Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Két óra mulva indúl a’ hajó, ’s én azon Győr alá, honnan Pannonhalmára mégyek, meglátni Guzmicsot és társait; ’s áldásodat jövök kérni, életem’ édes barátnéja – a’ tiédet, és eggy Angyalét, ki úgy leve szép ideáljává öreg napjaimnak, mint első ifjuságomnak a’ félszázad után is Szentűl-tisztelt. – Melly örömek várnak itt engem! De én örömeim’ közepette sem fogom azt felejteni, kihez óránként vágyok vissza, és még mindég ifju szívvel. Addig ójjanak az egek minden kedvetlenségtől, ’s enyhítsék terheidet; mellyeket örömmel viselnék eggyütt veled, ha távolylétemet nagy okok nem kívánnák.

Még csillagos vala az ég, ’s a’ lámpák az úczákon nem aludtak el egészen, midőn kimentem a’ hajóra, nehogy e’ vízi-útazás’ örömeitől elessem, ha késni találnék. Lábaim alatt, midőn a’ hajó’ teknőjére felléptem, már pezsge a’ kisded Vulkán, ’s a’ füst feketén tekerge ki kéményéből. Végig mentem a’ hajón, ’s megállék a’ nyilások mellett, látni mint égnek a’ kemenczék, ’s a’ gépely’ csudás alakú rúdjai ’s kerekei mint mozganak lassú nehéz lökődésben. A’ féléjszaka’ és félreggel’ kétes fényében még ki nem lehete ismerni a’ körültem ingó formák’ arczaikat. De végre virrada, ’s a’ csillagok tünni kezdének. A’ hajó’ Kapitánya indúlót lövete. Az útasok eggyenként vagy barátjaiktól kísérve futának a’ hajóra, ’s ott sírva ’s ölelgetések közt váltak el. A’ hajóról a’ vízszélre ’s a’ vízszélről a’ hajóra repültek a’ néma köszöngetések, kalapokkal és kezekkel, ’s észre sem vevénk midőn hajónk a’ kedvünkért elbontott híd’ hézagján általfutott.

Hogy a’ kelőknek mozgóknak akadályúl ne légyek, végig nyúlék eggy hosszú karszéken, ’s lestem, az előttem isméretlen sokaság közt kivel fog itt legelőbb szőni össze a’ történet. Alig kérdém ezt magamtól, midőn eggy valaki meginte, hogy olly közel a’ kéményhez főfájást kaphatok, ’s a’ gőz megáztathat. Azon széken nyúltam el most, mellyen ő foga helyt, ’s ő folytatá a’ szót, ’s beszélé, hogy míg nálunk ezen eggynél nincs több gőzhajó, Petersburgban számtalan vagyon már, és hogy ő illyenen jött onnan Lübeckig. Eggy más valaki, hihetőleg hallván mit beszél az én múlattatóm, és magyarúl, közel hozzánk telepedett le. Éneklősen ejtett szólása Erdélyinek gyanítatá velem, ’s az volt. Kitaláltatám vele nevemet, de ő a’ magáét meg nem mondotta, igen azt, hogy Kapitány, és hogy Bécsbe megyen. – De íme megálla hajónk, midőn azt épen nem vártuk, olly köd ereszkedvén, hogy sem eget sem földet nem láthatánk többé. Három óráig kelle az helyt veszteglenünk.

Azalatt én is lemenék a’ szobába, ’s minthogy a’ gőzhajó nálunk egészen új jelenés, festeni fogom azt. – Ez abban is külömbözik a’ Duna’ egyéb hajójitól, hogy ezeknek teknője üreg, ’s a’ vendégszoba rajtok a’ teknőből kiáll: de a’ gőzhajó ollyan, mint ha két teknőt egymásra borítottak volna, ’s két vendégszobájába ’s a’ kemenczéhez grádicsokon esik a’ lemenés. A’ régibb alakú hajókat evezők hajtják: ezt a’ gőz’ segédje által kerekek, mint a’ vízi-malmoké. – A’ jobb vendégszoba a’ hajó’ farában van, a’ közembereké a’ hajó’ közepében, ’s a’ kettő közt emelkedik a’ füst’ vastagabb, ’s a’ gőz’ véknyabb kéménye, közel négy öl magasságra, fejérre mázolt vas pléhekből; ’s hogy ezt a’ szél’ dühe össze ne törhesse, a’ füst’ kéménye vitorla-kötelekkel van csatolva a’ hajó’ széleihez és eggy magasan felnyúló árboczhoz. A’ kémény’ és árbocz’ sorában három négyszögü nyilások vannak, körülfogva vas rúdakkal, hogy az ott elmenők belé ne essenek, ’s a’ fűtők és a’ gépely’ intézője ezen vesznek világot.

