Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Szemere és Szemeréné Nógrád, Gömör, Borsod, Zemplény, Ung, Bereg és Szathmár Vármegyékbe akarának tenni útat, rokonaikhoz, barátjaikhoz, és mivel Szemere azt, mellyet Orvosa’ tanácsából tavaly Júniusban teve, igen szerencsés következésűnek találta. Én eggyütt menék velek. – Pesttől hazáig, a’ szokott úton, harmadnap alatt elmeheték: most Péczeltől Patakig tizenhét nap értem. – Melly idővesztés! De melly örömeket ada nékem ez az út!

Domonyból, a’ szép Aszód mellett, ebédre Acsán valánk. Szemere nem jól érzé magát, ’s így Acsán a’ fogadóban szállánk meg, de a’ két kastély’ kertjeit megjártuk. Negyven esztendeje hogy nem voltam itt. Nagy idő, ’s a’ változás nem kissebb. Akkor a’ tornyos régibb kastélyban, a’ hegy’ fokán, Báró Prónay Gábor lakott, a’ maga nagy becsű Bibliothecajával, Fő-Igazgatója a’ Pozsonyi Kerűlet’ iskolájinak,^* ’s Gömörnek Fő-Ispánya: a’ hegy’^* gerinczén bátyja László, elébb Nógrádi Al-Ispány, tovább Helytartói Tanácsos, végre Királyi^* Commissárius a’ Zólyomi Kerűletben, és mint az, Zólyomi, 1790 olta pedig Csanádi Fő-Ispány; – Cátói rényű ’s komolyságú férfi, szíves barátja ébredező Nyelvünknek és Literaturánknak; a’ fénynek nem nagy ahítója de nem is kerűlője; úgy nézte azt, mint születése ’s hívatalai által rá rakott ’s gazdagságai által bírt terhet; mindenben szerencsés, csak öccsével nem az, és némellyík gyermekével. A’ két kastélyt, amaz atyait, és a’ mellyet itt László építe, a’ templom választja el egymástól. Nehány öllel alább mint a’ templom, áll famíliai kriptájok, hol az eggy helyen lakott, de egymást esztendőkig sem látott két testvér most nyugalomban feküsznek eggyütt.

Kiérénk az örök dombok közzül, ’s elterűle előttünk az Ipoly’ szép síkja. – Balassa-Gyarmathon vágyánk látni a’ Megye’ országszerte tisztelt Al-Ispányát. Űlést tarta szobájában. Így az eggykori Fő-Ispány Gróf Brunszvik József Ország-Bírájának, Henriette leánya által olajban festett, képéhez vezetteténk magunkat, melly hogy itt függ, sok esztendők olta tudtuk az Újságlevelekből. – Az valóban a’ hű gyermek’ míve, ’s idegen kéz rajta sem a’ rajzolásban, sem a’ festéklésben nem igazított. A’ verset hozzá Verseghynek kelle csinálni; egészen rajta van ennek charactere. – Itt függenek a’ régibb Fő-Ispányok is, nagy számban; Grasalkovics, a’ sok Forgács, ’s ezek közt Zsigmond, a’ Nádor. De mind ezeket nem jó nézni.

Itten függ I. Ferencz is, ’s József Fő-Herczeg Nádorunk, Krafft Pétertől; amaz az Aranygyapj’ talárisában, ez Generálisi fejér mentében, veres nadrággal és dolmánnyal – de miért nem a’ Szent-István’ Rende’ scapulárejával inkább, melly a’ képnek több innepiséget ’s gyönyörű vetéseket adhatott volna! A’ Császár arcza mása annak, mellyet épen ez a’ Művész a’ Pest^* Vármegye’ palotájának készíte, de valamelly változtatással: a’ Fő-Herczegé Isabey után van festve; húsz eszt. előtt még jól, de nem már ma. A’ két testvérnek most bírjuk igazán hív képeiket ’s kőmetszésben is, a’ Császárt Ender, a’ Nádort Lieder után; ’s a’ két kép mind arczaikat, mind lelkeiket igen híven adja. Az elsőbből Títuszi lélek pillant ki, a’ Liederén azt látjuk, kit Dietáink a’ legelső fejnek vallottak. – A’ Stieler’ Ferencze épen nem Ferencz.

