HUN–REN–DE
Klasszikus Magyar Irodalmi
Textológiai Kutatócsoport

Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

HU EN
Horváth József Elek – Berzsenyi Dánielnek
Bogát, 1815. január 2.

Berzsenyi Berzsenyi Dánielnek
szíves Tiszteletét
Horváth Elek.

Éppen ama’ kellemes helyen Ivánczon múlattam midőn érkezett kedves Leveled. Szívemhez szorítottam azt, ’s hevessen érzém melly igen boldoggá lettem barátságod által. – Nála lévén, átadám azt örömmel Gróf Sigraynak, annak kit te hallottál, és csudáltál, kit a’ Haza-is több ízben hallott Gyülekezetében, ’s benne egy magyar Cicerót képzelvén repesett örömében. Halhatatlan lesz az ő neve Barátom, míg a’ Diætai Acták fen lesznek! – Olvasd, hogy többet ne említsek, csak az utolsó Ország Gyűlésének Diáriumát, feltalálod ott, miket mondott ő, ki ezen Megyének küldöttje vala, ’s mint fénylik szavaiban a’ hazai szeretetnek lángja! – Átadám, mondom, ennek leveledet, hogy maga olvassa szavaidat. Tisztel a’ legérzékennyebb baráti tisztelettel; tisztelt már annak előtte-is szép munkádat olvasván, ’s azt válogatott könyv-tárának egy leg becsesbb kíncsének nevezvén, kér egyszersmint, hogy több ollyasokkal szerencséltesd őtet, ’s Hazádat. – Férjfias szemérme menti ugyan őtet, hogy eránta írt szavaidat meg nem érdemli, de óhajtja, hogy megérdemelje. – Adja Isten, hogy, a’ mint haljuk, Megyénknek kormányozója legyen, ’s ekkor óhajtása kétszeresen fog tellyesíttetni. –
Döbrenteytől a’ napokban vettem Levelet, ’s Te Néked édes Barátom örömmel jelentem, hogy annak-is megnyertem Barátságát, vajha meg-is érdemeljem. – Ösztönöz Dudink által, hogy ama’ jutalom elnyerésére írjak én-is egy Szomorú Játékot. – Illyen tárgyú Munka előttem kellemetes, és alig ha reá nem gondolom magamat, – de kérlek édes Barátom juttass a’ Magyar Történetekből egy erre alkalmatos Darabot; mert hoszszasb gondolkozásom után sem tudtam még kedvem szerént valót válosztani, ’s így az után ha üdőm, ’s foglalatosságim engedik aligha bele nem kapok a’ munkába. – Dudinknál olvasott verseimről tett ítéletedet szívesen köszönöm, ’s örűlök, hogy azokban megelégedésedet érdemlettem. A’ legérzékenyebb fájdalom fűzte azokat lantomra édes Barátom; – azért veszem észre, hogy szívemnek első hathatós keserve több helyeken arra, mit a’ Poezis némelly regulái kívántak volna nem vígyázott, de hiszem szabad, sőt szükséges törűlni tudni, változtatni, csinosíttani. – Majd ha többi verseimet is lemásoltatom, elküldöm azokat édes Barátom, hogy észrevételeidet, baráti egyenes szíved elejbém terjeszsze. – Dudi már most annyira ment, hogy recenseál. Utolsó Levelében kér, engedjemmeg néki, hogy Kedvesem’ Árnyékához írt Verseimet recenseálhassa. Örűltem ezen kérésének, ’s óhajtva várom tellyesíttését. Barátom! ha Dudit Magyar Szaphová tehetjük, büszkén lépek síromba. –
Boldog vagy édes Barátom, ki prosai életet élvén Senecával fogtál kezet, ’s kedves tieidet az öreg Catóval oktatgatod. Ez az ok indítt engem-is arra, hogy noha még most-is elevenen érzem elfelejthetetlen Zsófim veszteségéből eredett sebemet, még is Hymen oltárához kívánok, pedig nem sokára lépni, ha abban, kit ajánlottak, feltalálhatom Kedves elhúnyttamnak virtusit, ha nem, mást ő hozzá hasonlót keresek, hogy ennek ölében édes érzések köztt keseregjem amazt, az egyetlen elfelejthetetlent. – Minden nap közelebb lépünk halandóságunk’ vég czéljához, én pedig gyermeket akarok nevelni, úgy a’ mint óhajtanám, hogy mindenek nevelnének, ennek elérésére szükség sietni házosságommal, ne hogy akkor hunnyam bé szemeimet, midőn az Atyai segedelem leginkább kellene.
Küldök íme Poétai munkáimból egy két darabot, kérlek mondmeg azokról ítéletedet, kit váloszthatnék erre méltóbbat,*
méltóbban [th. emend.]
mint Téged Tisztelt Barátom! kit a’ kilencz szűzek már megkoszorúztak, ’s kit Sigray Magyar Horácznak nevez? – Élly boldogúl! szeress, és írj mennél többször! Bogát Januárius 2kán 1815.

