Nagy érdemű Férjfiú!
Te kedvet találsz a’ te féltudós barátodnak nyers okoskodásaban. Én tehát a’ te sok szép leveleidet és verseidet azzal hálálom meg, hogy eggy kis grammaticusi harczra hívlak ki, az az, én Te veled perelni akarok!! De reménylem, hogy a’ mi perünk csak a’ szeretőknek pere lészen, melly csak a’ megbékéllés örömét fogja készíteni. Ugy vagyon, minthogy te énbelőlem mindent tehetsz, grammaticust is tettél. ’S hogy a’ részrehajlás az előitélet festett brilléjét orromra ne nyomja, gondolkodni kezdettem a’ magyar ortographiáról és a’ magyar nyelvről, és íme itt is eretnekké kelle lennem! Neked gyónom meg kétségeimet. Te itéld meg azokat!
Ha a’ Rövídség kedvéért meg sértjük a’ Helyességet ezekben: ggy ssz tty s. t. miért sértjük meg a’ Rövidséget ok nélkűl ezekben: csábítson? Ha van C, miért nem használjuk azt? Ha az idegen szavakat idegen modra irjuk, miért irjuk igy: Cassiusz?
A’ mí magyarságunknak nagy különbözése a’ mi czéljainktól függ. Te a’ M[agyar] nyelvnek lágyságot és kényességet akarsz adni, én ellenben erőt és pergést, mert ezek nélkűl láttom[!] szükölködni. Ez tesz engem dunaivá. De egyéberánt is a’ tiszaiságat kirekesztőleg emelni, minden tekíntetben igen káros, mert az által a’ szűk nyelvet még szükebbé teszszük. Nints rosz jó nélkűl, sem jó rosz nélkűl. A’ ki a’ M[agyar] nyelvet mívelni akarja, az eggyik szemét a’ Dunára masikat a’ Tiszára függessze, és nem a’ nagy Dunát, de még a’ kis Pinkát se rekessze ki, mindeniktől tanuljon és mindeniket tanitsa.
A’ nyelvnek bősége függ a’ népnek ismereteitől, ezek pedig függnek a’ földnek és életmódjának különbféleségétől, a’ míveltségtől. A’ dunai földön voltak és vagynak leg főbb varosaink, itt laktak minden Királyaink, itt volt a’ M[agyar] nagy világ, kereskedés csinosság; a’ földnek és élet módjának különbféleségére nézve, itt van hazánk parkja. A’ tiszai föld pedig csak az ő eggyszerű pusztaságáról nevezetes, hol a’ természet üressége lelki ürességnél egyebet nem szűlhet. Hogy tehát a’ dunai nép míveltebb, mind szemem mind eszem mutatja, ’s következésképpen annak nyelve bővebb, hatarozottabb ’s hajlékonyabb. Melly szépen megkülönbözteti a’ dunai a’ sok két értelmű tiszai szavakat, p. o. Méhe apis Méh uter, a’ marha legel, a pásztor legeltet, felettem devoravi, fölöttem supra me, felesfölös, színszin color, szélszíl latus vélemvelem, égíg ardet, félfíl timet, vétekvítek vitium s. T. ’S melly hajlékony: bimbaja, adaja, sugara s. t.
De tán a’ tisztaságban áll a’ tiszainak elsősége? Erre azt mondom, hogy minden nyelv csak zavarék, a’ görög ugy mint a’ czigány. Az ugy nevezett Dunántól[!] való kerületet német népek fogták jobbára kürül kikhez a’ Magyar hamilcári idegenséggel lévén, soha öszve nem keveredett, ugyhogy én eggy falút sem tudok, mellyben vegyesen laknának, sőt azt is tudom, hogy Tolnában és Baranyában eggy Magyar sem maradt meg azon falukban mellyekbe Svábok kezdtek szállani. A’ tiszai nép eleitol fogva tót és oláh népekkel keverődött öszve, kikhez mivel sokkal hasonlóbb és hajlandóbb volt kétség kívűl többet is kölcsonözött.
A’ hangejtést dunaira és tiszaira osztani helytelenség, mert itt szint olly hang nyujtók vagynak mind[!] ott. Én tehát nem megyek a’ Tiszához e’ részben az igazat ki keresni, hanem ezen előttem isméretes hangnyujtókat fogom meg visgálni, és ezekről amazokra itélni. Ezen hangnyujtókon tehát azt látom, hogy mindenek felett míveletlenek és buták, többnyire hegyek köztt lakók ’s valóságos tót ivadékok, melly ki tetszik abból hogy hegyes tájokon laknak, a’ faluknak neveikből, és az asszonyoknak ruházatjokból, kik nem kerekes kontyot nem sárga csizmát, hanem szegletes tót fejkötőt és kapczás papucsot viselnek. A’ Kalvinistákról nem szóllok, mert ezek a’ szóhuzást Papjaiktól és Mesterjeiktől tanúlják.