Vice-Ispány Úr láttatá velünk, a’ mivel Nógrád méltán kevélykedik; azt az épűletet, hol negyven rab gyapjat ecsetel és fon,^* ’s azt pokrócczá szövi. Nem új megjegyzés hogy a’ tömlöczök gonoszságok’ iskoláji, és hogy a’ rabok onnan nem megjavúlva, hanem teljesen megromolva jőnek ki, ’s az nem lehet másképen: a’ durva bánás elmérgesíti lelkeiket, ’s eggyüvé zárva, a’ gonoszok azokat is megrontják tanításaik által, a’ kik oda csak botlás miatt jutottak. A’ Nógrádi rab nappal szem alatt ’s a’ jobbak’ társaságában lévén, feleszmél, jobbá lenni megszokik, ’s nem megalacsonyító munkára fordítatván mint a’ hol vele úczákat sepretnek, ’s így keblében a’ becsűlet’ érzéseit elfojtják, végre kedvet kap a’ munkás életre, holott gonosszá az által leve mert kerűlte ezt. Már vannak szép jelei az intézet’ helyességének: eggy rab, kitöltvén a’ reá-ítélt időt, ’s a’ szövés’ mesterségébe belé tanúlván, veszteg marada, ’s most itt szabadon keresi élelmét, ’s tanítgatja az újabb rabokat. A’ rosszak, kiszabadúlván innen, fenyegetőzve mennek el, hogy őket a’ Nógrádi tömlöcz többet ugyan meg nem látja, ’s más Vármegyékbe mennek által, mert ott, ha rajta vesztenek is, csak megverik, de nem dolgoztatják.

Szelíd bánás mindég javít, durva bánás mindég ront; ’s mi szükség ott keménységre, hol czélhoz vezet a’ szelídség?

Nagy-Kürtösön a’ tavaly megholt Helytartói-Tanácsos Ambrózy Lajos Úr’ tiszteletes özvegyénél eggy szép napot tölténk. – Szent érzésű háznép! – És melly csendes rend! melly nyugalom!

A’ hely keskeny völgy’ oldalán^* fekszik, ’s kevés lépésnyire a’ házhoz emelkedik eggy domb, mellyen az esők és a’ hóvíz mély árkokat ásott. A’ hasznavehetetlen földben vad bokrok és nagy tölgy és nyír fák nevekedtek meg. De épen ezek a’ vad árkok az értelmes kertészt felette szerencsés gondolatokra vonák az útak’ rajzolásában. Én szebb magányt nem ismerek. Szenvedő szív itt leli magát kénye szerint.

Most Ludány veve által bennünket a’ maga gazdag lapályában; másfél század előtt Ráday Pál’ birtoka, tovább az első, a’ második, a’ harmadik Gedeoné, a’ második Pálé, most a’ Lászlóé. Itt lelém az özvegy Pálnét, ki 1790. eggyike vala a’ magyar föld’ első szépségű leányainak, mint mostan legszebb asszonyainknak eggyike, ’s látása elevenebben emlékeztete boldog ifjuságom’ napjaira. De mind azon jóság mellett, mellyel itt magunkat elfogadva látánk, engem kínos aggás foga el, nem látván a’ kivel itt kiélhetni reménylém végre magamat: a’ Niny’ méltó leányát, Báró Prónay Iphigéniet. Rettegvén hogy azt^* veszem feleletül a’ mi elöli reményemet, nem merém tudakolni hol van. Két társával eggy igen közel fekvő helyre sétála ki. De végre megjöttek, ’s az öreg Grófné a’ Ráday Pál’ agg kőröse mellől még messzére kiálta reá: „Fizsi, találd, ki vár itt rád?” – Fizsi még távolyról rám ismert, jött, ’s némán ölelénk meg egymást.

