Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Igen, Tittel barátom a nagylelkü csillagász, elhunyt a cholerában; igen Kazinczy is, a költéri barát, elmult! Mint egy tragoediai rejtély, állék sajgottan, hunytok első hírén. Egyik állócsillag, magához függesztő, másik futó csillám. Amaz lehetett volna európai hirü legelső magyar csillagász, ennél már vége felé szemződött a sokáig sokszor megforgatott fövényóra, még is azonban, dicsével.

Minthogy Kazinczy és kis magam között, nemzetet illető tárgyrol, a nyelvéröl folyt különző elmélet, s ő az előtt hagya fenn holmit, miröl én még nem véleményeztem, kötelességem lesz, nekem is nézetimet egymás után kifejtegetnem. Ország s vármegye gyülésein, átaljánosan tanácséiban azonnal kél az ellenvéleményző, vagy ha nem, azzal megadta magát; irodalom tárgyairol közönség előtt, egyiknek halála után is akkor szólunk, mikor sora lehet. És még, ugy érzem, közt illető akármiféle tudományi művészi politikai felfogásrol saját látásunkat ha csak azért nyögnők el, mivel ellenkezőnkhez hála köszönet vonsz, akkor a hála nem erény; elmulatása vétek barát és jótévő ellen csak ott, hol kapsi-önzés, alattomoskodás, árulat mocskai kiáltanak. Ő tudta legjobban, miként fizettem le hálámat a hol kellett, de arrol szólani magam, pirulnék.

Engedelmet fogok hát kérni akármikor még, kimondhatnom, hogy reám fenekedésének oka, mellyet Szemerétöl érték meg emez előkkel, csak képzelmének buboréka volt. De nem a nagy közönséget kivánnám ezzel untatni, hanem csupán a még akkori irodalom kör előtt nyiltan hirtelen kiejteni: a magyar akademiánál titkárrá lehetését én nem akadályozám. Bizony maga ejté el magát Pestre irt s azt kért levelével. „Hogy az ő asztalán nem leszen franczia illyen ollyan czifra étel, hanem magyar .... de tartassék számára equipage[”] stb. Te hinni fogsz nekem, a kételkedő pedig kérdje meg gr. Dessewffy Jósefet, milly készséggel tisztelettel feleltem szavára Posonban, midőn gr. Széchenyi estézetén egyik kerék kis asztalnál kettecskén vacsoráltunkban ezt mondá nemes gonddal: „most segíthetnénk Ferencz barátunk házi állapotján.”

Gyanúja, mi hamar bántá, azért lehete, most látom, mert 1829b. épen nevem napjára küldött levelében már visszaszórta barátságomat haragjában azon, hogy Yorick és Eliza leveleit én is megkésértém magyarra tenni, nagy résztt enringatásom végett. Elizát, édes Danim, én azért szeretem, mert úgy felszelidíti a mindenféle életháborúban vivó férfit, hogy 70dik évéig is felcsillámolhat benne, fejérnépi kényes erény előképe, s így habár annak valamelly belzebubnéja megbubozná hitét, ezt mondaná; van van Cordélia is. Ez pedig aranykapocs a világhoz, a vitára szánt férfiunak kell csügghetni égibb lényen, melly nyugtalan életében integessen lelkének.

S haraga mire való volt? Hiszen ő francziábol fordította, melly mássá lett kihagyással elszínzéssel, én meg angolbol. Vagy épen ennek mutatása bántá, őt, ki mint első akara délczegeskedni a nyugoti észlángok megismertetésében. Igaz, hogy fordítást fordítani előttem annyi, mint a hollandi hímszövetet visszája szerint utánhímzeni. De meg, egyébként ő is ujra fordítá Marmontelt Báróczy után, s miért ne? – Csokonait, az ő sorsán vérzett barátját hasonlóan mindig ujra nyesegeté, miröl azonban gróf Dessewffy Jóseffel folyvást azt érzém: adj Te uj eredetit, s hallasd abban saját kecseid zengelmeit, tanítóbb leszen.

