Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Lilim! Én tégedet még most is halálból szeretlek: még is Lilim! ah szeretett Lilim! ez a levelem utolsó – hozzád ez életbe. Most zárom be végképen azt az édes barátságot, melyet véled szinte kilencz holnapig kóstoltam, s azt az örömöt melyért irigyeim lehettek az angyalok. Most látod még egyszer, többé nem, annak a hiv kéznek vonásait, mely a tieddel kérkedett, mely a te kezednek birásával kecsegtette magát.

Ah, édes de mulandó remény! mulandóbb a hajnalnál, vagy a hajnali harmat cseppnél,^* melyet az első napsugár száraszt ki a fakadó rózsa bimbónak öléből. Mely bizonytalanok az embernek minden történeti! miként nem tudja a halandó sziv, hogy az ő legkedvesebb öröme lépés a keserüségre! hányszor szerencsétlen a legtisztább szeretet! – Lili többé nem az enyém, Lilinek vége van, vége minden én reménységemnek, az én szivem, az én lelkem, az én életem, ismét a holtig-való^* magányosságra, az emésztő bura és a titkos nyögésre van kárhoztatva. Én élek s Lilla^* én reám nézve megholt, – igen is, megholt – örökre megholt ö én reám nézve.^*

Nem Lilla vagy te többé, oh életemnek angyala! nem az a Lilla a kiben én boldogságomat reménylettem. Mégis még egyszer kedves én előttem ezen a néven szóllitani tégedet. Igy szóllitja régi nevén az ö halva fekvő kedvesét némely szerencsétlen annak koporsoja felett; kiáltja még egyszer, mig a halálos szemfedél el fogná az ö szemei elől azt a kiért élni^* óhajtott; holott az nem hallja^* többé az ö szavát, az érzékenységtől megfosztatott szép halandó. Ah Lilla! Lilla! felelj még egyet nékem; azután parancsold,^* hogy én is haljak meg: igen – haljak meg, midön már te érted élnem nem lehet. Midön már az én reménységemnek minden alkotmányja végképen leomlott; midön az én napom, épen a hajnal hasadtával^* örökös fekete éjszakába^* borult, mely után több virradás nem lehet: midön már nékem egyéb^* részem nem jutott, hanem hogy elrablott gyönyörüségemnek puszta sir halmán minden vég nélkül^* keseregjek.

Szives sohajtásim! enyésszetek el örökre, mint a lengö árnyék, a zordon fergeteg elsö elérkeztével. Öröm könyek változzatok keserü könyekké, melyet csak a vigasztalhatatlan bánat préselhet ki szemeimből. Végső búba merült sziv tanuld meg elfelejteni azt a boldogságot melyre ekkorig repesve dobogtál, te pedig áldott Leányka! tartsd meg az én szerencsétlen nevemet magadnál s jusson eszedbe olykor-olykor hogy egy érzékeny fiatal készebb^* lett volna téged birni hogy sem a világot.

De ne! ne epeszd ily kelletlen emlékezéssel, ne epeszd vidámságra teremtett^* szivecskédet; felejtsd^* el az én nevemet, felejtsd^* el minden indulatimat, azon boldogságnak kebelében, melybe a mennyei^* kezek integetnek. – Ejts^* egy pár köny-csöppet ez utolsó levelkémre: ez nékem és az én leghivebb szeretetemnek elég áldozat fog lenni. – – Én pedig megárasztom az én könyeimet hadd folyjanak^* ki zápor módra az én indulatim mind a két szememen. Visszatérek ismét abba a komor életbe, a melyböl az én Rozim halála után csak te vehettél ki.^* – Mert az én szivem ugy van alkotva, hogy az kettöé sohasem lehet, Te birtad azt, és te kivüled senki meg nem nyerhette volna.

Csudálkozom, hogy a tied ugy megváltozott, ugy elpártolhatott attól a kinek már ajánlva látszott. – Bizonyosan valami vétségemnek kellett lenni ellened, a mely erántam tégedet oly idegenné tehetett^*. Mi lehet az? én még csak gyanitani sem tudom. Sött esküszöm az egekre s mindenre a mi szent, esküszöm saját szivemre s a te angyali orczádra, hogy tudtomra^* ugyan semmivel sem tettem magamat ily elhagyásodra érdemessé.