Megcsalt vala emlékezetem, midőn a’ tiszteletes fát, mellynek árnyékában most a’ hatodik ízű Rádayak, a’ László és a’ Wartenslében Idda’ Istvánja és Gedeona, ’s a’ Gedeon’ és a’ Teleki Biri Palija múlatnak, eggy helyt nyárnak mondottam. Az kőrös, és nem nyár. Még áll a’ kétszázadot keresztűlélt fa, ’s teljes erejében, ’s fiakat nevel maga körül. Oh hogy ez, és ha majd ez^* végre kidől, azok, emlékeztessék a’ tiszteletes ház’ maradékit az én itt 1803ban és most élt örömeimre, ’s beszéljék ügyünk’ barátjainak, hogy én ennek árnyékában eggyütt valék azzal kit pályám’ minden^* más társainál, kit minden más barátimnál inkább szeretek. Őtet és engem nem csak gondolkozásaink, érzésink, hanem még ízlésünk is eggyesít, ’s bár soha semmit ki ne ereszthessek kezeimből, míg az az ő javalását megnyerheti.

Még áll a’ ház, ’s régi alakjában áll, hol az első Gedeon 1713. Octób. elsőjén született, ’s még bírja az asztalt, bár némelly igazításokkal, mellynél Rákóczy Ferencz a’ Szécsényi mezőn, 1705. Septemb. és Octób., tartott Conventből ide áltjővén űlést tartott és ebédelt; ’s nékem kedves vala képzelnem, hogy ez mellett űle az atyám nagyatyja is, András, akkor Ungvári Vice-Ispány, ’s a’ Conventnek eggyik tagja.

Fizsi és barátnéja Ságra menének, meglátogatni betegeskedő barátnéjokat. Arra méne a’ mi útunk is, ’s így én általültem az ő szekerekre. Beszédünk itt is szüléjiről folyt, mert Fizsi némelly történeteket senkitől nem tudhata mástól. – De most útunk elhajlék, ’s én Szemeréhez űltem által.

Kevés idő múlva azután Lapujtőn valánk, vagy – mivel a’ rút hangzású neveket kerűlni illik, mint a’ rossz ómenűeket, Bocsáron^* inkább; mert a’ két hely eggyé forradott, ’s Bocsár a’ Mocsáry háznak praedicátumot ada, – Mocsáry Antal Úrnál. Ez a’ lelke, szíve ’s Nógrádnak leírása által tiszteletes ember kedves veje volt Helytartói-Tanácsos Darvas Ferencznek, kedves sógora Consil. Puky Ferencznek.

Itt lelénk Gróf Berényi Miklóst, Karancs-Berénynek is urát; de ez, estvére hajolván az idő, paripájára űlt, ’s nem gondolván a’ szakadó esővel, ’s ajánlásinkat hogy köpenyegeinket vigye, el nem fogadván, Karancs-Berényre áltvágtatott. Nem gondolatlan említem ezt; mutatja hogy a’ nagy birtoku ’s a’ kilencz gyermek’ atyja magát el nem kényezteté. – Mi vendégei a’ háznak vígasztalhatatlanok valánk, hogy magát^* barátunk és gyermekei által megmarasztatni nem engedé, és hogy az a’ reményünk sem marada fenn, hogy más nap itt vagy Berényben ismét megláthatjuk, mert a’ Gróf eggy szomszéd helyre vala lekötelezve. Örömmel hallánk minden szavát, ’s azok kedvesen zengének vissza kebleinkben. Barátja a’ jónak, még a’ hol az áldozatokat, ’s tetemes áldozatokat kíván is, de nem úgy, hogy a’ képzelt jó bizonyos károkat, ’s nagy károkat tegyen. Hányat nem kell most hallanunk, a’ ki elmelegűlve képzeletiben, és talán azért mert nekik csillog az új gondolat, ollykor csak azért, mert azt akartatják vele, ezzel nem gondol!