Hanem az ő felfogása szerint Előbeszédemet hasonlóan kétféleképen dolgozta ujra (Élet és Literatura IVd. köt. 208–214. lap), s azt mondom, jól tette, mert vagy kéthelyen[!] szebben szól mint én: valamint a 210d. lapon idézettet átallá bántani, az, mondá: „nem szenved ujra dolgozást.” És én azért becsülöm csinait, mert gondot rezzente ki belőlem, még e „bántani nem mert-jén” is valamit sikárlanom, ha dolgozataim összes kiadást érendenek. Akárhogy mint barátom, valahol csak belénk bojtorjánkodott a hiány. Mint a szeplőt hasztalanul mossa festi a leányasszony, kisasszony, és átaljában az asszony nép, csak kibú biz az: mint az egeret hasztalan üzöd szobádból, csak bébú biz az. Tanulva irok, s irva tanulok. Tollunk könnyen fut, abban meg a mit kivisz, gyakran magunk vagyunk tolluk. Osztán a magyar nyelv igen rejtélyes még, minél inkább szétszedegeted annál inkább meglepnek titkai; szabályokra akadsz azokban mikre természeti józanság, a szólam első kezdőinél csak magátol hajlott. Igy hát idő jártta kell kifejtegetéséhez: méltoljuk az ellenvetést, hagyjon fel itt szeszeivel a Kazinczy-önkény.

llly érzéssel szabad leszen visszatolnom ezen enyéim helyett: a hatvan körül forgott Sterne ... az öreg ur néhol egy kisig tán pedantocska is ... Kazinczynak e vélt javításait; [„]a hatvan esztendős, összeroskadt Sterne ... az öreg barát néha tudós poshadtságba csap.” Majd az összeroskadt ugy ir! hiszen csupa tűz még; majd a poshadtol Eliza el nem fordul. Hisz az ő kényességében, efféle, undort fakaszt. – Nyekkentővé lön Kazinczynál: hogy, e sorában: Levelezéseiknek itt az ada alkalmat, hogy ... de ha e kifejezéséröl ,,rá nem engedé magát beszéltetni” azt mondom, hogy megint füzött sarus volt mikor azt irá, nem ok nélkül hogy-olok.

„Az Előbeszéd szabadabban” u. m. az én 2½ levelnyim, egy egészen sem, festi a Sallustiana brevitas-ba tapadottat, de nem, felfogóját a sternei elizai meleg áradásnak, melly itt Kazinczy tollában: meleg bugyogás; a mi, olly íztelen itt, minő a császár ferdő felbugyógó vize, s azt kelle reá mondanom: Im a palástolt harag addig keresgélt csendes lefolyást míg még is kibuggyant.

Csínnyábban hóna alá tudta lapíntani a n[agy]szebeni képtári kakast es tyukot vagy tollas állatokat.^* Mert könnyezve bucsuzván, ki hitte volna? hogy belsér megy vele. Azonban a tojást egy év multával vágja ki a még akkor sem feledett sarkantyúval s feltollaz kicsavarodva egy anekdotát¹, a mi, úgy, a mint ő eléadta, merően csuvasztás; érted e kemenesali szót. Hondekoeterrel akara begyeskedni s valamibe azt belé kelle osztovátáján csévéznie. Hiszen ő egész hosszú levelet kész vala hamar lerántani, hogy azt, a mi furni kezdé eszét, hirtelenében fennhagyja. Egy kisig, elcsapni a valótol, számba se vette. S lám ezt nem közlé velem ,,Erdélyi levelei” szakaszos kéziratában előre, hanem csak dicsértetéseimet és B. Wesselényi Miklósét. Mikor látók ott, miként dagaszt, miként magaszt egy Nagyságos Katipila urat, ki éjjel nappal csak férfival társalgott, és tudtam azt, hogy ez őt azzal szédítheté meg, mivel jelenlétemben mindig méltóságosozta; mikor olvasók, milly lelkes Grátziának festett egy Erdélyben termett vastag Messalinat, ki, igen is, első találkozatra mint egy szép medusai utód, kellemes eszével tántorító volt, utazónkat első hatásra már itélönek ismertük meg, s azt irók neki: Barátunk! ha ezeket dicsérended, rólunk semmit se szólj. És törlők, tömjéneztetéseinket. Nem teheténk ezért fakadozott fel fellobbanásairol.