A’ Magyarokhoz.
Árpád Atyánk’, és parduczos őseink’
Ágyékiból jött Nemzetem! – Óh ha még
Nagy nemzet óhajtasz maradni
Jersze! – kövesd azok’ érdemit már!

Nem büszke házok, nem paloták fedék
Őket, de ám a’ kis kalibák alatt
Jó szív, barátság, a’ szabadság’,
És haza hív szeretetje lángolt.

Nem födte testök’ párisi öltözet
Asztaljokon nem volt idegen szakács’
Főzése, nem vágytak magasra
Sem nyereségre, sem a’ kenyére;[!]

Csak a’ becsűlet’ lelke vezérlé
Másolhatatlan tetteiket, csak ez
Volt, a’ miért onták örömmel
Véröket; – ez teve áldozattá

Ezret Mohácsnál, ezreket a’ Sajó
Partján, ez – óh! – ez, melly vezeté Lehelt
Mátyást, Keményt, Zrínyit, Kinízsyt
’s Bátorit a’ csata vér mezőre.

Ez tette naggyá Átila Nemzetét,
De, óh fajúltak! – meszsze elestetek
Előditek’*
Eldőditek [th. emend.]
dicső nyomától,
Meszsze Atyáitok érdemétől! –

Vagy nem magyar téjt szoptok-e Hunnusok?
Óh szégyenünknek kútfeje! – éppen az,
Hogy nem neveltek már Magyart, nem
Hőst, hanem a’ szerelemre, tánczra,

És arra, hogy mint vessemeg a’ Haza
Nyelvét, ’s helyében francz, olasz, és egyébb
Nyelvet tanúlván elfajúljon
Nemzeted, arra taníttod úgy-e?

De, hogy’ nevellyen férjfiat elpuhúlt
Ágyán hasonló hölgynek ölében az,
Ki jó korán már elpazarlá
Szép erejét puha életével?

Miképp’ nevellyen férjfiat olly anya,
Ki csak henyélvén a’ piperére agg
’S hogysem nevellyen, jádzik éjt nap,
’S kisded ebét nyalogatja inkább?

Nem illy anyákat szoptak ama’ dicső
Atyák, kiket széthirdete a’ világ! –
Nem illy Atyák’ ágyékiból jött
A’ nevet osztogató borostyán! –

Ébredj! kövesd szent nyomdokit érdemes
Ősinknek! Ébredj Honnyosom! – Átkozott! –
Óh! átkozott háromszor, a’ ki
Ön maga ássa Hazája sírját! –

Sincére halálára.
(Skerlecznének született Gróf Csáki Justinának
kedves Canaria neveztetett így)

Jaj! – jaj! – sírjatok óh Szerelmek! – elhúnyt
Elhúnyt szép Glycerának’ madárja, a’ hív
Sincére, a’ szomorú halál ezent-is
Durván megtapodá! – Pipegve, jádzva
Zengett Aszszonya vállain, kezéből
Vett mindég eledelt, ez altatá el
Énekjével, azont: akár hová ment
Mindég véle repűlt, enyelge, jádza
’S kedvét tudta keresni Aszszonyának.
Kedvellé Glyceránk ezen madárkát
Kedvellé Glycerát ez-is viszontag,
’S most elhúnyta után kesergi őtet.
Jaj! – jaj! Sírjatok óh Szerelmek! – A’ hív
Sincére húnyta szerelmes Aszszonyának
kedvét eltemeté. Virágot ültet
Annak sírja felé, ’s ezen virág lesz
Sincére sírköve. – Óh! de majd ez-is le-
Hull. Így vész oda minden e’ világon! –

Szemre hányás.

Elek.

Kedvesb volt Ficzikám neved
Míg a’ hív Eleket szíved ölelgeté,
’S álnok rejtekiben nem élt
Zög színű Samud. Óh – ezt ki remélheti?

Ficzika.

Míg kedves Ficzikád nevét
Kedvesb Fánnid ölén nem pazaroltadel
Egy szent láng nevelé tüzem.
Kedvellém Eleket, ’s véltem-e, hogy hamis?

Elek.

Márs zászlója alatt Samud
Szebb volt, mint Elek a’ béke ölében, és
Nem tudtad Ficzikám, hogy a’
Márs zászlója alatt nincs szerető igaz? –

Ficzika.

Míg kardot viselél te-is
Márs zászlója alatt, szőke szerelmesed
Eltörlé Ficzikád nevét;
Tudtam, hogy hamis a’ kard viselő Elek! –

Elek.

A’ kardot letevém tehát
És a’ szőke leányt zög Ficzikám neve
Vélem viszsza felejteté
’S szívem csak neked ég már egyedűl Kegyes!

Ficzika.

Bár húzzam Samuhoz, de ám
Kivűled szeretőm nem vala több soha
Szívem’ néked adám Elek
Felgyúlt értted előbb, ’s már örökössen ég. –