A’ hely a’ Karancs’ lábainál eggy szomorú völgyben fekszik. Mi kiesebb táj’ lakosai ide nehezen szokhatnánk. De e’ lelkek’ társaságában semmi táj nem kietlen. ’S ki hitte volna, hogy itt eggy valaki görög nyelven olvassa az Anthologiát, ’s a’ Meleáger’ virágait magyar földre ülteti által. – „Hova is tévedtetek ide, görög lélek’ szép mívei!” ezt kiálthatnám fel a’ Molière’ ismert szavai után. – Szent-Királyi Szabó István Káplány Karancs-Kesziben, Ludány és Bocsárd közt, fordítja őket. Ismeretsége, valamint érdemes Esperestjéé is, mind kettőnknek igen kedves vala.

’S a’ tájnak még két lakója, kik az én szívemnek igen kedvesek: – Consil. Kapy Jó-zsefné, leánya Szent-Iványi Ferencz Ország-bírájának, ifjú szerencsés éveim’ eggyik barátnéja, Etesen, ’s baranyay Mihály Úr, eggyik barátja ifjú nem szerencsés éveim-nek. Mind ketten testvéri csókkal fogadák a’ huszonnyolcz esztendők olta nem látot-tat. – Melly^* viszontlátás! melly keserűen-édes emlékezések! – Szemeinkben rezgő könnyeink áldák a’ Gondviselést, melly bennünket az örvények’ nyeldeső torkaikból kikapott, ’s virágos és tövises partokra teve ki. baranyinak kevesebb tövis juta, ne-kem több, ’s épen utolsó napjaimra a’ leggyilkolóbbak! – Azon elfojtó érzéssel válánk el, hogy utolszor látánk egymást.

Nógrád Június’^* 20d. Losonczon tartá Gyűlését Első Al-Ispányának Gyurcsányi Gábor Úrnak előlűlése alatt. – Megtölt a’ tánczpalota, ’s melly férfiakkal!

Csak eggy tárgy volt, melly közönséges figyelmet vont magára. Ahhoz legelőbb a’ második Vice-Ispány szóla, Tihanyi Ferencz Úr, fija a’ Tolnai Fő-Ispánynak és Septemvirnek. Utána sokan, szükség nélkül is, quo studium suum in rem publicam clarius esset. – Kubínyi Ferencznek szavára Prónay János Dietai szeretett Követ teve jegyzést, tűz nélkül, mire amaz kevés szóval felele. A’ tanácskozás meleg nyugalomban folyt, csaknem minden szóba-ugratások nélkül. Eggy értelemben valának mindnyájan, csak eggy különzött, gondolom, bölcseségből. Az Előlűlő nyugalomban hallá a’ vélekedéseket; semmi tekintete nem mutatá mit érez; nem sietteté a’ bérekesztést, és midőn többé senki nem szóla, kimondá a’ többség’ akaratját.

Életem’ éveinek hosszú sorában illy nyugalmas férfit kormányon még csak eggy másat láttam,^* ’s talán nem még szebb Gyűlést soha.

Kubínyi Ágoston Úr, Videfalván, testvére Ferencznek, meghíva bennünket, ’s eggy délután kimenénk hozzá. Mutatta Oologiai, Numismaticai, Mineralogiai, Ornichtologiai Gyüjteményeit, Könyveit. – Oh ha illyet minden Megyéinkben lehetne látnunk! Az illyenek’ szerzésére pénz is kell, de néha elég a’ gond is.

