Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Én hozzád menni nem kívánok, tudod miért. Okát Szívemenn vagy Szívedenn kivűl keresd. Tsak eggyet mondok. – Setét felhő emelkedik a’ hegyek közűl, mormolva indul ki a’ nagy tengerre, fekete szárnyaival elfogja a’ fényt, ’s Eurusokat hajt két szárnyaival mint a’ Saskeselyű: mormol minden felé, a’ szarvas idétlent^* szűl, az eggyügyűség pedig ezt kiáltja félelemmel, Imé a’ Jehovának uralkodó szava!: jóltévő tseppjeit a’ tengerre és annak Kőszikláira hullatja, a’ termő mezők, a’ kedveskedő Kertek szomjan fonnyadnak el; a’ hasznos Jószág, az éneklő Madár-sereg tikkad szerte széllyel, a’ néma, a’ siket, az eggyűgyű Halakra hull az ő kevély zápora. – A’ setétség szönyege alól kipattan a’ Hatalmaskodó Mennykő, megréműlve, ájúlttann várja leromlását a’ Tenger és a’ Tenger mellyéke, egyedűl a’ Laurusonn zöldellik a’ bizodalom, szent élőfa ő, ’s szeretik őtet a’ Mennyeiek, és az örök Állandóság: affectált^* ropogással^* tsap le a’ szent Mennykő a’ Tengernek tér vizébe, a’ barátságos Tseppek^* külön válnak az ő Erőszakja miatt, ’s míg körűlöttök sustorékol nem mernek öszve forradni, de nem soká elalszik közttök annak haragja, és haragjával maga is elenyészik, úgymint a’ mellynek létele tsak az ő kegyetlenkedésébenn láttatik, a’ szelíd tseppek ismét öszvefolynak, öszveállanak, és az ő határikat halandó szem észre nem veheti, megtsendesedik körűlöttök a’ Vidék, a’ Napnak^* tiszta fényje meglátszik ő bennek, és égi Malacia tündöklik rajtok: akkor a’ Mindenható^* megtiszteli az ő lételeket, eggyűgyű Conchába^* zárja őket, ’s ottan gyöngyökké válnak, és a’ jövendő idő-Kor arany Koronát tsinál a’ Virtusnak, ’s annak ékesítésére rakja bé őket, hogy ott örökké tündököljenek. Barátom, hogy esik e’ meg a’ Szárazonn?