Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

A mai Posta egy levelemet vivé Regmeczre: de minthogy az a szokott úton indítatott-el, s kéntelen voltam Ötvös úr által megolvastatni, következésképpen olly szabadon mint egy gyermek óhajt az anyjához abban nem szólhattam: ámbár az Öcsém Asszonyom Anyámnak^* mindenféle állapotomról hírt vihet, s hogy sorsom felette megkönnyűlt elbeszéllheti: sietek magamat Asszonyom Anyámnak öleibe tanú és vizsgáló szemek nélkül vetni. – Ó hányszor óhajtottam azt eddig! Lehetetlen volt! Sőt azt is bajjal nyerhettem-meg, hogy leveleim megolvastassanak! Ez okozta hogy olly ritkán és olly rövídenn írtam.

Megyünk-e ki, vagy nem, nem tudom; sem azt nem ha Budán fogjuk-é tölteni rabságunkat. Bár csak az Öcsém vihetne ez eránt valami bizonyost Asszony Anyámnak. Én elfáradván reményleni, semmit nem reménylek többé, hanem a mennyire lehet elcsendesedve várom sorsomat. – A Király kegyelmes! ezzel vígasztal minden; ezzel mi magunkat; és mit is mondhatnánk egyebet? tapasztalván azt tulajdon példánkon.

Nem lehet senki olly fa, olly kő, közzűlünk, hogy irtóztató szerencsétlenségünk egész nagyságát ne érezze. Én bizony érzem; és miolta azt tudom, hogy az Asszonyom Anyámat melly közel rántotta a sírhoz, kettőztetve érzem. Azok, a mellyeket ez eránt a mai levelemben írtam, szívemből forrtak-fel. És mennyivel nevekedett ma szomorúságom s bánatom, midőn Dienes öcsémtől azt értettem, hogy a költség már 1600 ftra megyen. Dienes és Szulyovszky Úr a bizonyságom, mit szenvedek az ólta. Imé nem csak magam szenvedek szerencsétlen bukásom után, hanem Asszonyám is, és csaknem deranzsírozom a Házat. Ezt helyre ütni fő kötelességem légyen, ha az Isten Asszonyom Anyámnak vissza ád.

Mint von itt bennünket minden, Dienes öcsém alkalmasint lefestheti; én pedig egy megcsalatott reménységben, mellyre az ragadott, hogy erősen hittem kiindulásunkat a Hazábol, a szükséges költségeket még nyólcz aranynyal neveltem. Most már sajnállom, de későn. – Semmire sincs szükségem, s az öcsém ezüst kését hosszas tologatás után vettem-el; mert kanalat magam csináltattam.

Dienes beszélte hogy Asszonyom Anyám megneheztelt Laczira a levele miatt. Én csendes vérrel szenvedtem. Nem érti a dolgot, és elragadta a maga principiuminak heves szeretete. Lehetetlen hogy mérges szívvel mondotta volna. Én rá bizony nem haragszom, s kérem Asszonyom Anyámat, méltóztassék azt néki elfelejteni. Nem tudja mit cselekszik, s jót akart mondani.^*

Én hibáztam, és éppen nem pirúl-el kevélységem annak megvallásában hogy hibáztam: de vigasztalásomra szolgál hogy a barátság és a virtus érzései által elragadtatva hibáztam. Igy nékem könnyű volt hibázni, az ollyannak, mint Vitéz János, Horváth László, ’s egy hosszú hajú nagy ember, az ollyannak, mondom, lehetetlen. S nem lel-e Asszonyom Anyám ebben a gondolatban vígasztalást? mit akar inkább, azt-e, hogy illyen hibával az legyek a mi most, bár ennyi gyalázatot, bajt, költséget, fáradságot, sőt még betegséget okoztam is, vagy azt hogy ollyan légyek mint a megnevezett urak hiba, mocsok, szenvedés, és okozott költség nélkűl? Nem, édes Asszonyám! Asszonyám előtt nem idegen úgy annak érzése a mi Jó, Szép, és Igaz, hogy inkább illyen gyermeket óhajtson magának, mint egy ollyan megbukottat, mint én vagyok. – Mindazonáltal bukásomat nem szépítem, és Ő Felségének Királyi Kegyelmét, melly a megbocsátásra önként és természetesen hajlik, háládatosan magasztalom.

Nagy Asszonyámat alázatosan tisztelem. Ha én vétkesnek kiálthatnám magamat azon könyeknek fakasztások miatt, mellyeket Asszonyom Anyámék értem sírtak, átkoznám magamat: most azt hiszem, hogy Asszonyom Anyámék siratnak, szánnak, szeretnek. Az Isten vigasztalja Assz[onyom]. Anyámékat. Én erős hittel azt hiszem, hogy nem sokára otthon leszek.