Mikla Mart. 12. 1817.
Barátom, hat napi vajudás után Musám egy korcsot szült, feje Schiller, melle Bersenyi, lába Horácz, nyelvére nézve Semineologus, mellynek a’ tudós magyar világ tán még hírét se hallotta; tekíntsd meg kérlek s mond meg mit tegyek vele.
Hymnus
Keszthely’ Isteneihez.
Ki zengi e’ nagy század’ erőseit
’S omló trónusait? ki Agamemnonát
Korunknak ’s Aulis’ áldozatját
’S Iphigenia’ szemérmes arczát?
Feldúlt világunk’ üszkeit, a’ Tridens’
S villám’ ostromait, a’ le rogyott Gigást,
A’ meg repesztett Calpe’ szirtját
Pindari láng ajak ömledezze.
Ti oh szelídebb Égiek! akkiket
Keszthely bé avatott szent palotájiba,
Ti, éltető Ceres s dicsőebb
Lelket adó Helicon’ leányi,
Vidám avénám hymnusa títek’ áld.
A’ szebb emberiség bennetek él s tenyész
Ti adtok annak földi, lelki
Jobb eledelt s magas égi éltet.
Ceres! te hivtad erdejiből elöl
A’ vadságba merült emberi nemzetet,
A’ makk s gyöker helyett az édes
Búzakalászt neki meg mutattad.
A’ társas élet’ szent szövetegjeit
Az erkölcsi világ’ uj elementumit
Te füzted egy nagy kapcsolatba
Czílra vivő örök ösztöninkel.
Munkált az ember s tárgyaihoz jutott:
Batorságba szedé
*szed<t>é
míve’ gyümölcseit,
Vigan, nyugottan éle csendes
Sátoriban az arany világnak.
De még le fojtva szúnyada kebliben
A’ szebb étheri rész. Músa te illetéd
Nectáros ujjal égi lantod’
’S zengzete gyult erein keresztül.
Zugván fel ébredt a’ le kötött erő.
S mint uj lény leveté állati nyügeit
S a’ még nem ismért lelki élet
Képei köztt lebegett örömmel.
Főbb létre lobbant lelke fel oldozá
A’ szép’, jó’ s az igaz’ mennyei csírjait.
Zengtél, s körülte uj világ es
Elyzion nyila bus vadonján.
Zengtél, s szivének hurjait illetéd.
Forró melle dagadtt, homloka virrada
Elméje szárnyalt s a tudásnak
*a <..> tudásnak
Meg kerülé sivatag határit.
Zengtél, s dalodra Theba fel épüle
S a boldog görög ég’ csillaga felderült,
S te zengsz, ha Rómát a’ kerek föld
Rettegi és te, ha azt lerontja.
Te zengsz, ha Franklin lelke’ merész keze
Villámat le ragad sceptrumokat le szeg,
S ha Nevton és Kant a’ Teremtő’
Titkait oldja, világat alkat.
Kronos’ leánya! Delphi nagy istene!
Tí munkátok azon titkos örök kötél,
Melly a’ halandó port s az Istent
Egy csuda mívbe csatolva tartja.
Oh, lakjatok hát e kies ég alatt,
Bájoljatok ide Enna’ virányait
És a’ virágzó Attikának
Hajdani szép idejét s Saturnust.
Hogy vérrel ázott százodaink nyomán
A’ szent pálma’ arany bimbaji nyiljanak,
’S e kis magyar Veimár öléből
Lássa hazám ki derülni napját.
Oh, látja! S ím a’ harcz’ deli nemzete,
Melly még csak hadi zajt esmere és halált,
Le rakja harsogó aczélit
Szined elött ragyogo Napisten!
Le rakja s áldoz, s mint mikor a’ Bakonyt
Messzünnen riadó menykövek és szelek
Csattogva rázzák, zeng fölötte
Tegzed’ arany nyila és az Aegis.
Hát a’ mi mézajakú Aloyzunk él e még és hol van? Ha irsz neki, add tudtára hogy én az ö levelét a’ tiéd után leginkább ohajtom. Hát az Erdélyiek kaptak e valamire való Drámát? Előre látom melly szépek lesznek Erdélyi leveleid! El találtad fachodat. Melly szépen szökdelsz Kázmérba azon a’ rőt Brüceön! elevenen látlak! Mit jelent magyarúl az a’ Brüce? Élj szerencsésen s szökdelj még Brüszödön sokáig és vigan!