De illyeket hozzám irt leveleiböl még 1814-röl olvasok ujra. Haragvék, mert nem engedém, de milly forró tapadással nem, hogy engemet mint folyó üveganyagot modelljébe majd palaczknak majd tányérnak fújon. Igen élékenyen érzém mindig viszont meg viszont azon zárt meleg levegőt, melly Jacquin virágházaiban fojtott; e mesterkélt hajtatást, jó, gondolám ott, afrikai s amerikai növény mutatványok visszatenyésztéséhez, de az ész virága hogy perennálhasson, ugy fakadjon kiterjesztett szellőn viharon, mint a szepesi havasok terményei. Burító alá, kis csirke való. Hanem, tudod, kevélység nélkül érezgetém ezt, mert másként ez csak annyit tesz: veszedelem az erőtetett pártszín, irodalomban. Úgy, nem tárja ki mindenik azt a mi benne van, hanem a csábítóbbnak viseli tarkáját.

Képzelheted mikkel bizgata engem, midőn én, rajta csüggött, visszakerült leveleim szerint 1815b. julius 30d. neki ezt válaszoltam. „Hogy némellyben mellyet Te jónak lelsz, a Tieddel meg nem egyezik vélekedésem, azt irod „czimboraban vagyok.” Azt tudtam, hogy sokan ellened vagynak s értettelek elég bátorsággal védelmezni a meddig megvoltam s vagyok győződve állításaid igasságai felöl, de a czimborát a Te leveledböl ismertem meg. Te félénkséggel vádolsz s azt hiszed denevéreskedni akarok. Nemes felmelegedéssel veti meg lelkem az illy kétszínkedést, higyj a mit akarsz, én nyugalmasan nézhetem magamat ... egy tiszta charaktervonást ezer uj szó felett való perlekedésben eléjöhető kedvkeresésért fel nem cserélek .... Pirulnék ha valakit akárki lenne is, meggyőződésem ellen dicsérni tudnék .... Értem én azt, hogy az eleven s teremtő phantasia egészen másképen kiván a nyelvvel bánni mint az, a mellynek semmi idealis feltekintése nincs; érzem, hogy a kebel hullámai genialis szökdeléssel szeretnek lebegni a szavakon, hogy a hatalmas gondolatért a nyelvnek szokott fordulását szabad sőt kell változtatni, nem szükség hát minden leveledben valakit citálnod a ki nem maradozna úgy mint én. Nekem, mint a Muzéum kiadójának ugy kelle tennem, miként tettem ..... 1815-beli augustus 16d. pedig ezt irám .... A neologismus engem, nem tett ellenségeddé. Csak ne sértegess engem s hagyj szabadságot lelkemnek. Minden irónak legyen meg charaktere irásában, vagy jobban írva, legyen irásának külön charaktere; én igyekezni fogok, hogy a nyelv elémenetelével elémenjek s magam is elévigyem .... Rettegő nem vagyok, de édes barátom, engedd meg, kény szerint ujitó sem kivánok lenni” stb.

Azaz, tahát ujitási eszme mindenikünkben volt, de annak alkalmazásában, ösztönöm, nem szédíte rohanatra. S most is azt hiszem, a tudalom világában minden elméleten elébb kétkedni kell; Galilei azzal fejté ki égrendszer tanát, saját eszével. Minden régiben rosdáskodni, revesség, minden régit felforgatni akarni szeleburdiság; amaz rokkant kutba hullás és abbol kinyöszörgés, emez a kankalék sudarára felkapattatás és onnan nyaktörő lezuhanás.

