót eresztett a fejébe ezt a magyarázatot

 hagyva hátra:

 Barátaimnak és jótevőimnek örök hálát adok.

 Ellenségeimnek, és azoknak, akik az engem súlytó kórságot okozták,

 tiszta szívből megbocsátok.

 Megcsömörlöttem nyomorúságos, élettelen életemtől!

 [„]Ha már minden elveszett, és nincs remény,

 az élet szégyen, a halál kötelesség.[”]

 J. Rosti m. p.

 Jó koponya volt és derék férfi. Erkölcseit megfertőzte széltolóink főúri hangja, és a szegény férfi ráadásul azt hitte, amikor kilépett az életből, hogy valami gavallérhoz méltó dolgot tesz. Legyen neki könnyű a föld! Mert nehéz volt neki, míg felé tartott, eléggé.

Hogy Ön a Csokonai-emlékmű dolgában az összes művész nevében állandó tetszéséről biztosít, rendkívül hízelgő számomra, s az ígéret, hogy e viszály lefolyásának publicitást enged, olyan nemes érzelemből örvendeztet meg engem, mint amilyen a hiúság és a szerzői izgalom lehet. Ha ott pusztán az lett volna a kérdés, hogy nekem vagy gyalázóimnak van-e igaza, amikor én Csokonait jellemzésemben Rousseau-i mizantrópként ábrázoltam, és a debreceni bölcsek a szavamat kárörvendő feddésnek tekintették, úgy bár hallgattam volna. De ez a támadás tűnt számomra a legkívántabb alkalomnak, a legjobb eszköznek, hogy az igazi korlátoltakat csalhatatlanságuk és tudálékos mindentudásuk okán a publikum előtt vádoljam, őket az arany „ismerd meg önmagad”-hoz vigyem, s őket egy kissé halkabb szóra fogjam. – Ön, Professzor Uram, élt Debrecenben, s tehát ismeri azt. Ezek a tanult emberek sosem áldoztak a gráciáknak, egyáltalán nem sejtik, miért kellene Ámor oltárának a bölcsesség termeinek bejárata előtt állnia, és miért kellene egy Socratesnek nővérei képeivel foglalkoznia. Ők kigúnyolják a szépség tanait, az számukra lutheránus tudomány. Sőt Császár úr – engedtessék meg nekem, hogy én őt Önnek, csak Önnek megnevezzem – a szép tudományok embere, egy olyan férfi, aki sokáig lakott Bécsben, s ott szert kellett volna tennie politúrára és ízlésre; egy férfi, aki a lomha debreceni tudósok ellen gyakran nagyon keserűen panaszkodott, aki ott nyilvánosan oktatta a német és a francia nyelvet, – sőt egy olyan férfi, mint ő, nem ment semmire. Egy Klopstockban bizonyára nincs semmi, a dalok zseniális költője: a régiek előtt egy nem csekély dicsőségű isten volt stb., egy nyomorult vásári énekes és semmi más, és Wieland stílusán és dikcióin udvarmesterkedett. „A bolondokat furkóssal kell kitetvezni.” Példabeszédek könyve 13. Mondja a Szentírás egy régi fordítója. A viszályt nem találtam hozzám méltatlannak, mert azért az igazságért vitáztam, amit nem csupán Melanchton, hanem Luther stílusában is megkövetel a védelmező. Bánat a férfinak, [„]akinek a tétlenség a bölcseséggel egyenlő.[”] Ha egy Vay József és Wesselényi Miklós nem szégyelli, hogy az országgyűlési és vármegyei üléseken ütéseket adjon, úgy igazán nem tudom, miért nekem kellene szégyellnem magam e fegyverek miatt.

Fazekas Mihály azt hiszi, hogy plágium Poussin sírfeliratát Csokonai kövére helyezni. – Vajon tudja-e, – ő, aki szintén egyike a mindent tudóknak, hogy Kneller [sírkövére] Raffaello sírfeliratát helyezték el?

Ha Ön, Professzor Uram, ezt a dolgot részletesen taglalni fogja, és azoknak a debrecenieknek, nem sértő, hanem tanító hangon valamit mondani akar, ami őket a tanulásban segíteni fogja, úgy bizonyosan valami nagyon hasznosat tesz majd. Én már személyeskedés nélkül és − ezt tudja a Mindenható − bizonyosan nem sértődött büszkeségből, a Sylvester Grammatikájának, az első (krakkói) ábécének és Varjas e vocálisú énekének újabb kiadásához írt előszavamban és megjegyzéseimben némely dolgokat már elmondtam, amit, úgy tűnt, hogy ők nem tudnak. Ezt a művet 1805 óta nyomtatják. Most hamarosan meg kell jelennie.

Ha Ön lesz oly jó, és újra ír nekem, úgy arra kérem, a címzést így tüntesse fel: par Cassovie, Sátor-Alja-Ujhely, à Széphalom, és tudassa velem, honnan kell megkapnom az almanachot, mivel nem postán küldik majd, mint a folyóiratot. Az Ön becses rokona, Rumi József úr kezeiből kaphatnám meg a legbiztosabban.

Maradok igaz tisztelettel
Professzor Uram