Mikla, januar. 5d. 1814.
Kedves barátom!
Jóllehet serény levelező ugyan nem vagyok s nem is lehetek, de hogy leveledre nem feleltem volna, semmiképen el nem hitethetem magammal, mert hideg és goromba soha sem voltam. Válaszom tahát minden bizonnyal elveszett.
A poézisrol én valóban lemondtam, mert érzem hogy helyzetemmel egészen ellenkező. A poézishoz egész lélek kell. Én mint gazda s négy gyerek apja, érzésimnek magamat egészen soha által nem adhatom, s elig ha bár csak prózában is munkás társatok lehetek. Azonban gróf Bethlen Ádámné csak ugyan megszegeté ezen feltételemet, s azzal a szép koszorúval, mellyet múzámnak nyujta ismét dalra fakasztott. Éreztem, melly gyönyörüség illy lelkeknek tetszeni s örömet szerezni. S ha zenghetek még ollyat, mellyben kedveteket találjátok, ezen nemes hölgynek köszönjétek azt.
Te, édes barátom, Erdélyben igen szép függezetlen állsz, és sem hazádnak sem magadnak hasznosabban nem élhetsz mint mast….
*Döbrentei kihagyása, melyet ekkép indokol: „Dicsértetésem áll itt, de azt magam ugyan ki nem adom, megemlítéseért is elnézést kérek. Kelle tennem ennyit, Berzsenyinek hozzám mind inkább fakadott szeretete mutatásául, miböl e megbizatásom eredett.” (Berzsenyi 1842/III, 65.)
Ne csüggedj s törj előbbre is. Te Erdélyt és az erdélyieket nekem igen szépen fested. Örülök, hogy Erdély, valamint mindenkor, ugy mast is magyarabb mint mi, örülök a theatrumnak is, én ollyast Kolosvárrol álmodni sem tudtam.
Minthogy már verseim kezedben vagynak, kötelességemnek tartom azokról még e következendőket veled tudatni: Helmeczi valamint gyüjteménykém kiadásában igen szép tüzet mutatott, s szép dolgot cselekedett szintolly igen nagyot botlott, hogy verseimbe hírem nélkül valtoztatásokat tett. Ime, lásd azokat s itéld meg, ha vajjon jobbitások e?
Lolli, gyönyör kellemiddel. Ez igy volt: Lolli, bibor kellemiddel: „A ró’sát megelőzöd”, S édes bájos diszeiddel: „A jég szívet meggyőzöd.” – Szép vagy te mint ifjú Hébe: „Kegyes mint egy Gratia”, Szerelmes mint Ericene: „S lelkes mint egy szűz Múza[”] stb.
Miért rettegsz kebelembe. Ezen dalbol a két utolsó vers egészen ki van hagyva, melly igy vala: Halld, melly édesen csatináz: „A völgy kisded csermelye.” A vig madárka mint trilláz: „Mint nyög a filemile.” Majd ha a tél elközelget „Ezek mind elnémulnak.” Elrepül a szép kikelet: „S örömeink elmulnak.” Én ugy gondolom ez vala a dalnak java s lelke.
A Prónayhoz szóló ódában. A hősek ragyogószobr.[!] Volt: a bajnok, Czombjaim, Fürteim. Volt: Czombaim, Fürteim. Az egyikben által látták az igazat a másikban nem. És túlhatsz. Volt: s általhatsz.
Emmihez. S hát a szerelem szent lánga, Volt: lángja.
Az Életkoraiban.[!] Ezeknél többet nem kérnék. Volt: érnék. Nem igaz, hogy többet nem kérnék csak lehetne.
A Remetében. Messzünnen kiható. Volt: kihaló.
A közelítő tél. Torlott bokrai köztt. Volt: tarlott. Egészen más a torlott mint a tarlott.
A Wesselényi hamvaihoz szóló ódában volt: Leomlom, és áldozok.
A kecs, a vágy, a gyönyör, ugy vannak verseimbe szúrva. Jele hogy nincs igazok, mert pártost keresnek. Illy alacsony a pártosságnak lelke!
A hív helyeit hű-t tettek s nem egyébért, hanem hogy ezen két hang: hív, szív, össze ne jöjjen. De nem gondolták meg azt, hogy a hű rút szó, mellyet én csak a marhának, disznónak szoktam mondani. Illy haszontalan a theoria izlés nélkül!
Én mindezekért Helmeczinek semmit nem szóltam, mert azt hiszem, hogy ő jobbitani akart, s egyébiránt is, a vén lányként, a mi megvan, megvan! Okot adott, hogy minél előbb egy megjobbitott s tán meg is bővitett kiadásrol gondolkodjam. Te se szólj neki, hanem tanúlj ebböl s ojjd magadat Neologusink dühétöl. Éljünk uj szavakkal, de okkal s móddal és annak helyén, nem igy affectálva és vadászva mint némellyek.
[Döbrenteinek a levélhez fűzött jegyzete szerint ebben a levélben Berzsenyi egy gróf Bethlen Ádámnéhoz írt vers következő részletét közölte vele:]
Míg nagy véred az ősz Rajna partján
A magyar villámok csapásit vezeti,
S a félvilág óriási harczán
Nagy öseid nevét dicsően zengeti.