Ha érted é te, honnan jőhet az,
Hogy a’ Prometheus’ sanda nemzete
Sohol nem áll-meg a’ közép ösvényen;
’S mint a’ botor juh, melly azt nem tanúlta,
Hogy leghamarbb út a’ legegyenesbb
Mindég az eggyik félre sántikál?
Sztricsák, mivel nincs füstös pergamenje,
De a’ kinél e’ csorbát nem-fösvényen
*<gaz> nem-fösvényen
Kipótolá mind Phoebus mind Minerva
(A’ régi irhának ritka
*<nem nagy> ritka Az áth. szavak fölé írva.
kedvellőji),
Kaczagja Fellegvárit ’s csillogását.
Gazdag, te nem vagy pénzed! így rekeg.
Az úgy vagyon kivüllted mint a’ czafrang
Most a’ szamáron, majd a’ büszke ménen.
A’ czím csak báb: csak hang az a’ nemesség.
Deukálionnak népe mind rokonfaj.
Nincs pór közöttök, ’s nincs nemes: ’s ha van,
Bár trónuson űl, pór a’ kába: de
A’ bölcs, ha porban fekszik is, – király.
Elnyúlva bársony pamlagán, nevet
Sztricsák-Királyon Fellegvári, ’s mond:
Ha bölcseséged annyit ér, bagoly,
Mint a’ Királyság, mellyet bírsz, nekem
Úgy kell az eggyik mint a másik. Ész,
A’ mennyi kell szükségből, nékem is van.
Az a’ tiéd gyanús pénz; kelleti
Nincs mindeneknél: én folyón kapok.
Osztályba néked a’ gyümölcs jutott,
Nekem csak a’ héj. Érd-be te a’ gyümölccsel,
A’ héjjal én beérem; ’s vége a’ pernek.
Ész é tehát vagy fény? Mellyíke az elsőbb?
Midőn szobámnak csendes szegletében
Tekintem a’ Bennünket ’s Nem-bennünket,
Igaznak vészem a’ mit Épictét
’S Antisthenes, ’s Jean Jaques és Payne tanítnak,
’S az Észnek hajtok térdet ’s tisztelő főt,
’S szolgált ügyemben bőv zsoldot lelek.
De ah! hová lesz szép hitem, midőn
A’ sok ravasszal jobbjainkat is
Más részre látom térni olly bér’ kedveért,
Melly bölcset és nem-bölcset eggyeránt vonsz,
A’ melly miatt a’ bölcs csak szép tettet tesz
A’ nem-bölcs tészen még nem-szépet is, –
Mihelytt reája kezd mosolygani
A’ kedv- ’s harag-ban változó Szerencse.
Elsüllyed akkor lelkem, ’s fájdalommal,
Melly semmiben nem lél enyhűletet,
*<vígasztalást,> enyhűletet, Az áth. szó fölé írva.
Ekként kiáltok: Τλήµων ἀρετὴ,
λόγος ἀρ εις! ’s elhányom a’ paizst.
Te, a’ kinek Lucína nagy nemet
Minerva bölcseséget ’s isteni elmét,
Cythére győzhetetlen bájt ada,
Jer és beszélld-elő, miként esik,
Hogy a’ miért más kényét, nyúgodalmát,
Arany szabadságban élt napjait,
Dúzs birtokát, és a’ mi még becsesbb
A’ legbecsesbbnél: önnbecsűlhetését,
Kész volt koczkára tenni, megvetetted.
Mert én, bocsássd-meg mérész gáncsomat,
Eggy értelemben véled nem vagyok.
A’ tar parókát hord; a’ félvilágú
*Mellé írva: kurtán látó, ez azonban idegen kezűnek látszik, amint a szó ugyanezen világosabb tintával való aláhúzása. Aláhúzása e tintával és ceruzával a továbbiakban is előfordul néhány szónál.
Üvegszemet rak-fel vagy flastromot;
Lángszín haját a’ rőt barnára festi;
A’ sánta toldót vettet sarka alá;
Vánkossal tomja köntösét a’ púpos:
’S midőn így látod őket, szóllj, nevetsz e?
Miért tehát azt, a’ ki mostoha
Vagy csak gondatlan sorsa’ vétkeit
Igyekszik férjfilélekkel javítni? –
Midőn te tűzött öltözetben léptél
Hazánknak öszvegyűlt atyáji közzé,
Értette minden, hogy díszes nemed
’S Sárosnak és Zemplénynek méltóságok
Adák tenéked a’ nagyság’ érzését,
’S tisztelte benned önn-érzésedet.
Tiszteld tehát nagysága’ érezését
Te is Sztricsákban; tiszteld bölcseségét,
Melly véle a’ legszebb czélt, a’ legszebb eszközt,
A’ legszebb módokon választatá-meg;
Tiszteld apathiáját, mellyel ő
Csúszása-közben annyi döfdösést,
Ah, annyi bántást, annyi durva szitkot
’S cselédi zaklatásokat! – mi ketten
Azt elviselni nem tudnánk – eltűre.
Tiszteld a’ bajnoklelket benne, melly
Csüggedhetetlen bátorsággal vítt,
*<bírt> vítt,
Hevűlt és reszketett, izzadt ’s fagyott,
Míg végre a’ czélnál látja már magát,
’S borát most ő is Istenekkel issza.
’S ha néha, az égi bortól részegen,
Felejti, hogy Sztricsák volt és Sztricsák,
’S a’ csúfolók’
*csúfolók<nak>’
sergének hahotáját
Javalló tapsolásoknak veszi,
’S magasztalásnak a’ szidalmakat:
Gyarlóságától fordítsd-el füled’,
’S mosolyd, de szánd, az újabb Herculest. –
Nagy addig volt az is, míg vívta tartott.
A’ kény fogyasztja Herculest, ’s Sztricsákot!
Barátom, elhibítád útadat,
Midőn a’ házi boldog csendességet
Elébe tetted annak rögös, de
Salygó pályának, melly rád nyitva várt.
Mit ér, hogy a’ Király és Nagyjai
Ismérik érdemeid’, ’s kegyekkel néznek?
Mit ér, hogy immár három Gyűléseinken
Állongva tisztelt Véneinknek karja,
’S a’ köz javallás azt a’ feddhetetlent,
Kit sem rettentés, sem magasztalás,
Sem únszoló kérések és haszon,
Sőt a’ barátság’ szédítései is,
Tisztétől el nem vontanak soha,
A’ tölgy’ gallyával kosszorúza-meg? –
Nincs rojt ’s kereszt, – ’s nem lészesz Excellenz!
A’ Bölcseség középben áll, nem szélen.
Kell ész: de fény is kell. – Mellyíke kell több? –
Nem kell sok ész; az sokszor árt: de fény,
De czím, de pénz sok nem lehet soha.
Az én hajam már ősz, ’s rózsáid alatt
Im a’ tiéd is kezd fejérleni.
Ha Zeus-Kroníon elmúlt napjainkat
Visszáfolyatná, térnénk a’ jobb félre.
Ah azt elugránk, ’s a’ kor vissza nem jő! –
Mivel tehát példát nem adhatunk,
Adjunk tanítást: Fényt, ha jól lehet, jól;
Ha nem lehet jól, úgy a’ hogy’ lehet.
Elég idő lesz mindég bölcseségre.