Lám Kazinczy maga 1816beli november 1-sőjén hozzám irt levelében ezt vallá, tulbillent alkalmazásárol. ,,Láttad-e már a Berzsenyi verseinek ujabb kiadását? s mit mondasz a Helmeczi értekezésére? Addig üzzük a dolgot, hogy végre kisül hol kell megállanunk, mert valljuk meg, szégyenlősködés és hamiskodások nélkül, én magunkról nem hiszem, hogy itt vagy ott tovább ne mentünk volna mint kell.” 1820b. jan. 19d. irt levele szerint a hogy’ látom ujra csatáztunk, de védém 1822b. a Tud. Gyüjtemény IId. kötetében, s martius 27d. ezt irá: „A mit a Tud. Gyűjt, mondál, nem csak igaz, hanem igen igen szépen is van mondva. Ritkán olvastam valamit több gyönyörrel.” Már most unszolásomra hogy barátaihoz irt saját arczu leveleit adná ki 1822b. augustus 19d. ezt válaszolá: „Nem sokára hát venni fogod első kötetemet s a Bevezetés hozzád szólló levél lesz ..... Örvendek hogy azt mondhatom, hogy a mire Szemere és Dessewffy s maga Kis rá nem vehetének, Te vevél reá s a mit adok barátságom bizonyságaként fogod venni.”

1823ban Szigeti Gyula Mózes, muzéumom nevendéke, Eredeti meséinek kéziratát küldé hozzá, mellyben egy meséje nekem monda tisztelkedést. Kazinczy azt, csak magátol másként irá s közlé velem, én meg arra kértem, hagyja ugy miként Szigeti maga érzé, bánt engem az illy tudtommal elintézés. Válasza lön: ,,Szigeti e meséje elveszett, s már ki nem jöhet.” 1825 elején ujra kezdék levelezést, Budárol, így: ,,Elhallgatál, ne tedd azt. Különbözünk és fogunk nyelvünk tökéletesítése módjaiban, de olly régi hív összecsatlódásunkon annak nem szabad lánczot megpattantani. A Te Sallustiusod szerint, ki nem kevesebbé kedves nekem is, in magna copia rerum aliud alio natura iter ostendit, s hagyjuk tehát mindeniket külön a maga irói charakterében. Üss, csak szólani hagyj, mondom én is, adjon mindenik osztán magáért számot a jövendőnek. Jer, ölelj meg ez uj helyzetemben ..... Felelete lön febr. 18d. „gróf Dessewffy a F. M. orsz. Minervához irt előbeszédében^* lelkes leczkét ád az ujitóknak s az ujitók gyülölőjinek. Aethiopem lavat. Eluntam ezeket a mi sok Praeceptorainkat .... Nem szeretem, ha (az én selyp muzámat) bántják s reménylem, nem fogod.”

Gróf Dessewffy Jósef és én, nemzetiségünk iránti féltékenységből is akarók fékezni a nyelvujítási tulzást, merl tapasztaltuk, hogy az, társalgási körökben inkább kaczagás tárgya, nem nyelv megszerettetésé. Micsoda dévajkodást vitt rajtam véghez vagy 10 vendég, generalis Báró Vay Miklósnál egyszer, Pesten; az egy Gyürky főispánné volt védőm, kimondván, „hiszen Kazinczy teszi az ollyan elfacsarásokat.” Gr. Kornis Ignáczné Kolosváratt, hol Kazinczyval heszédben volt, azt mondá szendén, annak elmentte után: „Döbrentei! hiszen Kazinczy olly szépen beszél magyarul, minden válogatott szavát is értettem, hát miért forgatja úgy el? mikor ir.” Szegény fejem hát azon czélbol is akara felszólalni, hogy a kutbol kiáltók is valahára eszméljenek, s erre több ház lön, gondolnám szelidebb, uj szavak elfogadásában. Barátom, négy fal közül irni ki és világban forgásbol felfogott eszmékkel, más meg más. És még, akkor! Mint a szerelmes védi szellőtöl is kedvesét, úgy én ez egyik szerelmemet, midőn lecsufoltatásaiból mendegeltem szállásomra egyedül. Ha hibáztam, innen tévedésem.

