Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Ne menj többé, ha Pestre jösz a kereszt utszába; azon szeglén, hol az 1790, 1807, 1811-beli nagy Vay Jósef is lakott, halottja volt a magyar nemzetnek. Tegnap előtt temettük el onnan Vitkovics Miskát.

Én még holmit hoztam számára Kolosvárrol a mit kivánt. Mikor általadtam neki, ezt mondá: Nem kell az már nekem többé, édes Gáborom.

Szegény Miskának vidámsága, szivélye, magyar hazafi érzelme, szép zengésü dallása, hol van mind ez? Volt! Nincs!

Egy középjövedelmü prókátor háza, barátom, olly ártatlan mulatáséul álla s az is meg szünt! És emberek mendegelének esténként oda, miképen Te is tapasztalád, kiknek olly fájdalmas panaszaik valának csendesen egymáshoz, mintha milliókat vesztettek volna. De lélekböl buzgott ki e fájdalom, a nemzetért, s illyennek nincs hasonbecse. Istent kér ez csak, igasságost, felpillantásaiban egeihez.

És e szegény emberek olly lábtót szegezének a magyar hon földébe, mellynek, uj ivadék, hamarább emelkedhetik fokain. S bár a mint felebb-felebb népesedik e lábtó puszta foka, annál angyalabb legyen!

Illy magyar lelkületü vendégek elején pedig az a görög házi asszony! Miska Theodorája. Hogy esenge Szemere Palinak, „énekelje, édes lelkem, azt a maga szép magyar dalát!” Meg Vitkovics fivérei, János, a budai rácz pap, osztán az én Gábor játom, a jászapáti boltos¹), mindenike barátja lön ott a magyar irónak. Az egri ráczpap fija e három testvér, ott magyarhoz nevekedének.

Sőt Miska, mesét s verset adott ki magyarul 1817ben, mikböl mutatvány az Erdélyi Muzéumban álla 1815-ben. Meséin, sokrateszi mosoly, egyszerüség, szivély, igasság szendén. A kinek vastagabb inyét csak bors ingerli, nem látja édes rájátszásai rejtezetét. Epigrammáiban több az élénkség, pedig ott is mindig szivén ment keresztül, nem csak elméböl hidegen, a pattanat. Még az sem marada el igy házátol, a ki tudta, hogy valami kis bohóságát megcsipé. S irígységtelen ő is, megfért Szentmiklóssy Alajossal, a meséire és epigrammáira idealis kecset bájolóval; még annak ajánlá epigrammái másod könyvét, ugy hogy abban birja szivét is. S több irónak és mindig jobbnak serkenetében gyönyörködve Ő, az utána eléállt elmés meseiró Fáy Andrásnak meg inkább ő járt utána, mert látta, hogy azt szereti az. Gyakran ment hozzá whistezni, s oda ballagtában a bölcs Miska mintha ezt mondogatta volna neki: „nem rontom el kis bábjaidat, mert te Andris pajtás, annyira reszketsz a kritikátol, hogy meggyőződésed ellen is czirogatod a kritikusi körmöt, de mit tehetsz arrol, ha egyenes bátorságot a természet beléd nem szült. Egyebiránt becsüllek, mert a jót Te is akarod. És Miska egyet nevetett s ajakán, hallgatva is ez volt: Itéljen más, bolondság ácsorgani, el ellapulni dicsértetésért.

Ártatlan játszi s dévaj maradt ez az ember. Egy aranyat küldött neki egyszer vasárnap Kulcsár, Hasznos mulatságaival, mellyben epigrammáját kiadta s Miska öröme az aranyon határtalan volt. ,,Nézd, nézd aranyom van,” mutogatá más vasárnapig. Epigramma zendült s aranyja meg pendült.

Ha ment az ember hozzá mikor pro A vagy pro I dolgozott, azt veté csak iziben, „Hagyj most békét, kenyér kell, akkor gyere ha meglesz, osztán együtt költsük el.[”] Ajaka szeme ekkor csupa csupa meleg nyájasság volt, de azt mondó szépen: „Amice, menj.” Prokátorbol barátom, ha sok elforgatása szivéböl ki nem forgatja, legpracticusabb életbölcs válik.

Egyszer én egy bolondságot tettem, ellene a csupasz életbölcseségnek. Keményen lehordott. Eleibe rajzolám a kelepczét. Rám borult s azt felelé: Barátom, igy én is elbuktam volna.

