Magyar írók levelezése
Elektronikus kritikai kiadás

Te a setét erdők vadonain

Szeretsz^* álmadozni, oh melankholia,

költélyed, felvésve már, Berzsenyim, kemény kőlapra, hogy esőt havat kiálljon a grottában. Itt készíté egy zilahi magyar kőfaragó, olvasám kövén, műteremében, s a grófné, most kikelettel viteti Bonyhára. Kedves kötelességem, jeles hazámfíainak dicsőségét terjesztenem.

Kötelességedet teljesited Te is mint atya s házad vezetője, ha kaszdasági dolgaidat dugába döntetni félsz rettegsz csak az irodalomnak fekvés miatt. Igen becsülöm ezt is Benned; látom, alattad a tudós hiuság lidércze, nem az ámit el pillangó dicsőségecskeért. Mert én még mindenik iróra haragudtam valahánynak életében folyvásti korhely pazarlást s csupán a képzelmek után kapdosás miatt végre rongyoskodását olvastam, kivált nős cselédes vagy családos atyárol. Ennek eszében egy szeg híja, szű-ve pedig csak szű-gy. Illyen költér vagy tudós, a tudomány üzésétöl inkább elrettent mást, mintsem gerjesztené; következésképen az emberi míveltség haladását űzi el. Erdélyben két illyen talentumos garabonczás[!] deákot ismerek, kiröl minden, azt mondja: kár hogy ollyan élhetetlen ügyetlen, mert az itt mindig fennforgó megdicsérő két szó: „ugyan ügyes ember”, azaz: gondos, és „életre való ember” azt mutatja, hogy a józan magyar ész e kettőt fődolognak itéli. S a ki hát nem érti a két okosság egyeztetését, az, ügytelen tudós ur, az nem is életre való eszü, vagy Fejér vármegyeiesen: esetlen ember.

De az Istenért végképen ki ne zárd kebeledból – épen Te ne – a költelmezést. Eh, tudom, köszöbödröl is megint vissza intenéd a Gratziát. Megfér az a bájos lény, Ceresszel is. Midőn nyáron aratóidhoz mégy, akkor ha kacsingatna, „várj várj, majd adok”, mondhadd neki tiltó ujjal; de midőn a mi gonoszan sokáig huzódó magyar telünk estéin karszéked megé lábhegyen áll s loppal elényujtott kacsóival játszva fogja bé szemeidet, és Te ujjain megérzed, ki a csintalankodó, ő pedig előre hajlott orczával mosolyodik szemed közé, az akkor, barátom, a geniusz, az észnek langja, ezt bizony Te tollnak adod, még pedig csattogó szárnybol kinőttnek.

De, nem tudom, barátom, nem száll e meg Téged is, néha „némi büszke elnémulás,” t. i. e mi lomha időnkben, mellynek elbolondított emberei csufolják azt, ki a magyarbol megint Nemzetet akarna. Az a maga elhagyás, a léleknek tunya decembere. Mert, oh ha a genialis ember rest nem volna! hirtelen papirosra kapni gondolatait, mellyek egyszer-egyszer keresztül kosul[!] hevenyében szaladgálnak fejében. A lélek igen világosan lát ollykor-ollykor hamarjába holmi legszebbet nagyobbat s gyönyörködik benne, de a test sulya makacson restelkedik, halogat, mig utoljára a felvilágulás ellobbant, s többé semmiféle erőlködés vissza nem teremti.

Hanem azt mondod, nem évszakhoz van ennek jötte kötve, s hátha akkor érkezik, mikor volna kedv, de a juhász, a béres, az ispán-gazda is, akkor toppan bé s elveri. Akárhogy intézed, csak ejtsd ugy, hogy Proserpina kalász koszorúja mellől midőn azt végző aratóid átadják, Te meg nekünk költéri virágot küldj. Bátran tarthatod igy, hogy csak maradjon magának a csupán könyvevő tudós, éhezett kaszorujával,[!] te a magadét mint jó magyar kasz-da, kasz-alaid mellett nyugodtan fogadod el, midőn azt homlokodra Erdélynek egyik szép hölgye küldi.