Midőn tavaly Gyürky Pál Krassó Vármegyében a’ Fő-Ispányi hívatal’ Helytartójává neveztetett, rokonai ’s baráti közzül sokan lekísérék Lugosra, ’s onnan a’ Mehadiai ferdőket és Orsovát is lementek meglátni. Orsován őket eggy török Aga magyar nyelven szólítá meg, tolmácsokkal pedig francziáúl és olaszúl szóla. Neve most Szélim, honjában, Erdélyben, Szőlősi vala; Pesten Jurátus volt, ’s nem tudom mellyík theátrumunkon Színész. Kérte Kubínyit, hogy írjon neki ’s felelni fog, ’s Kubínyi mutatá két levelét, mellyet a’ Contumátzionális háznál szinte feketére füstöltek. – Általtettem magamat képzeletemben az ő helyére, ’s elborzadtam. Barátim láták néma elváltozásomat, ’s oka eránt tudakozódtak. Nem értém, mint hagyhatja el valaki hazáját, nemzetét, szüléjit, véreit, barátit, hogy reménye sem lehet őket, ’s a’ helyt a’ hol nevekedett, a’ hol annyi örömet és keserűséget élt, ismét megláthatni; hogy magát mint vetheti eggy neki egészen új, egészen isméretlen elementumaival egészen ellenkező világba; hogy a’ ki itt Színész volt, mint élhet olly földön hol a’ Játékszín, a’ táncz tilalmaztatik; hogy a’ ki ismeri az asszonyi nem’ lelket élesztő társaságának örömeit, mellyekért a’ soknőűség igen igen szomorú poltolék, miként mondhat le ezekről; ’s lelkemből feltolódék Voltairnek ismeretes szava: Meg nem romlott szívnek oh mi szent a’ haza! – Szeretném látni, mondám magamban, mit csinál most ez a’ Szélim,^* midőn napjában háromszor imadkozni kergetik, ’s ő ott összefont ujjakkal, szakálas állát mellyének szegezvén, azt a’ tompult arczot hazudja, mellytől az eszes ember borzad. – Rá vevének, írjak neki, ’s írtam, alkalmasint a’ mit itten mondok; azzal szelidítvén a’ mi külömben keserűnek találtathatott volna, hogy a’ Gondviselés őtet talán azért vetette oda, hogy az Európai cultúra’ magvai, mellyen a’ Szultán most már kap, általa is elhintessenek, ’s így az emberi nemnek ez a’ faja nemesedjék. – Melly rendes volna ha Szélim azt kérdené tőlem, ha nem látok e magam körül mindennap illy Szélimeket, nem eggy nemben? – Én honi palánt vagyok; elsorvadnék idegen ég alatt.

Szendrői Török János Úr Podrecsányban ebédre köteleze bennünket magához. A’ hely útjában fekszik Zólyomnak. A’ ház dombon áll, ’s előtte eggy ültetett fenyves erdőcske vonja magára az ott elmenők’ szemeit, mert a’ tájnak itt még nincsenek fenyvei. Az udvart ángoly ízlésű kert öleli körül. A’ hegyeket szép erdők lepték el mindenfelé, ’s a’ Gács’ várhegye, ’s a’ Karancs, melly magasan nyúl ki alantabb társainak sorából, új dísszel nevelik a’ táj’ szépségét.

Innen vevé el a’ ház’ urának testvérét, Gräfin Nidda nevezet alatt, a’ Hessen-Darmstadti Herczeg^* 1805 körül, mellyet velem csak a’ dolog’ szokatlansága említet.

Gácsnak vára^* királyisan lebeg az alatta elterűlt völgy felett, nyolcz pavilonával. Uj alakját délfelé Forgács Zsigmond Nádortól vevé; mostani ura elsepreté kapuja elől a’ hasztalan épűleteket, ’s így a’ kilátást szabadabbá tette. A’ hegy déli oldala^* bort terem, keleti oldala erdős kert. A’ helység nyugot és dél felé fekszik alatta.

Hazánknak ez a’ legnevezetesb posztóműhelye. De Gács csak nemes posztókat készít, ’s felel a’ színekért. Hatszáz embernek ád dolgot szűnet nélkül, ’s hetenként másfél ezer ezüstpénz forintot tart forgásban. Lerakója Pesten van. Oda küldi műveit mihelyt elkészűltek, ’s azok ott azon áron adatnak, mellyen itt. – A’ melly posztót én Kassán 1793. hat forinton fizettem ezüsttel, melly papiros pénzen tizenöt forintot tesz, az^* ugyan-azon jóságút itt hat forinton lehet megvenni papiros pénzben, és így kilencz forinttal olcsóbban mint akkor. De itt készűlnek igen drágák is.

