Nikla, julius 25. 1835.
Kedves barátom! Elszomorodva pillantám meg igen fösvény soraidat; de csakugyan hamar megbékültem, mihelyt meggondoltam, hány felé vagy tépve és szaggatva s melly kevés szabad óráid vagynak. Fájdalom, hogy minden erényeink jutalma csak az, hogy azok által még nagyobb szolgaságot nyerünk, s fájdalom, hogy én is minden szabad birtokom mellett is, csak olly szegény helota vagyok, kinek ritkán jut csak egy félig szabad óra is.
Igy tekintém én a te hosszu hallgatásodat és rövid leveledet, s igy tekintsd te is az enyimeket, s hidd el, ha adhatnék, nem annyit adnék Néked és Társaságunknak, mint a mennyit adok.
De szomoru az állapotom: fiaim elhagytak s magam viszem a régen megunt terhet, s nincs elegendő erőm avagy elszántságom magamról azt lerázni.
Azonban mivel a mult gyülésen eléggé tapasztaltam, hogy a jobb ügynek védelme csakugyan megkivánja az én jelenlétemet is; tehát bizhatol, hogy ezentul az ottani megjelenést nem üres ceremóniának, hanem olly kötelességnek nézem, mellyet nagy ok nélkül félretenni nem fogok.
Mast a Kritikárul készítek egy kis értekezést. A publicum józanabb része egész Literaturánkat tsupa harlekinádnak nézi és nevezi s hogy én ezen harlekinádnak kedvelője nem vagyok, ki akarom jelenteni, mert valójában nálunk maholnap gyalázat lesz az irók közé tartozni.
Igy tehát ölellek szivembül s kérlek egyszersmind, jelentsd Kállaynak szíves tiszteletemet.
régi barátod
Bersenyi Dániel
P. S. En csak a mult télen olvasgatám meg Kisfaludynk és Vörösmartynk munkájit, s bámulva láttam azokban a sok népdalokat, melly nemérül a Poesisnak én még semmit sem tudtam, s most láttam, melly bakot lőttem, midőn én neked illy ujmódi népdalok helyett valóságos régi paraszt énekeket küldöttem! s csudáltam, hogy Te engem észre nem hozál. Azonban hagyján; mert meglehet nem is hozhattál volna engem annyira észre, hogy illyeket irjak. No no, most értem, hogy az illy uj csudák mellett valóban igen avult portékák az o iskola portékáji. Isten veled!