De talánn nem is birtam én soha is a te szivedet, talán csak magam álmodoztam magamat oly boldognak hogy te engemet szeretsz; te pedig vagy nem szerettél, vagy nem hitted, hogy én tégedet oly telyes szivből szeresselek: mert különben sohasem tettél volna szerencsétlenné egy leghivebb szeretöt.^* – Ha pedig te is ugy szerettél engemet mint én tégedet: ugy boldogtalan vagy te is és jövendöben is a te keserüséged duplázni fogja az én magános keserüségemet. Ah, Juliska! ha ez ugy van, szánlak tégedet.

Miért nem adtad ki magadat akkor estve csak egy-két szócskával^* is? Még az én legszomorubb szavaimat is ezzel fogadtad el: nem is bánom, nem is tehetek róla – – – Ebből én mit huzzak ki egyebet a legrettenetesb megvetésnél. Ha ezt nem mondtad volna, vagy irántam való hiv szeretetednek legkissebb jelét adtad volna: eddig ketté volna vágva a csomó, tul volnék kintsem! mindenen. Még most nem lett volna késő, még lehetett volna mindent orvosolni, és Jozsef-napra a grof hintaján láttál volna bé menni udvarotokra. Két hét alatt minden köny hullatásaink öröm-könyekre változtak^* volna!

De mivel önnön magad mondtál le rolam, engemet vétkesnek soha sem vádolhatsz; engemet a ki erántad még most is oly soha meg nem aluvó indulattal lángolok. – A te sziveden állott kinek add azt által. Senkinek eröltetett végsö eröszakot rajtad tenni nem lehetett volna. Az én fel jövetelem, s a te el tökélett^* szándékod reá birták volna Kedves szüleidet, hogy annak engedjenek által, a kit te szeretsz, és a ki téged oly igen szeret. Két hét mulva egy városbeli Profeszorné lettél volna, én pedig legboldogabb teremtés te általad.

Én benned soha egyebet nem néztem hanem a mit nézhet egy philosophus, a ki a virtusnak barátja és egy érzékeny^* poeta a kinek gusztusa nem épen otromba. A mi a te lelkeden kivül van azt én másba is feltalálnám.^* Egy érdemes hivatalu s elegendö fizetésü ifju ember mindég biztathatja magát gazdag Menyasszonnyal:^* de az én lelkem sokkal nemesebben gondolkozó, mintsem indulatit pénzért^* árulja. Én tégedet^* csupán magadért kedveltelek.

De már ennek mind vége van, s pedig én miattam van-é? kérdezd meg magadat. – Én bánom de mit tehetek róla. – Erövel senki szivével nem bánhatok. Fejet hajtok hát a kénszeritö szükségnek, s mint hogy te nem szeretsz, nem is törekedhetem szép személyed birtokára. – Elmegyek Keszthelyre és csak édes emlékezeted viszem el magammal. Üres lesz az én szobám te töled: de szivemben mindenkor jelen leszel. Elmegyek Keszthelyre te pedig Almásra^* s két egymásért^* teremtett sziv ily messze fog egymástól esni mind örökké.

Légy boldogabb mint én, és töltsd^* nagyobb megelégedéssel ifjui napjaidat, légy boldogabb mint én, óh édes reményem és a bánat soha ne üljön a te szép orczáidra,^* melyek engemet állando bánatra kénszerittenek, légy oly boldog hogy én soha eszedbe se jussak, egy szerencsétlennek emlékezete ne zavarja meg a te nyugodalmadat.

Én holnap dél után indulok, el hagyom ezt a Komáromot vég képen, a melytöl te is^* majd meg fogsz válni; és mi, Kedvesem, nem együtt fogunk menni. – Még holnap reggel el bucsuzom Kedves szülöidtöl, a kiket szivességekért^* mindenkor tiszteltem, a kiket oh, mely forróan^* szerettem azért is hogy Lillát neveltek az én számomra. Akkor meglátjuk még egymást ez életbe s ah Lilim! – többször^* sohasem! örökös határ fal lesz felvonva közöttem és közötted, végképen elválunk egymástól, te az örömre, én pedig a holtig tartó szomoruságra. Eddig volt hogy szerettelek, már most csak tisztelnem szabad tégedet. A szeretö név baráttá változott, de oly baráttá a ki csak^* a Balaton partjairol sohajtozhat te utánnad.

Élj vigan: a legtisztább boldogságnak karjain, egy örömöd csak azért múljon el hogy a másiknak helyet adjon, állandó^* nyugodalom és békesség legyen vidám homlokod felett,^* s szeressen oly forronn^* az ég a mint én mindenkor szerettelek.

Isten hozzád! – Csokollak – még egyszer – a legutolszor csokollak – – Ah elvesztett kedves Lillám

Istenhozzád!