Egyet nem tuda feledni, ember ismereti életbölcseségével sem. Hogy Horvát István neki belépti jegyet nem küldött az innepre, mellyen a Marczibányi jutalom legelőszer kiosztatott. Ezt, néhányszor elpanaszlá. „Osztán ez a jó barát? vagy igy tesz a hazafi?” Ugy végezte. ,,Hiszen, nézd annak az embernek a szemét; irigység sunyorog ki rajta”, vigasztalá egyik prokátor barátja, Szedliczky Imre. De ő benne a szép episztola sajgott, miért irá ahhoz, miért nyomatá epigrammái 3d. könyvének elejére, őtet épen ekkor elfeledhetőhez, ezt:

Horvát Istvánt azonban többszer találtam nála az 1821–22-beli tél estéin, mellyeket Erdélyből visszatértem után mint legelsőket tölték Pesten. Ez a szörnyü sokat össze olvasott és igy sokfélét tudó, de jól, hülten, miként az ő mezején kell, keveset rendezett oklevelész, valóban szemtelen garral bánt az inkábbat bellestrista de jóizlésü s lelkesebb Szemerével s Vitkoviccsal. Haszontalan poetái! mondá Kisfaludy Károly Aurorája legelső kijöttekor Trattner Tamás és az én jelenlétemben Theodoránál, nekem kelle valami nyomosabbal emelnem. Tudod, az a táltos hisztoriája. Igazán tát-os. – Thaisz tuda vele jól szembe szállani, megkésértgetém én is. De mi ketten, nem is kellénk neki. Szemere jó gyerek, hanem félénk, meg, ollyan téltúl ember; Vitkovics meg csak türte, s mint házigazda, békét akart, miként akkor hasonlóan, midőn Thaisz és Helmeczi nála, összeveszének.

Kesergénk ugymint, hogy nemzetünk oda lett! Thaisz, azon ön bizakodásával, mellyel mindig szerete valami nagyobnak látszhatót mondani s ugy, hogy neki van igaza, ezt találá ejteni: De hát volt e valaha nagy magyar charakter, honáért? Hohó! rivakodtam rá tréfásan, nem tudod-e az árpádi kort, a nagy kiterjedésü hont nem gyávák vítták össze. És II-dik Endrétöl, játodtol, a szabadság levelet. Hé? De Thaisz, hánykolódott. Vitkovics, Hunyadit, Bethlen Gábort, Bocskait hozta elé. Thaisz erre „Hunyadi inkább oláh, Bethlen franczia vér”, kiáltá. Helmeczi eddig csak setéten hallgatva lőtte Thaiszra szeme villámát; most „Illyenek vagytok ti Lutheranusok né” ordította rá, ugy hogy az ablak megreccsent belé. Én csaknem megpukkantam kaczagtomban: „Kis Miska; igy csendesítém majd a m. literatura granátosát, én is itt vagyok,” s megint nevetnem kellett. Helmeczi hozzám ,,Te dunántuli vagy, azok éljenek, Kis, Berzsenyi – hanem ezek a felvidékiek .... ezek a lutheranos tótok, giskrák .... Vitkovics közbe vág, csendesség! gyertek énekelek inkább, de elébb igyatok, s töltötte itta egri veres borát. Nekem az árt, a fejérböl is csak verebelek. Természet szerint békéltettük őket, hiszen mindeniket magyarért elbusulás kapta el.