Losoncznak eggy Reform. Collégiuma van, és öt eszt. olta eggy Luther. Gymnásiuma is; abban^* háromszáz gyermek és ifjú tanúl, ebben nem szinte kétszáz gyermek. Amabban Theologiát, Mathesist, Historiát Kovács Benjamin Úr tanít, Debreczenből; Philosophiát,^* Physicát, Római Literatúrát Steller János, Logicát és Poesist Cseh Miklós Urak, Patakról, de az alsóbb osztályokban eggyet Lutheránus Tanító vezet. A’ Bibliothéca ezután fog szaporodni, ’s az a’ régibb Professorok’ vétke. Lesz könyv tőkepénz nélkül is, csak akarják a’ Tanítók. Az előmenetel, hízelkedés nélkül mondva, igen szép, melly onnan is jöhet, hogy a’ Tanúlók’ száma eggy eggy osztályban nem nagy, míg péld. Patakon eggy classisba kétszáz gyermek is szorítatik.

A’ Luther. Predikátor igen értelmes paedagogus, ’s egész erővel rajta van hogy az iskola tekintetbe jusson. A’ tót és német nyelvü Vármegyékből ide küldetnek a’ gyermekek, megtanúlni a’ nemzet’ nyelvét, ’s örvendve látánk hogy a’ tót és német gyermekekből fél esztendő alatt magyarúl folyvást beszélők váltak.^* Gyönyörűen és idegen származást el nem árúló hangon declamálák a’ Kis’, a’ Berzsenyi’,^* a’ két Kisfaludy’ ’s Vörösmarty’ énekeiket, ’s eggyike a’ Dayka’ homályos bánatját is. Áldás a’ szent igyekezetre, ’s annak érdemes lelkesítőjére!

Gömörnek mindenfelé egyenesen vont ’s igen jó karban tartott útjai vannak. Szántóföldjei nagy gonddal míveltetnek, mert a’ hegyes Murány’ tája inkább ád vasat mint gabonát, ’s a’ lakosok’ száma ott nagy. Szépek az erdők is, ’s Ozsgyán körül már lehete látni gyalogfenyőt, de szálkás erdeje a’ tájnak itt még nincs.

Rima-Szombatban kevés pillantatig múlatánk. Nyitva lelém a’ Catholicusok’ templomát, ’s megtekintettem azt. Három oltártáblája van, ’s nem rossz kéztől. A’ János’ fővételén jó musculatúra látszik, de a’ színek nem jók. A’ két oldaloltár a’ Theresiáé és a’ Nepomuké; czélzásúl a’ Therésia alatt ’s Karaba^* későbbi Rozsnyai Kanonok Urral történt dologra.

Tornalja mindnyájunknak, de kivált nekem, csoportosan ada felejthetetlen örömöket. Már maga a’ ház’ szeretetre, tiszteletre méltó asszonya, özvegye iskolai barátomnak, Tornaljai Károlynak, méltó leánya Losonczy Károly Úrnak, kit Borsod felejteni soha nem fog, ’s sógorának Tornaljai Mártonnak fijai, kiket a’ gyermektelen asszony a’ magáéinak néz, ’s ezeknek menyeik: Antalné Losonczy Joanna és Luciánné Báró Szörényi Amália – melly lelkek!

Itt látám Szontágh Ádám Urat is, atyját a’ lelkes Gusztávnak, kivel Eperjesen két holnapig eggy szobában laktam, és a’ kit negyvenkilencz esztendő olta nem láttam; –

itt Draskóczy Sámuelnét, született Ujházy Clementínát, nemének eggyik nagy díszét, anyjával a’ hasonlíthatatlan Radvánszky Polyxénnel, ipával, férjével, a’ minden jóktól szeretettel, ki a’ múlt Dietára tizennégy ifjat vive magával, ’s Gyula, László, Lőrincz fijaival, – ’s Szemere a’ könnyezésig vala ellágyúlva midőn látá, Polyxén és Clementíne mint fogadák a’ nem vélt helyen barátjokat; –

