Bonyha, Küküllő vmegyében, jun. 20d. 1812.
Tekintetes Ur!
Három verset
*
Költélyt. Emendálva Döbrentei jegyzete alapján: „Vers álla itt akkor, s más előkerülő mostani szók helyett is, akkoriak; de hatalmamban még, szókra nézve az akkor-t, mai-vá tennem; valamint kényem tarthatá; az akkor csak megérintettet ujra öntenem.” (Berzsenyi 1842/III, 51.)
külde nekem Kazinczy, egy dunántuli Berzsenyitöl:
A melancholia,
Felsőbüki Nagy Pálhoz,
Élet korai. Már a névre felvillantam, mert Nemes-magasiban levő Berzsenyi vér van bennem is; a költelem pedig, akárkié lett volna, egyszerre csak hódított. Nyelvbeli folyama tiszta mint az erdélyi havasi csergeteg; lehelete nyájas, regényes, millyen a Sitkéröl és Kemenes dombjárol elnézett Kemenes alja, s a Bakonyon túl Somló hegye Sümeg vára kékellése; a gondolat csak amugy egyszerün oda fúva s még is felséges, mint Mózes nagy sora: Monda az Ur, legyen világosság, – és lön.
Én gyerek vagyok még, nem tudom tudós okokkal támogatni „mi Szép”, hanem csak azt veszem észre, hogy a mi egyszerü, természetes, a’ miben nemes kény, illedelem van, mind belém ragad; a mi kényszerített, feszengő, czifrázott, homályos, mind untat.
Oh ha azon szomj és nyugtalanság, melly engem űz, italára, békéjére találhatna. Kristály tisztának kivánnám az italt, de nem briliantozott pohárbol, mert ez nem átátszó, s fogantyuja nehezkés. Békém ugy lenne, ha visszafényülve látnám Buda és Gyulafejérvár dicsőségét, melly hajdan nemzeti miveltségnek indult.
A munka oda, gigászi; de nem veszett el még egészen a magyar nemzet; utódok, kikre honukban minden vár-rom, egy egész hisztóriai nagy époszban int, csak nem gyávulhattak el végképen.
Akárki legyen e feltörekedés körül hívséggel és igazlelküségben járó, szívest adom tudtára szép müvének hatályát, s osztozom örömében azon, hogy nem hangzott el csak süket szélben nemzeti nyelvü dala.
Ezen fakadott részvét iratja velem a Tekintetes urnak e levelet, kinek benne, ime koszorut küldök Erdélyböl.
Gróf Bethleni Bethlen Ádám királyi
*kiráyli [sh. emend.]
aranykulcsos özvegye, Marosnémeti gróf Gyulai Katalin adja azt a „Melancholia” költérének azzal, hogy kőlapra véseti azt ki egészen, s kertjébe állítatja. Fennkölt gondolkodásu hölgy ez, gyönyörün beszél magyarul és csak inkább s legjobban úgy. Hangulata csendben, bizonyos önérzettel és érzékenyen foly s innepélyt gerjeszt. Lelkülete nagyszerüekhez vonja, érzelmeiben büszke. Öltözete módja mindenkor uri, s ha vendégei körében itt, vagy télen Kolosváratt a társaságokéban megjelenik, azonnal hódol neki, minden. Egy, királyi paloták magyar hölgye.
Taval többfélét hallék tőle Barcsay Ábrahámrol, mit majd ennek életirásába tehetek; minap meg nehány felvilágító viszonyt monda el azon követségröl, mellyet 1791ben az erdélyi országgyülés neveze IId. Leopoldhoz, feltett törvényczikkei megszentesítetése végett, s az, Bécsben 1792beli febr. 16d. óta majus 12dikéig folytatta eljárását. Mert a grófné felkésérte apolásul 72 esztendős atyját gróf Gyulai Jósefet, ki a 12 követnek elsőbbje volt, s mint igen élénk szép ifju özvegy, minden elsőbb helyeken megfordult; az események belső kolcsait[!] hallotta; átaljában pedig, már férje társasága, ki 1790b. hala meg, és az által a nagyszebeni szabadkőmiveseké, az érdekes tárgyakra figyelést fogékony elméjében felgerjesztette.
És örömest hallgatám én, leányi forró szavaiban gr. Gyulai Jósef hazafiúi vonásait, ki egykor katonáskodott, későbben Szilágy Csehben, főként pedig Paczalban szőlei között lakott, s mint aranykulcsos és királyi hivatalos, nyerte meg a Jósef császár utáni országgyüléseken földiei bizodalmát. Olly méltóság tekintélyét mutatva áll, Bécsben 1792-ben készült gyönyörü olajfestésü ősz képe, magas termettel (illyen leányáé is) hoszú[!] mentében bakancsban, minővel Kaunitz herczegnek mondá el csenddel, Erdély szabad alkotványát, s annak németül tett azon kérdésére miféle hivatalt viselne (már mint e nagy követség elsője) egyszerüség jó indulatával felelé: „Ich bin ein Winzler.”
E becsületes vinczellérben olly régi várszellemü magyar ur hunyt el 1800ban 80d. évében, minőket a változott kor, többé nem nevel. Jellemzetéhez elég az, hogy németül csak magyarul nem tudó némettel beszélt, s kedvelt menyét ő, még „kegyelmedezte.” Csak ő tuda bánni a zsibói b. Wesselényi Miklóssal; egy szót vete menydörgései közé, s a zugó, csillapult. Jó barátok szomszédok valának. Leánya, itt e Bethlen birtoknak, mint egy fiú s jány anyja, felében asszonya. A régi épület uj izletű kastélya, általa emelkedék; e mellett pedig egy angol helyzésü szép kert az ö csinos tapintata szerint kerekedett.
A mint ebben tegnap délután járék, s menttemben az említett költélyeket ujra éldelém, a grottában találtam virágaival.
Ha nem volnék alkalmatlan, kérém, Nagysáddal én valami szép verseket közlenék.
Felolvastam a „Nagy Pálhoz” irottat; fel, az Életkorait. „Felséges gondolatok” lön a megjegyzés.
Felolvastam a ,,Melancholiát.” A grófné szeméböl elandalodás könye csillant ki.
,,Ah! ez, nagyon szép, szóla, köszönöm közlését. Kőlapra fogom vésetni s ide tétetem tábláját e grottába, az épen ide való” stb.
Én pedig megörvendeztetem ezzel Berzsenyit, mondám. S íme teszem. A grófné azt hagyá meg, irjam tiszteletét, s ezennel azt is teljesítem.