Nagytiszteletű Barátom!
Élek a’ szabadsággal, mellyre feloldozál, ’s számkivetek minden üres hangú titulatúrát, melly csak a’ hiúságnak hízelkedik, ’s a’ szívet hidegen hagyja. Azon jótévő Isten, ki mellyeinket megszállá, a’ sympathia’ mennyei bájával kívánja öszveforrasztani lelkeinket. Te engedsz ihletének: hő szeretettel nyitod-meg karjaidat – én elragadtatva repűlök közéjök, ’s a’ hála’ forró érzelmeivel eltelve esküszöm örök tiszteletet, ’s örök hívségű barátságot Néked a’ Grátziák’ szent oltáránál.
Igen sajnálom, hogy az Erdélyi széplelkű utazók’ társaságához, vagy legalább csak látásokhoz is szerencsém nem lehetett. Wesselényi’ képe engem gyönyörrel, ’s csodálkozással tölte-el. Tisztelem a’ dicső ifjat, ’s ohajtom, hogy koszorús Nagyjaink’ körében isteni fénnyel ragyogjon. A’ Te’ rajzolatod olly remek, mellyet eléggé csodálni nem győzök. Azonban e’ verset: Ajkad’ ’s arczádat tavaszod’ szép hajnala festi, jó lenne így megváltoztatnod: Arczaidat, ’s ajakid’ tavaszod’ szép hajnala festi: mert így a’ vers még könnyebb gördűletet nyerne az új cæsura által, ’s az a kétszer eggymás után nem hangzanék; külömben is szebb szó az arcz, mint az arcza, ’s minthogy nem profílt festesz, (így szóllván a’ negyedik versben, mellyben az első ’s szükségtelen: Láng csap-ki komoly szemeidből,) az arczot is a’ többes számba kell tenni. Az utólsó vers koronája a’ többinek, mert legtöbb lélekkel bír, én pedig így gondolkozom:
A’ Költő lelket, ’s a’ Festő életet adjon
Mívének, ha becset szerzeni annak ohajt.
A’ negyedik igen gyönyörű Antithesisszel bíró vers’ gépelyezetével sem vagyok egészen megelégedve. A’ Hexameter sokat veszt zengzete’ bájából, ’s folyamatja’ könnyűségéből, ha négy syllabájú szóval rekesztetik-be. Nekem is voltak néhány illyetén verseim, de azokat Kazinczy’ barátságos intésére mind megváltoztattam.
Ítéleteddel verseim felől igen meg vagyok elégedve, ’s csak ez eggyben ellenkezem veled, hogy Te némelly szokatlan, de helyes magyar szókat csekély ok mellett kárhoztatsz, ’s én azokat igen is kedvellem. A’ leh szebb szó, mint a’ lehellet, ’s jó szó is mint a’ kedv, kegy ’s a’ t. mellyekkel Analogiát tart. Azt tartom a’ Spiritust inkább lehetne leh-nek, mint szellem-nek nevezni. Ajangok székely szó, ’s ezt jelenti: kételkedem (Lássd Pár[iz] Pápay’ Magyar-deák Szótárát a’ 4dik lapon) Hív helyett mindenkor hű-t kell mondanunk a’ monotoniának kikerűlése végett, valahányszor a’ szívhez tétetik. Könyű külömbözik a’ könnyűtől, úgy szinte a’ hő is a’ hévtől. E’ szóban kétljed, valamint ebben is ajánlja, a’ j az l-lel öszve olvad, ’s így mondatik-ki kétlyed, ajánlya. Azt tartom jobb is lenne ezen szókat így írni, a’ nélkűl hogy egészen az Yistákhoz hajlanánk. Én sem a’ Puristákhoz, sem a’ Neologokhoz magamat szorosan csatolni nem akarom, hanem a’ közép útat valasztom. Ha Te intéseddel ide czéloztal fogadd-el forró köszönetemet. – Közlök ismég Veled nehány Darabokat, olvassd-el hideg vizsgállattal azokat, ’s add-ki minden kíméllet nélkűl egyenes ítéletedet.
Erdő-Tartsa Nógrád V[árme]gyében fekszik éppen azon helyen, holott ezen V[árme]gyének határa Pest, ’s Heves V[árme]gyék’ határaival öszvefut. Az Atyám László Királyi Tanácsnok, az Anyám Szlavniczai Sándor Chrisz[ti]na.
Élj szerencsésen nagy tekintetű Barátom! ’s szeress olly forrón engem, a’ millyen lángolva én tégedet szeretlek, tisztellek.
Vagyok, és maradok
alázatos hív tisztelőd
Szentmiklóssy Aloyz mk.
Idyllium.
A’ kesergő Thyrzis.