itt Gróf Pletrik Lászlót, eggykor társát Kisfaludy Sándornak a’ Testőrök közt; –

itt Almási Balogh Sámuelt, kit Értekezéseiért, mellyeket a’ Tudom. Gyűjt. közle, látni nagyon óhajtánk, és a’ kinek itt eggy igen lelkes Predikatzióját hallánk; –

itt a’ helybeli Predikátort, Berzsi Mihályt. Ez nő nélkül tölté életét, de sok gyermekei vannak; azokat neki mennyei szíve adá. Árvákat, szegényeket nevel, segéli a’ szűkölködőt, minden jövedelmecskéjit jótétekre vesztegeti; magának sok soha nem kelle, most, elgyengűlt öregségében, még kevesebb kell. – De öregsége nem teszi hideggé az eránt a’ mi új, ha jó az új, ’s haladó ifju társait nem irígy szemmel és bosszúsan nézi, hanem örömmel, gyönyörködve, ’s akarja hogy tiszteltessenek, mert érzi hogy érdemlik azt. Szemere és én forró csókkal jöttünk el a’ szeretetre méltó öregtől.

Tornaljának szép partiájú kertjei vannak, ’s az akkor is fogja hirdetni lelkes alkotója’ emlékezetét, midőn fogadott gyermekei ’s ez a’ szeretetre méltó két meny magát majd siratni fogják. ’S a’ kertben eggy igen nagy szikla, melly lesz annyi mint a’ mellyet Katalin a’ tengerből vonatott elő, hogy Péternek lovagszobrát állítassa reá, ’s a’ melly még meredekebb a’ Petersburginál, alakjára még csudásabb. Ez ide az égből szakadhatott, mert itt ezen eggy darabon kivül semmi egyéb kő nincs. – De Tornaljára égből szívek szállottak^* alá nem kövek.

Rima-Szombattól Miskolczig gyönyörü völgy húzódik, ’s az út rajta Jánosin, Rima-Szécsen, Bánrévén, Putnokon, Dobicsányon, Kazinczon, Szent-Péteren keresztülfut, eltöltve mindég Gömör Vármegyei szekerekkel, mellyek a’ Miskolczi gazdag piaczról oda életet visznek. A’ völgy nem széles, de termékeny, ’s hegyei sok és jó bort adnak.

De az örömekben gazdag út’ színe már Miskolczon borulni kezde, Szerencsen pedig már világosabban érténk, hogy Szemere Péter Fő-Szolgabíró Tokajt bé akará záratni, mert a’ Máramarosból sót szálakon hordó oroszok az Indiai epemirígyet^* (cholera morbus) oda is elhozák, ’s két ember közzülök és eggy harmadik, kivel dolgok volt, eggyszerre összerogyott,^* ’s meghaltak; hogy a’ nyavalya Tisza-Ujlakon Ugocsában, ’s Zemplényben Tárkány, Agárd, és Czigánd^* helységekben kiütött, ’s ezek zárva vannak. Nem merénk hinni a’ szót, ’s Patakig hajtatánk. Ott bővebben ’s bizonyosabban hallánk a’ hírt, ’s képzelvén mi fogna történni, ha Szemere bémenne ugyan Ungvár Vármegyébe, de oda záratnék, mind én, mind Prof. Somosi ’s Kézy és Nyíri Urak kérénk őtet, hogy fordulna meg mingyárt Patakról, ’s magát a’ veszélynek, legalább a’ bajnak, ki ne tegye. Engede tanácsunknak, ’s Június’ 30dikán egymástól elválánk. – Már más nap Ujhely is elzáratott, és ha huszonnégy órával később jövék, el voltam volna rekesztve házam’ népétől. A’ Pataki Professorok, képzelvén melly elakadásba jutna az ifjúság, ha a’ Július’ tízedikére rendelt Exámenek’ napjáig fenn tartatnék, Július’ elsőjén szét ereszték azt, és hogy a’ tett bölcs tett volt, mutatta a’ következés.