Csak azt látám, hogy ollyan uj szót könnyen elfogadtak, mellynek gyökét lehete kimutatni, s az arra úgy vala oltva miként más ismert szó, osztán világosan értelmezé a mit jelentetni akart, és hangzata is kellemes volt. Sőt felkapják igy, magát a gyököt is, egyedül. S azt gondolám, mikor a székely, kun, palócz, folyvást uj szóval nevez el holmit, mert így lön Európában a szólam szelleméböl: pus-ka, hin-tó, har-ang, szár-án-dok stb., valamint a faluk, puszták uj elnevezése, zavartabb nyelv-esze legyen-e az Irónak?

Ama Minerva 1825b. 1ső negyede 47d. lapján szép nyelvet emlit K[azinczy]., s én fellevék hatalmazva tudtára adhatnom, hogy az, enyém, nem az aláirt névé. Nagyon elhallgatott. Midőn 1829b. megint illyesmin érém, ismét e minervai recensiójában, csak mosolygottam, mint löki név, dicséretét vagy gáncsát. Tehát simogatnom kellett volna zsarnokságait, s még sem követni; de én azt tartám: Egyenesség nyájassággal, Nyájasság nem csalfasággal, s kivált becsült barátunkhoz.

Pannonhalmi utjában már egészen elhagyá jó társalgási hangulata, mellyet eddig ellenkezéseiben is bájlón mutatott. Horvát Endre költéri talentumárol, melly sziklán pengő tiszta ércz, nem tud méltoló szót kiereszteni hiusága megsértetésében; minthogy emberre akada ott, ki mint a szirt csak egyenesen sütő napra derül fel s hizelgő szinü növényt nem terem. És Luther bunkója! Ez csuf. Egy Kazinczy igy! llly kritika ugy öli meg maga magát miként az elvakult méh, fulánkja eresztésébe hal. Osztán panasza, bujtogatása, neki! ellenem. Észnek barátom, nincsen hálája.

Mikor Maintenon egyik levelében ezt olvasám, „harmincz évü barátságokat is láttam felbomlani” nem hittem. Már hivém. De hogy a Tied hozzá annyira elkeserült nem is gyanítottam, csak leveledböl látám s így eredtem én is e kifejtésnek, ámbár közbe közbe majd szinte könyem fakadt, és mindjárt-mindjárt csak azon tiszta csillagot nézém, melly előttem gyermek előtt járt, nem a férfikor elhomályosultját.

Ismerem szivélyedet. Te sem tudod a kit egyszer igazán szerettél végre még gyülölni is, hanem botlását szerencsétlen órájának nézed s hibáit azzal véded, hogy meztelenitö bosszujában lépett közönség eleibe, nem, kialvások után a szívalapnak tisztult reggelein. És midőn leirád Te is lelkedröl a mikbe megütközhetél, midőn kiirám én is némijét a mi lelkemen volt, enóvalmamra; jer innepeljük sirján ifjuságunk embere árnyát s mondjuk: Szellet vala ez, melly minden tavaszi bimbót meglenge, melegével virágot fejlesztett, s ámbár a kinyitottrol, kivált ha egyébre nyilt mintsem ő akará, hamar, megint uj tavaszok rügyeire fuvallt; valljuk meg igasságosabban mint ő, hogy a nyarak gyümölcsei neki köszönik szamatjukat. Ah! te dörgés! melly elővillanyaidban magadat emésztéd fel, hogy utánad szebb idő lenne.

És háláljuk meg, hogy a csak a szépnek dicsőségébe feledkezett Irót, Kulcsár, Fejér György, Horvát István, Sztrokay, Kubinyi Mikl[ós], Vitkovics, gr. Dessewffy Jósef, gr. Teleki Jósef, Benyovszky Péter, Szerencsyné Radvánszky Theréz, gróf Gyulai Ferenczné Kácsándy Susánna, többszer leggyengédebben tisztelék meg segedelemmel; – gyönyörködjünk abban, miként vevé a házát adósságokban hagyott atyának egyik fiát gróf Teleki Jósef elnökünk, másikat Péchy Imre, harmadikat és negyediket? gr. Vay Ábrahám neveltetési gond alá, mi uton, ezek is hasznos tagok lesznek a hazában.