Buda, aprilis 10d. 1833.
Méltóztatom kegyelemmel híredül juttatnom, hogy a Berzsenyi vér bennem Spanyolországnak legalább Grandjává lett, mert Horvát István, spanyol királyhoz is hasonlít „A titoknok által” szerényen egyszerüen tenni ohajtott aláirásért; de azt nem fogadom el, majd adnának ... Osztán: Yo el Rey, Én a király, úgy volna utánazva, ha „Én a titoknok” állana. És nem akarnám Magyarország történetirója állításairol azon figyeltetést még inkább gerjesztenem, hogy azokat csak tizedében kell hinni, s igy maradok, nem bánom, csak kemenesi szegény magyar nemes ember, még azért is, mert Idvezítőnk is magyar volt. Horvát Istvánnak szerinte tudnillik, vagy régiesen: tudnia mert.
Mi a patvar az? mondod. Ugy, ugy. Megyek Forgó Györgyhez, ott lelem Horvát Istvánt nagy tüzében eléadva, hogy a magyar minden volt, minden; Nagy Sándor is magyar volt makedonaival. Tatár vegye bé, én nem tudom az efféle tudós ürge görényi összekuporításait színlelve hallgatni, egy kis kaczagásra fakadtam. Mit? igy pattana fel Horvát, megmutatnom Nagy Sándor magyar volttát, gyerekség, de meg fogom mutatni, hogy Jézus Krisztus magyar volt.
No s osztán mi lesz a nyereség? ... akarám folytatni, azonban hagytam a neki mérgesedettet szent visiójában; mert a jó Forgó is, ki Horvátjának efféléket meghinni látszott, szegény fejemet, ezekhez nem értőt rakni kezdette. Horvát meg diadallal hagyott magunkra, szemében mintha e fenyegetéssel hozzám: Várj rá, majd adok, te már azt sem hitted nekem a nemzeti muzéumban 1822ben, hogy a Sabinusok-Rómaiak azért voltak magyarok, mert lactat, szoptat szavakban hasonrag a tat; s tudós társasági titoknok-ká is Te levél, pedig tőlem megválva mást azzá lehetni, meg sem álmodtam, én nagy tudós, még az 1828beli ülésekben.
„ne haragud-jon az Ur” anekdotája lebbent ollyan megszelidítőleg emlékezetembe Kolosvárrol, hol egy kormányszéki számvevői öreg tiszt hasonszóegércsélései között azt forgatta ki: Nabukodonozor a babilóniai király neve annyi mint: „Ne haragudjon az Ur” s igy Nabukodonozor magyar volt.
De a magyar hisztóriai Nabukodonozor bizony csak haragszik a Tudom. Gyüjtemény ez évi IId. kötete 122–124d. lapjain. Hanem a régi lesböl csak vaktába kirohanó elvété mérgében; engem akara csapni s Helmeczit éré, mert a
tőke szót, mi körül gyujtogatódzik, nekem annak pénztárosi hivatalos jelentéséböl illett általvennem. És miért nem? képileg, jó is. Horvát nem született
Jánus-nak, neki csak hátra van szeme, sőt esze is csupán ott jár, pedig a történetkutató és iró, ugyan betöltse a jánusi emblemát. Horvát mint régi nyelvismerő, nehány szó magyarázatában igen jeleskedett, hanem azok szerint ujakat következtetni gyökeikröl nem igen mer, s rendes! a régiségekben kietymologizáláshoz meg igen is nagy
courage-a van. Dalai-Lámának képzeli ott magát Lhassa városa melletti kolostorban s keresztbe vetett lábbal ülttében csak maga lát; fel sem teszi, hogy megtömjénzett mandarinai feszegetni merjék ujjai illetéseinek nyomosságát. Ugy teremti hát ő is a magyar ösvilágba a légi árnyakat, miként Lama vallásában 108 burkhan vagy bálvány jár, melly mint még a mai világ előtti lény e mostaniba is becsusszant, miként Schigemuni, Krisztus előtt 1000 évvel, s alapítá Lama tanjait. Tehát illy szellemköltözettel megfogható ládd, hogy Ádám apánk, Horvát szerint, tudnia mert, igen is magyar volt – e miatt veszett össze Fejér Györgyel – később-később Nagy Sándorba szellemzett által stb. De megfogod azt is, miként marad az ember, mikor a régi ködökön lámpás nélkül így szellemkedik, miként marad, mondom, sőt hogyan tövül bakonyi taplós ollyan tőkévé, mellynek levágták derekát, s nedve többé nincs kifiatalodzani, hanem a taplós vagy
bagó süögü1Bagoly sövegnek Veszprém vármegyei kiejtése.
ökrész gyerkőczék parázsa odujául szolgál, s gyökig égve sustorog és füstöl.
Most értenéd, ha meg olvasandnád az idézett lapokat, miért akarná Horvát István kifúni mérgét, gróf Széchenyi ellen is, ugyan ott. És, akarod itt is tudni? a nyitó kis kulcsot. Mert bolondságul vevé Horvátnak, gróf Teleki Jósefnél volt ebéd után mondott azon megjegyzését, hogy Angliában a miveltséget Magyarok indították meg, néha napján, kis kedden ....
Dr. Forgót azonban, barátom, ne vedd illyen Horvát Istvánkodásokba egészen belé fordultnak. Ezt mondám neki, magunkra maradván, tréfásan: tisztelt barátom, György tanár! én a nazareti Jézus Krisztusban hiszek, de Székesfejérvári Horvát Istvánéban nem, mert az csak székesfejérvári, mint ő.
Jó, jó, felele, türni kell megtévedéseit, de csak hadd bogározzék, való is lesz kutatásaiban.
Való? szólék; meghinném, de mindent a mit ő felturt, még elébb összeilleszteni tudóbb észnek kell kiessentziázni, mert ő csak összetargonczázni tud, s hozzá vetni mi lenne tárgy; ezekben ítéletének éle nincs. Köszörületlen fejsze. Igy neki merevedve, feszült eszmével sok helytt, nem azt élesítette ki az oklevelekből, a mi valósággal bennek van, hanem a mit ő lelni akart. S különczködéssel liheg dicsőségecske után, pedig az igazi mély lélek előtt az illyen csak kölöncz. – Miért nem ír, magyar oklevéltant, ott az ő ereje. Ki s mikor? jő megint olly kedvező környezetbe, mellyben annyi oklevél ment keresztül kezén mint országbirói titkárén is. Magyar rendszeres oklevéltanért, melly még bővebb és felvilágitóbb lenne a kezdő Schwartner második kiadásáénál is, tisztelő köszönet késérné.
Méltóztassál tehát az én Forgómat az én megmentőmet, megjegyzéséhez képest venni. Ő a maga gyógytanában betegségek elüzésében kitünő, kebeléből a legnemesb emberiséget gyakorló; minden egyébre a mi magyart fejthet, majd szinte választás nélkül egész naphtai lánggal terjedez. Magyar iróra igy, hányra osztá segedelmeit! csak Isten fizesse meg vagy fogadj’ Isten fejében. Milly ápoló barátja volt Kisfaludy Károlynak míg élt, ámbár halála után, hallgatott.