Míg mások, nem nézvén szépre és illőre,
A’ koboz négy húrját leszegik kettőre,
’S könnyű talyigácskán futnak a’ mezőre:
Én, akármit mondjon a’ bölcs és a’ dőre,
Két lovat fogatok négyemhez előre,
’S fullajtáros hintón hajtok a’ tetőre.
A’ kiben nincs erő a’ nehéz munkára,
Tekintsen Phaeton’ gyászos bukására,
’S ne vágyjon a’ szárnyas paripa’ hátára.
De a’ kit meghata Pócsnak fénysúgára,
’S Apolló maga hitt szent szolgálatjára,
Megyen, ’s lauruságat szegdes homokára.
Hattyúvá változva úgy száll az egeken,
Túl emelkedvén a’ vad rengetegeken,
Mint a’ sebes gólya fut a’ tengereken.
Bámúl az elhagyott föld e’ zengéseken,
Mint Pythágorás a’ csengő kerekeken,
’S ha torka nem birja tovább már – megnyekken.