Engemet e másik magyar honba, látás, ismeszerzés vágya és főként az itteni nyelv hallásaé bizonyos derengéssel hozott, s még nem bántam meg. –

Az uj szólammal miként élést, barátom, egyik iró, a másikra erőszakkal nem tolhatja, abban ugy követhetjük s kell követnünk meggyöződésünket miként vallási és bölcseleti nézetinkben. Ki mint fogja fel ezeket ahhoz képest itéltetik meg a tisztára kerüléskor, józan volt-e? elmaradott-e, okszerü-e, ábrándozó-e, elméjében. Egy szóval, lélekszabadság van azok körül. Varrasson tahát apa-anya egy szabásu egy színü köntöst akár 6 gyerekének; öltessen fejedelem egyendiszt külön ezeredebeli 2000 emberrel is, de az iróban a lélek, tulajdon maga öltözteti fel szabad szüleményeit, a gondolatokat. Szólamot, gondolnám, az ember, ötféle képen tud: 1. Csak szemmel. A ki a görög remekirókat csak olvasva érti, felfogja lelkületüket, hanem osztán szóljon. – 2. Füllel is. Mikor az olvasott élőnyelven mást beszélni hallunk, s az összefolyatott hangokbol a különkülön szavakat is kivesszük és lélekbe értelemmel fogadjuk. – 3. Már nyelvvel is, melly a belészokás által épen a következni kellő szóra jár, s a fülbe vett hangot is ugy ejti, miként a nyelv nemzetének sajátja. – 4. Midőn nem csak el eltársalgunk a megtanult szólamon, hanem azon akármiféle irást is úgy tudunk feltenni ékesen tisztán mint annak a rendi. A ki eddig tud egy nyelvet, az már azon gondolkodik, álmát is abban látja. – 5. Mint szép iró, mint költér állani elé azon, még pedig a szólamot ahhoz képest alkotólag, miként a lélek akarja, érzet ohajtja, hogy egészen az ő eszméje csinja legyen eléterjesztve. Ez, uj színadás. Szakiró pedig itt mindenik a maga tanulmányához illesztgeti a meglevő szók közül azt, a mellyik neki kell, ha pedig uj mondatához az eddigiek között nincs nevezet, természet szerint ő is ujat épen azon lélek-ösztönnel alkot, melly a vízözön előtti embert addig fakadoztatá, mig szükségeit, érzését, mívelkedeteit, gondolatát összesimuló hangokban adatta ki, s lön a közgyakorlat közlekedő szólama. Ezt a gyerek ivadék által általvevé, s utóbbi nemzedékek a kezdetet, mindig úgy bövítgeték a hogy a kezelet müvei kivánták, mihez épen ránk egész lobogó szövetnek veti világát. Hol? honnan? A IXd. évszázbol, midőn az ösök a mai Magyarország helyeit a mint elfoglalák, ha névtelenek voltak, meg is keresztelék, még pedig miként? régibb gyökszavaik összerakásával, és így, bár akaratlanul, nyelvük uj alakulást nyert. Készít tahát a szakiró most majd megint más nyereséget; mindenütt legutoljára alapul a nemzet elméleti münyelve.

Már itt azon szépésznek, mellyben az eszme csukrozottan kél, sem elig a mindennapi csiricsári beszéd szólama; ugy hagyja el a szokottat, miként a nyers levében növő fiatal sudarai búnak ki a palánk közül. Hanem ezzel már a stylusba találék ereszkedni. De látod ebböl azt is, hogy vigyáztatásod, uj szónak csak vizsgálat után felfogadására, meggyőződésem szerinti. Kuszált gondolata van ugyan Popenak ezen versében:

mert első lenni jó ujban dicsőség, s a jobb kikapásán törekedni kell, azért hát én az Essay on criticism e sorait így magyarázom: uj szóval csak azzal élj, mellyet, ha okát adod, szólamodbol úgy származásának, miként a megszokottakat ősnéped kezdé, örömest lehet elfogadni ugyan azon vérböl jövő tized-huszad öcsül s kis-kis unokául, ki megint majd ujbol neveli a nemzet familiáját.

Majd közlöm egyszer veled, mikre figyeltetett engem mindig dr. Gyarmathy Samuel barátom, ki, a már megirt szivességü gr. Bethlen Gergelynél lakik Nagybúnon. Addig csak azt még most, hogy ha Pope jónak látta ugy vigyáztatni angolát, ki görögböl latinbol kap ki szót, mikor ujra van szüksége s megadja annak a maga termines ’njét és a szó, angol; ha angolok között mondá ezt, kik udvarukon kezdve mindenükben nyelvükkel élnek, el Amerikáig, el fel asiai Indiáig, hát mi hogy ne vigyáznánk? Nekünk most még elébb, szokottal kell a tétovázó népet saját kincséhez vissza szoktatnunk édesitenünk. Mi jégvertte tokaji szőlő vagyunk.