Endre hős jobb karján mély sebet vőn,
Kardját bal kezével markolá meg,
’S négy vastag Tatárt teríte földre.
Ah de most eggy nyil röpűl, ’s lovának
Általmégyen két szemén, ’s az ifju
Szép bajnok ledől, eltörve karját.
A’ Vitézek felkapák az ifjat,
’S elvivék a’ vérengző tusából,
’S eggy asszonynak bízák
*asszonynak<…> bízák
hűségére.
Lássd gondját a’ hősnek
Vítt mint férfi, mondák; majd ha meg lesz
A’ harcz nyerve, itt leszünk Urunkért.
Endre sok kínt szenvedett, de kínjai
Édesítve voltak; mert az özvegy
Híven látta gondját vendégének.
’S a’ viskónak volt eggy kincse, mellyet
Még királyi csarnokok sem bírnak,
’S Endre nagy becsét a’ kincsnek érzé.
Hedvig a’ fekvőhöz anyja nélkül
Bé nem lépett; azt a’ szűz szemérem
Tiltotta a’ virító szép leánynak.
Még inkább tiltotta eggy édes érzés,
Melly keblét először most dagasztá;
Ő szánásnak nézte, ’s szerelem volt.
De midőn Endrét meglepte az álom,
Hedvig félve lépe-bé, ’s az ágyánál
Helyt fogott, ’s a’ lángoló sebet hol
Lágy fuvallatával, hol könyével,
Ollykor titkon csókkal is, hüsíté,
’S ment mihelytt megmozdult Endre az ágyon.
Endre megsejtette lángolását
A’ leánynak; lángola ő is értte,
Már midőn először pillantá-meg.
De nagy gonddal őrzé szíve’ titkát;
’S a’ ki bátran küzdött a’ Tatárral,
Rengett, mint a’ nyárlevél, midőn a’
Kedves lyánynak hallá lépdelését.
Hedvig most jön, és megnyitja az ajtót;
Félve pillant a’ fekvő betegre;
’S minthogy azt mély álomban találja,
Beljebb lép, megáll, ’s az édes mérget
Hosszan szívja az ifju’ nézelltében.
’S mostan térdére omlik ágya mellett.
’S oh te, kedves, mit szendvedsz te! mondá;