39. zsoltár, 1.,
*„1. Dávid’ Sóltára, az Eneklő-mesternek tudni-illik Jedutumnak adatott:”
2.,
*„2. El-végezém magamban, hogy meg-örizzem az én útaimat, hogy ne vétkezzem az én nyelvemmel; meg-zabolázom az én számat, míg a’ hitetlen én elöttem vagyon.”
3.,
*„3. Meg-némúlék vesztegléssel, és a’ jót-is el-hallgatom vala; mikor az én navalyám nevekednék.”
4.,
*„4. Meg-hevüle az én szívem én bennem, és az én gondolatomban fel-gerjede a’ tüz; és végre így szóllék az én nyelvemmel:”
8.,
*„8. Azért én most mit várok, Uram? minden bizodalmam te benned vagyon!”
9.,
*„9. Minden én vétkeimböl szabadíts-meg engemet, és a’ bolondnak szidalmazására ne vess engemet.”
10.,
*„10. Meg-némúlék és meg nem nyitám számat; mert te tselekedted azt.”
11–14.
*„11. Vedd-el én rólam a’ te ostorodat; mert a’ te kezednek fenyítéke miatt én el-fogytam.
12. Midön meg-fedded az embert a’ hamisság-ért: meg-emészted az ő szépségét, mint a’ molyt: Bizonyára hijába-valóság minden ember!
13. Hallgasd-meg, Uram, az én könyörgésemet, és vedd füleidbe az én kiáltásomat: az én köny-húllatásimra ne vesztegelj; mert én te elötted jövevény vagyok és ’sellér, miképpen minden én atyáim vóltanak.
14. Szünjél-meg én tölem, hogy vehessek erőt, minek-elötte el-mennék, hogy azután ne légyek.” (Károlyi Gáspár fordítása a debreceni református kollégiumban Csokonai idejében általánosan használt 1751-es bázeli kiadás alapján, ez utóbbi vonatkozásra Fekete Csaba hívta fel figyelmemet.) Erre nézve ld. még Gál László emlékezését (CsEml., 411. l.). versek
Fájt néked, mint magad is megvallod, hogy megtetted, amire előre készültél; bizony nekem is fáj, fájt és örökké fájni fog: többet mondok, ebbe a fájdalomba egészen belebetegedtem; nagyon rossz állapotban vagyok; tudják ezt, akikkel azóta beszélnem adatott. Én akkor is ügyetlen vagyok, ha másokkal beszélek, még kevésbé tudok erőmhöz mérten tanítani, erre a tevékenységre a magad véleménye szerint is alkalmatlannak mutatkozom, annál is inkább, minthogy már mást is méltóztattál megszidni, amiért a praeceptorságot nem vállalta el. Így történt, hogy én, az ostoba, az egykori tuskó, füge és mihaszna farönk, kényszerből istenné lettem, minthogy más bölcsek a kollégiumban nem akadtak. Én, aki mindig törvényei ellenére cselekszem, az iskolai méltóságokat nem becsülöm, azon fáradozom, hogy szokásaikat hitvány alattvaló létemre gigászi merészséggel felforgassam, akit a pályáról, melyen saját hajlamomat követtem, kivonszoltak, pellengérre állítottak és odadobtak a nyilvános megaláztatásnak, a megszállott dühnek; én az érdemtelen, a rabló, kit még a rablók sem tűrnének meg maguk között, a minden jótéteményre méltatlan üresfejű álfilozófus, ritka kivétel gyanánt a poétai osztály praeceptora s egyszersmind nyilvános gúny tárgya leszek. A jogos, mély és nagy fájdalom visszatartja a könnyeket és nem engedi meg a sírást. Milyen is az isteni és az emberi hűség! Balsorsom végül odajuttat, hogy itt egy éven át jövedelem nélkül, ingyenesen szolgáljak a köznek, sokaknak játék és gúny tárgya vagyok, kedvem ellenére, igen beteg testtel azért kényszerülök tűrni az osztály szamárságait, hogy az év végén se dicséret, se haszon, de annál több fájdalom, méltatlanság és fáradság legyen részem. Ó a végzetes nap, melyen megvetett, kiközösített, gyűlölt és ellenszenves fejemet egy reggeliért eladásra kínáltam! Most legyőzve, szomorúan – mert a Szerencse forgandó – hordjuk ezt a szomorú bélyeget. Így bánnak azokkal, akiknek nem tetszik, amit Somogyiné keze föltálal, míg mások, még a méltatlanok is, minden jótéteményre számíthatnak, akik nem átallanak ilyen gyalázatos tett által az isteni megtorlást kihívni. Az én peremet hatvan forintra becsülik, polgári fórumon se fizettem volna ilyen nevetséges hagymaváltságot egy nőszemélynek a megsértéséért, bár ő a pénze miatt hasznára van ennek az Athenaeumnak.
*Utalás arra a vádra, miszerint Csokonai azt üzente volna egy bizonyos Somogyiné asszonyságnak, a szakácsnőnek: „Kurvannya kofájának mond meg, tsinálya jobban a Vetretzét, ne tegyen belé annyi hagymát.” A költő eképp mentette magát: „Itt is befejezett ügyről van szó. Ezt én nem izentem, mindazáltal lehetséges, hogy a reggelinél vagy ebédnél méltatlankodás közben ilyesmi kicsúszott a számon. Betegeskedtem, s az orvos által előírt orvossággal éltem, s sült húson kívül egész nap nem tudtam mást enni. Ez az oka annak, amiért Somogyiné asszonyomnak üzentem, hogy végre gondosabban készítse el azt az ételt.” (CsEml., 44. l.)
De ez az ügy visszataszító, s az is, amit Bacchus temetése előtt merészeltem elkövetni, miután én a tanítványaimat, az Esküdt pedig a városi vendégeit elküldtük – persze késő éjszaka.
*Csokonainak felrótták, hogy gyakran maradt tanítványaival éjszakára is a tanteremben, s hogy ott mulatoztak. Itt egy ilyen esetre történik utalás, amint az a jegyzőkönyvi vallomásokból kiderül: „Laki Sándor esküdt úr elmondotta, hogy éjjel 12 órakor a poétai osztályba belépve, ott találta az osztály egyik tagját, aki ezt mondta Odább B – a’ lelkét; ez, ha nem téved, akkor történt, mikor Csokonai tanítványaival Bachus temetését tartotta. (Ez azt jelenti, hogy maga is iszogatva és tanítványainak és diáktársainak is bő alkalmat nyújtva az ivásra, s énekléssel is tetézve a dolgot, erre az alkalomra készült versek szavalása közben búcsút akart mondani az italozásnak.)” (CsEml., 54–55. l.; az egész ügyre vonatkozólag ld. uo. 50–55., valamint a Kotsi Sebestyén Istvánra is hivatkozó Dombyt: Domby, 1817, 46–47. l.).
Én mindezért azonban bocsánatot kérek, nem gúnyból – nem is valami könyvből kitépett cédulán – s egyszersmind hálát adok atyai szeretetedért, amelynél mi sem lehet nagyobb, s bőkezűen és méltatlanul rám pazarolt jótéteményeidért, jóindulatodért, melynek minden boldogságomat köszönhetem: méltó hálámat fejezem ki, mint a többi praeceptorok is tették. Most búcsúzom, próbálj szeretni engem a jövőben is. Vagyok
Most száműzöttként nem akartam hetyke és könnyelmű lelkemet feltárni, nehogy erre tanítványaimat is ráneveljem, mint ittasan tettem.