Miska, mondám én Vitkovicsnak, vagy egy hét mulva, ti közöttetek sok az élesség, mert felette csak magatokra vagytok hagyva, felsőbb társaságokba nem hínak, Erdélyben mi éltetőbb érintkezésben forogtunk; rendezz el Te, hát, egy estélyt, melly többünket összébb simítson. És mivel elhagyottnak hallom tőletek Virágot ugy, hogy csak Ti, Sztrokay, Benyovszky, Helmeczi stb. segélitek, tartsd fel neve napja estéjét martzius 20dikán, szegény öregnek legyen vigasztalata, a magyar uri világnak pedig nyiljék szeme, gonddal lenni azok iránt kiknek csak ész jutott, javak nem, de az ésszel nemzetük díszét terjesztik, és becsület emberei. Miska mindent elrendelt. Vagy huszan valánk nála magyar öltözetben azon este; Schedius, Jankovics, Dr. Kovács, Kulcsár, Sztrokay, Horvát István, Szemere, Fáy András, Thaisz, Helmeczi, Kisfaludi Károly, Sághy, Benyovszky, Szedliczky, Huszár Károly s biz én nem tudom már, még ki, hanem vala tudom egy kis káplánka is, csak befurakozottan, mint magyar irodalomkedvelő. Ajtó ellenében függött a falon Virág olajbani mellképe, annak kerényén vagy rámáján, koszorúzat. A budai János papnak kellett volna egyszerre csak belépni Virággal, hogy a mint lépik lepve is legyen, szeme szája elálljon. János papot várjuk .... várjuk .... sokáig , – jő, későn, egyedül! s azt mondja, lehetlen volt rávenni Bencze bátyját, noha nem gondolná, hogy tudja, mi várná itt. Az innepélyt hát Bencze bácsi nélkül, azonban érette, megkezdők. Horvát István, ugy emlékezem, érdemeit adá elé igen szépen, olvasásra szoba közepén behuzott asztalnál és ülőhelyen; Thaisz a nemzetiségröl szavalt kéziratából hevesen – igaz lélekkel. Vitkovics ült osztán neki, Virág Benedekhez Ányós költér levelét olvasandó 1777-ből Budárol, hogy figyeltessen Virágnak már ez előtt 43 évvel elétünésére s vannak abban sorok épen ekkorra illettek. De Vitkovics alig tud kiejteni néhány szót, elömlik könyekben.

Csendünkböl ,,mi baj?” hallszik. Barátim, szól későbben Vitkovics, elfogott az érzelem azon, hogy illy, Virágot, illy virágos gyülekezet koszorúja nálam tisztel meg .... bocsánatot .... nem vagyok képes elolvasnom a mit akartam. De kérem, legyünk másként vígan.

Éljen Vitkovics! a forró érzéssel tisztelő, mondók. Egyszerre kelénk fel körünkböl mellyben ültünk; fordultunk mentünk Virág képéhez: Éljen Virág, kiáltottuk háromszor, Isten igazában.

Vitkovics rövid étkezete víg volt, csak álltunkban, ne hogy evésért is jöttekül látszassunk. Eloszlánk éjfél előtt, de még elébb hárombol állott küldöttség bízatott meg, melly Bencze napjára virradólag, ezt megvigye Virágnak. János pap fő közttek.

Negyed napra Vitkovicshoz megyek. Tudod-e? mondja, hogy fel vagyunk adva? Miért? Az estézetért. Kinek? A nádornak. No s? Kérdezősködtet. És? Majd meglássuk. Ki a Júdás? Vállat voníta.

Megláttuk azt, hogy a nádor helyeslé az érdem barátságos ártatlan megismerését.

Megtudogattuk, hogy Judás, a befurakozott lett volna .... Neve .... auer-rel végződik.

Vitkovicsnak nyájas vacsoráit, a csak ugy hevenyébe a mint véletlenül hozzá vetődtünk, eredteket, a becsületes, jó Sztrokaynkéi váltották fel. Annak meg szép szemérmes magyar neje, verset iró, s Virág poétai munkáiban 1822b. „Fris tavasznak fris leánya.” Ez tudta még, megdaloltatni Miskát. Hogy ömleszté ekkor egyik zengélye végén: Boldogságomnak nincs hija. Meg van a mit szeretek, Szivemet csak egy bú víja, Örökké nem élhetek. Most is látom szeméböl kiégni a forralmat; hallom erős tiszta csengésü tenorát. Én kettőért estem rá gyakran. Egyik: Nem adott az Isten nekem nagy palotát .... Másik a füredi pásztor dala: Hej, juhász bojtár hol a juh? Egyszersmind ő is költélyzé, mindeniket.

A „Vitkovics estékröl” egy kis jegyzetet veték Moliere életéhez²), ha lehetne, mondám, az által talán emlékezetük. Adtam neki egy példányt, s lestem mit szól. De hallgatásába két hónap is belételék, már hát magam vetém oda neki. Mit felelt? „Ha csak én akadok rá majd perszünetkor és te nem fészkelődöl, jobban esett volna.” Elpirultam s kiszalasztám „Szép viszont megismerés! Ő meg: No ne haragudj, majd elénekelem dalodat.

Most a mit felöle irék, nem tudja szegény! Vagy, tudná?