[A disztichonos vers Tóth Béla prózafordításában, Borzsák István (ld. CsÖM. II. 505. l.) és Tegyey Imre javításaival:]
Már gyermekkoromban nyugalmukba vontak a Múzsák, s ez a foglalkozás máig vonz engem. S mihelyt Phoebus megöntözte arcomat a hippokrénéi forrásból bellerophoni nedvekkel, csak a Pindus csúcsai tetszettek nekem, csak a castaliai módra zengő sziklák. S bár a költészetben nem kaptam könnyű Múzsákat, sem a fegyveres Pallashoz méltó tetteket nem tudnám megénekelni, ragad mégis a szent völgyekbe és viruló ligetekbe Parnassus gerincén át egy lebírhatatlan vágy. A forrás itt mossa el sápasztó gondjaimat áttetsző vizével, s harsogó örömet zeng hangjával. Engem nem emelt a kegyes vének közé szalagdíszes fövegével a szent szószék, sem a jogtudósok fejedelmi tisztét nem irigylem, s nem törekszem nagy vagyonra. S nem töröm magam a paeoni tudományok után, hogy a heves láz töltse meg pénzeszacskómat. Sem eratosthenesi vonalakkal szerzett aranyra nem vágyom (még ha Phoebus kedvezne is). De még a mi korunkban is hangzik annak dicsérete, akinek szájából apollói dal szól, s közben – fázik. Nem ül könnyek és sóhajok között Caesar: rajta, ne gyámolítsd a szent férfikat, udvar! Hogyha Ennius a végzet folytán visszatérne korunkba, és látná, hogy a költőknek nincs semmi becsületük, inkább újból pithagorási páva akarna lenni, mint az, aki volt, a maeoniai öreg. A verseket úton-útfélen dicsérik, s aki verseket ír, az összekoldult javakon tengődik. Minthogy tehát nekem semmi olyasmi nem tetszik, amit bőkezű elismeréssel méltányolnának és ami gazdagságot hozna számomra, csupán a Tempe aeoniai patakkal csörgedező völgyei gyönyörködtetnek, melyek azonban kincseket nem gyarapítanak számomra: látom, csak szegénységet szerzek magamnak kedves Múzsáimmal, számkivetett hajótöröttként Permessus vizében.
[A soronkénti magyarázatok a Szilágyi-kiadás megfelelő helyén találhatók (CsÖM. II. 504–505. l.), itt nem ismételjük meg őket.]