Hah, mi zörren itt a’ hűs ligetben?
Hah, <m>i dall a’ bérczek’ csermelyénél?
k
*Tollal javítva a sor előtt.
Irma jár az hajnal’ bíborában.
Feljavúlt anyjának tép virágot,
És hogy ismét bírja, vígad, örvend.
Oh ne vígadj, lyányka, reggelednek;
Jő egy másik, az reád borút hoz!
A’ liget’ mélyéből délczeg ménén
Lép elő egy szép ifju, ’s csudálja
A’ mezők’ leánya’ ritka díszeit.
Én Gibárt vagyok, mond; hagyd itt nyájad’;
Jer kevély lakomba, melly amott száz
Városimra pillant szirtfokáról;
’S bírd, e’ büszke várral, e’ vidékkel
Együtt, lángoló szivét urának.
Irma reng. Az ifju’ vad tüzével
Zárja karjai közzé a’ szép lyányzót.
Csókkal hinti bé pirosló arczát,
És a’ klárizst-szégyenítő ajkat;
’S most a’ küzdő lyányt, könyörgve félig,
Félig kényszerítve, lóra vészi,
’S nyargal tündérvára’ szirtfokához.
Nyílik a’ kapu, ’s a’ mén nyerítve
Lépdel zsákmányával bé az hídon,
Jő a’ Várnagy, jőnek a’ cselédek
Nagy csoportban, ’s hódolnak urokhoz,
És az úrné’ másatlan kecséhez,
Melly pillantatából ’s kedves arczán,
Elbájolva mindent, áltsugárol.
Csókokban ’s hevűlt ölelkezés közt
Múlt el a’ nap, ’s ím a’ boldog ifju
Kárpitos termébe lép hölgyével.
A’ menny’ boltozatján örvendezve
Csillagok tündöklenek le rájok;
’S az irígy Hold sápadtan lövelli
Ablakin keresztűl kémsugárit.
Mért nem én illy boldog! ezt sohajtja,
’S felhők közzé rejti könnyes arczát.
Új örömre szóllít, édes Irma,
Téged minden reggel, minden estve.
És te még is, ’s mely hálátlanság ez!
Titkon könnyekkel fereszted arczod’,
’S visszavágysz az elhagyott hegyekre?
Oh, Gibártnak fel ne verd gyanúját!
Mint hevében lángol mostan érted,
Úgy fog majd lobogni vad dühében.
Jő Gibárt, és a’ szomszéd szobából
Hallja már Irmának zokogását.
Megdöbbenve nyitja rá az ajtót,
Ah, szemét még nedvesen találja,
’S szerelem ’s vad bosszu küzd keblében.
Tudni vágy, e’ könnyek kit siratnak?
Melly kedvest kiáltnak e’ fohászok?
’S minthogy Irma kérdésére hallgat,
’S sírva dől térdéhez; Hah, hitetlen?
Így kiált, ’s te másért égsz? ’s elhagyja,
Űzve vagynak tőle szolgalyányi,
Általok hogy titkon-kedveltjétől
Sem levél, sem hír ne érkezhessék.
És ezentúl a’ rab Irma mellett
Egy megbízott néma törpe szolgál,
Méltó híve félig jó urának. –
Vad Gibárt, ’s te bánthat’d a’ kiért égsz?
Győz a’ tiszta minden hóhérláson,
’S ím törpéd imádja a’ szenvedő rényt.
Jő az most, ’s Irmának nyújt egy írást;
Jő, de nyomban lép Gibárt utána,
’S rengve vad dühében, látni akarja. –
Ah mit tégyen Irma? könnyes szemmel
Néz Gibártra; lába elébe süllyed,
’S onnan nyujtja karjait esdekelve:
Ő nem vétkes; ne kívánja titkát.
Esdeklés ingerli az eldühűltet,
Gyilkot ránt, ’s a’ hív nő halva dől el.
Látja tettét a’ vad, ah, de gondja
Most is a’ levél. Felvészi a’ földről,
És olvassa: „Hű leány, anyádnak
Kedves volt segéded, ’s Istent kéri,
Legjobb áldásával hogy megáldjon.”
Áll a’ templom még, hol Irma nyugszik,
’S tisztelettel néz fel rá az útas.
’S a’ melly nőket érdemetlen sully ér,
Sírja mellett vesznek megtágúlást,
’S őtet hívják kínjaikban segédűl.
A’ kevély vár, ott fenn, elpusztúla.