Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Tisztelettel, szeretettel, dicsőségeden való örvendéssel járúlok hozzád. Ismered érzéseimet erántad, ’s képzelhet’d mit érzettem, Kniggét, ’s Meinerszt még Munkácson – Zsebkönyveidet pedig az anyám házánál, Biharban, olvasván. Kedvesebben olvasható prósát nem ismerek mint Kniggéd és Meinerszed; ezt mondottam Munkácson: ezt osztán midőn a’ tudakolt oldal’ darabját és a’ többit Ér-Semjénben olvastam. Musarionod elragadott. Ezt mondanám róla, ha fordítója a’ legszeretettebb barátom nem volna is. A’ Magyart olvasván, a’ Németnek, mellyet csak-nem könyv nélkül tudok, minden zengzete rezgett füleimben. Az örökkévalóságot érdemlett munka lessz, ’s óhajtom hogy mendikási harangkongatáshoz szokott Publicumunk egészen bírhassa; hogy valaha érezhesse mi az igazán szép. – Nem mondhatom neked, melly édesen valék ellepve, midőn az Anacharsis Boldogságát találtam eggyik darabodban. Szenvedésem’ ideje alatt azt a’ részt, és azt, a’ hol a’ Céres’ papja a’ Religióról szóll, igen sok ízben megolvastam, és szándékoztam volt barátim’ kedvekért lefordítani. Az gyönyörű, fordításban szinte úgy mint az^* originálban. – –

Kérded, hogy mit dolgozom. Kevés idő múlva megtudod. 2387 napig lévén megfosztva tintától, visszanyervén szabadságomat mohon estem volna munkának: de ezer akadályok adták-elő magokat. Azonban Emília Galotti ’s Minna von Barnhelm, Clavígó ’s Gessznernek talán minden Munkáji nem sokára hozzád veszik útjokat, hogy barátságos igazításaidat megnyerjék, minekelőtte sajtó alá mennek. Azoknak mindenike úgy készűlt, hogy a’ nagy seregnek ne tessék. Eddig elértem czélomat: nekik nem tetszik; az van hátra hogy Kisnek ’s Virágnak tessék.

Némethünknek most veszem levelét. Irja, hogy hozzá útasított leveleimet neked megküldötte. Engedd hát csak azt mondanom, hogy leveleidet, mellyeket kincs gyanánt tartottam magamnál, Brünnben tőlem 1798ban elszedték minden egyéb papirosaimmal eggyütt, ’s Ő Felségének tulajdon kezeihez küldötték; honnan őket soha többé meg nem kaptam. Azonban a’ „Szerettim’ édes honnja”-t a’ Dunán én is zengettem, midőn tavaly Kufsteinből Munkácsra vitettem. Géniusod megjövendőlte, midőn azt írtad, hogy barátodnak eggykor enyhítésére fog lenni.

Azonban Psycharion még távol vagyon, ’s még én nem emelhetek oltárt a’ Dioskuroszoknak. De bíztat a’ remény, hogy fogom emelni nem sokára. Nekem sem kell egyéb, mint nyúgodalom. ’S nem kellett volna semmi egyéb csak az, ha nem üldözött volna is a’ szél. A’ nagyravágyás’ szesze soha nem tudott elszédíteni.

Hol a’ mi Lakosunk? nem esett é el? Semmi hírét nem hallván, félek, hogy borostyánja elvirított minekelőtte kifakadhatott. Kérlek, ne felejtsd-el, ha írni fogsz, hogy élete eránt gondban vagyok.

Ez a’ vidék nem áldozik a’ Grátziáknak. Itt magyar munkákat nem kapni. Zsebkönyvedet még nem láttam több^* helytt, mint Debreczenben lakó Prókátor Nagy Gábor Urnál, és a’ 2dik esztendeit az Öcsémnél Dienesnél Váradon. Nem is ismerik a’ könyvet. Ez az orthoglottus Debreczen anathemát kiált mindenre, a’ mi nem az ő nálok készűlt Grammatika ízlésében íródik; ’s finnyás Urficskáink ’s Asszonykáink szégyenlenek magyar könyvet olvasni. Nekik Schikanéder ’s Kotzebüe a’ bájolójok. Fogadom hogy Kassa és Várad köztt az én Himfymnél nincs több Himfy; és ha talán valami Szabolcs Vármegyei édes-Úr eggy nyomtatványt, elszédíttve a’ könyv’ külsője által, megvett is, az olvasatlan fog heverni, mert az nem a’ Mátyási ’s Csokonai módja szerint zeng. – Én azonban álmélkodva nézem ezt a’ váratlan jelenést, ’s örvendek hazám nyelvének. Élj boldogúl szeretett tisztelt barátom! ’s ajánlj kedves hitvesednek.
Regmecz 21. Novbr. 1801.