Ezekből tehát világosan látom, hogy a’ hangnyujtás, vagy a’ tótságnak, vagy a’ butaságnak szüleménye. Haszontalan keresném én a’ Bakony kebelnek Raba, Répcze mellékenek és Kemenes alljának mássát hazánkban! Haszontalan keresnék én jobb eleven magyar grammaticát mint a’ Főrendnek nyelve, melly pergő, és inkább dunai mint tiszai. Ezen meg rövidített gondolatokat ki dolgozni szándékom. Meg ne tagadd tőlem reflexioidat!
Vedd mast azon eltévedt levelemnek némelly szakadékait: Theoreám nem lévén gancsaidbol sokat tanultam, és némelly jobbítható darabjaimat meg is jobbítottam, felosztásodat igen helyesnek találtam és meg hagytam, azon darabokat, mellyeket ki hánytál kihagytam ezen kettőn kivül: A’ Fohászkodás, es a’ Bérekesztés a’ Magyar Tudósokhoz. Ennek czimjét igy változtattam: Barátimhoz, a’mabban nem fellengek ugyan Schillerként, de ferjfiúi erővel és józansággal szóllok. De ezek helyett többeket ki hánytam a’ meghagyottakból, de a’mellyeket már elfeledék. Sok darabjaim lesznek készületlenek, ugy marad a’ Remete is. De én tökélletességet nem is keresek. Meg elégszem ha képemet mívemre, mint Phidias a’ magáét Minerva paizsára, némű nemű árnyékozattal nyomhatom.
Te némellyekben igen sanyarú bíró vagy! sok szükséges szavakat meg utálsz.
Moraj, robaj zörej, zsibaj, dönej[!] dunai szavak ugyan, de igen jó magyar szavak, szint ugy mint a’ zaj és kaczaj.
Legyezni. Ez szint olly szép mint az
Édes, vagy eddes, iddes, azaz eßbar,
*azaz <..> eßbar
trinkbar; szintolly szép mint ez
Tragœdia, melly a’ kecskebaktól szármozott.
Nyögdecselni, szökdécselni, bögdécselni, döngécselni, szép dunai szavak.
Béklyó, igy hibás, mert vagy békó, vagy békló az az békoló. A
zár nem egyéb mint meg rövídített
závár.
Eszterházy. Melly igen csudálom, hogy te engem nem ertesz! Ne ugy nézd ezen odát mint költői mívet, hanem mint hazafiúi áldozatot, mellyben én a’ leg hatalmasabb Magyart, a’ poesis’ fátyolyában, az ő leg szentebb hazafi-kötelességére emlékeztetem és a’ magyar népnek ’s Múzsánnak[!] nevében előtte esedezve le borúlok. Ez az én leg szentebb odám! Olvasd meg kérlek még egyszer ezen szempontból, és látni fogod, hogy az nem hizelkedés hanem igen finom ’s alattomos szemrehányás, látni fogod, hogy én már gyermek koromban méltó voltam a’ te szeretetedre, mert én azt igen fiatal koromban készítettem. A’ másik odámból sem vethetem ki az Eszterhazyt mert azzal az ódának legszebb legjelentőbb részét vetném el. A’ Nagy Pált te igen szereted. Igaz é hogy a’ Kalvinistáknak bolondja volt? Mast ugy hallom igen káromkodik, hogy ő szurkot kapott Lónyai pedig keresztet! Barátom! nyogodjunk meg a’ külszinnel, mertha[!] bellebb okoskodunk, siralomnál vagy nevetségnél egyebet nem találunk.
Ezen számadással köteles valék Néked. Melly igen ohajtom itéletedet! Én teveled eggy hiten akarok lenni. Verseket mast tőlem ne várj, mert én mast szünetnélkűl tanulok, Plutárchal fekszem le nyoszolyámba ’s Platóval kelek ki belőle. Mi lehet az a’ Platói Szép? Mi az a’ Knabenliebe? Plato valami isteni tökelletességnek nevezi, Plutarch politicai intézetnek tartja, ’s például adja Pelopidás szent Seregét, Montagne a’ szokásnak tulajdonitja. Igenis de mi okozhat illy szokást? Montesquieu az Asszony nem elzáratásának tulajdonítja, eggy más valaki a’ climának. De minálunk, sem az asszonyok el záratásának sem a’ forró climának helye nincs, honnét vagyon hát minálunk? De nem boszontlak többé. Élj szerencsésen!
Mikla 5a Januar. 1811
Berzsenyi Dan[iel]