–––––
Langyos szép éj volt: kiesen fénylett-le világa
A’ teljes holdnak; sűrű csillagzatok égtek
A’ menny’ kék boltján; mély csendben hallgata minden;
’S a’ boldog nyugalom’ kényét ízlelte az alvás’
Karjai köztt kiki. Csak Thyrzis nem lelhete kívánt
Enyhűlést. Az ő szemeit nem zárta-le semmi
Jótévő álom. Mindenkor csak Chloe rémlett
Ájúlt lelke előtt. Chloe, kit kiszakaszta öléből
A’ végzés; örök éj nyelvén-bé élte’ világát.
Éleszté keserű gyötrelmit az éjjeli mély csend.
’S andalgólag ögyelg oda. Hol keseredve ledőlvén
A’ sír’ halmának hantját könnyekkel itatja.
Majd szívenyhítő hangokba kiönti keservét.
A’ szép néma vidék részvéve figyelmez, az ébredt
Lenge Zephyrkék szárnyaikat leeresztve fülelnek,
’S a’ bús hangzatokat búsan nyögi-vissza az echo.
„Oh Chloe! így eped ő, Te szelíd nemed’ eggykori fénye!
Oh kedves! ki valál létemnek lelke, ’s ki nem rég’
A’ szépek’ koszorújában mint rózsa virítál!
Melly könyörűletlen végzés ragadott ki ölemből?
Éltednek csak alig kezdett még nyílni tavassza,
’S már e’ hűs sírnak fenekén örök álmodat alszod.
Ah már itt hamvadsz, a’ föld itt nyelte-el ékét!
Nem látom többé kiesűlve virágzani barna
Nagy szemeidben ezen szép tájt; a’ fül’mile’ bájos
Hangú énekidet nem fogja követve tanúlni;
A’ fris, gyenge Zephyr Flórának vélve kebledbe
Már nem száll többé, ’s nem hint rá aetheri csókot;
Zöld gallyboltok alatt, vagy kék patakocska’ virágos
Szélén nem heverünk többé; ’s eggymásnak öléből
A’ vídám hajnalt, ’s a’ fényes napnak ohajtott
Feltüntét már nem fogjuk szemlélni gyönyörrel;
Égő ajkaimon már nem fogsz csüggeni többé
Mint méh a’ rózsán; ’s a’ hold, ’s a’ csillagos égbolt
Boldogságunknak már nem fog lenni tanúja.
Hű szívem’ tüze gyászhalmodon könyekben ömöl ki
’S a’ szerelem’ lángját fel nem gerjesztheti többé.
Oh! mért élek még ha neked már nem lehet élnem?
Mért el nem húnyék veled eggyütt? Sírod’ öblében
Melly kény lenne nekem téged’ megölelve enyésznem!
Hűlt teteminknek hamvaiból majd gyenge virágok
Nőnének-ki, ’s akár mi szelíd szellőcske lehellne,
Eggymást mingyárt melly híven, ’s mi örömmel ölelnék!
Oh, mi hamar kellett tőled végképpen elesnem!
Tégedet elvesztvén már többé semmi magához
Nem fűz, ’s ájúlt szívem’ ürét nem tölti-be semmi.
Éltem’ egén a’ nap veled eggyütt húnyt-el örökre.”
Igy epedett Thyrzis, ’s panaszos hangokba kiöntvén
Szívkeserítő érzelmit, gyötrelme megenyhűlt.
–––––
Az elkésett Ámor.
–––––
A’ mint sietve kívánt
Páphoszba eggykor Ámor
Napest után repűlni:
Eggy csörgeteg’ virágos
Szélén szemébe tűne
Chlórisz, ki bájt lehellve
Nézvén-le a’ patakba
Szűz Cynthiát pirúlni
Nem tudva kényszeríté.
Megszűnteté repűltét
A’ hős parányi Isten.
’S szép szárnyain lebegve
Eggy kis korig csodálván
A’ bájoló leánykát,
Így szólla felhevűlve:
Egek! mi ritka szépség
Ez itt? Kies leányka!
Bírsz mind azon kecsekel
Mellyek Psychén virítnak,
Sőt még talán Te szebb vagy
Mint Ő; azért ez ejjel
Te bírd helyette Ámort:
Liliom’ havát előző
Kebledben ő magának
Édesded álmot ígér.
Mondotta, és azonnal
Chlóris’ keblébe csúszott.
–––––
Lollihoz
–––––
Hív lángjaim csak érted
Égnek gyönyör leányka!
Te vagy, kiért ömölnek
Bús könnyeim; ’s virágzó
Éltem’ tavassza hervad;
Te vagy, kiért az álom
Kerűl; ’s kiért sóhajtok
Az esti hűs homályban;
’S midőn pirúl az égen
Éósz’ kies rubintja:
Te vagy, kinek nevére
Tanítom a’ ligetnek
Nymphájit, és velek mély
Gyötrelmimet megosztom.
Illy hív tüzem’ jutalma
Mi lész? Kecsegtet Ámor
’S zöld gyenge myrtuszággal
Éleszti szép reményem.
–––––
Sz. Miklosy Aloiz