A’ jobb vendégszoba gyönyörű. Meredek grádicsának deszka-lépcsőji sárgaréz pléhbe vannak szegve, ’s innen jobbra is balra is eggy kisded rekesz nyílik a’ terítő’ portékájinak. Asztalok ’s karatlan székek kőrösfa-szeletekkel vannak kirakva, ’s a’ talpazat parkételt. A’ falak világossárga színűek, zöld czifrázatokkal; igy a’ négy vékony oszlop is, melly a’ fedelet a’ betörhetés ellen védi. Ablaka eggyik oldalon három, annyi a’ másikon, ’s ovális metszésű. A’ két tűkör is illyen, melly az ajtó mellett a’ falba van vésve, hogy a’ szobát nyolcz ablak látszik világítani. Innen nyílik, szinte a’ hajó’ farában, eggy kisded hasonló csínosságú cabinet, a’ Kapitány’ lakásáúl, ’s hálásúl az asszonyságoknak. – Az útasok, eggyenként vagy kis társaságokban, a’ nagyobb szobában ebédelnek, ’s a’ főző’ konyhaczédulája el van vetve az asztalokon, hogy az útas tudhassa mit és mennyiért kivánhat.

Két új ismerőseim, a’ Petersburgot látott magyar, az Erdélyi Kapitány, és én, ismét eggyütt múlatánk, midőn most Zs… Úr is hozzánk csatlá magát, ’s magasztalá Gróf Széchenyit és a’ Hitelt, míg a’ Kapitány a’ Gróf Dessewffy’ felén álla, ’s a’ Taglalatnak adá az elsőséget. Hallgattam, nem tartalékból, mert a’ nemes-lelkű két férfi külömböző gondolkozásom által megsértve magát bizonyosan nem érzené; hanem azért, mert azok közt, kiket lelkem szeret, csudál, áld, Bíró lenni, nagy szükség nélkül, nem akarok. Tudnám én szeretni, csudálni, áldani eggyikét és másikát, bár világos tévedésben, bár világos vétekben látnám.

Végre, végre tisztult az ég, ’s hajónk megindúla, ’s a’ nap legelső súgárát a’ Margit-szigete’ nyárfájira lőtte ki. Lestem; ’s kiesmértem a’ helyt, hol én és az idegen Óbester 1800. Július’ 30d. a’ Dunában megferdénk, míg atyját váró társam a’ víz’ szélén járkála; kiesmerém a’ helyt, hol az, és gyönyörű leánya, mint eggy újabb Vénus-Anadyomene, kilépének csolnakjokból, ’s a’ szép leány édes könnyek közt ölelé meg öt év olta nem látott testvérét, és mingyárt testvére után engemet. ’S ez a’ szent barátság, ’s talán szeretet, őközötte és énközöttem, haláláig tarta a’ szentnek, ’s addig fog eránta ’s gyermekei eránt tartani, míg a’ sors engem is oda ránt.

Kapitányunk, Sir John Andrews, eggyütt viseli módjaiban az angoly nyugalmat és a’ franczia hideg melegséget, ’s a’ helyre, hol ő áll, talán épen ez kelle, mert csak így érzik magokat kényökre a’ kiket viszen. Tisztelem az illy kicalculált charactert, de én azokhoz érzem vonszatva magamat, a’ kiknek lelkek lángolni tud. – Fő személy az útazók közt eggy középkoru, deli asszonyság vala, ki eránt a’ Kapitány szinte jobbágyi tiszteletet mutatott, hihetőleg hogy másoknak példát adjon. A’ csak olaszúl ’s francziáúl szóló asszony únalmában elővette német Grammatikáját, ’s a’ zordon nyelv’ hangjait ollykor csikorogtatá édesb modulátióhoz szokott ajkain. Hogy láttassa velem, mennyire ment a’ német nyelv’ tanulásában, gyötrelmes erőlködések után, ezt nyögte ki: Ik bin vitve, – und ábe – ájne zón – und szváj enkel. – Nem hallhatám mosoly nélkül; kimutatám botlását, mellyet minekelőtte a’ szót kimondám, maga is feltalála, ’s elbeszélém, mit felele Maria-Theresiának eggy Bécsben negyven esztendőket töltött ’s németűl még is meg nem tanúlt olasz Consiliárius, ki felakadott, hogy ez nem németűl tevé előadását. – Az én olasz asszonyságom külömben jó vélekedéssel hágy el bennünket, de eggy panasza van: férfiaink nincsenek elég tekintettel asszonyaink eránt. – Még viseljük orientális eredetünk’ fanyarságát, mondám; mert pirúlék vallást tenni, hogy ez a’ hideg mód miveletlenség. Hanyadik ifjunk tudja, mennyivel édesebb, félénk meleg tisztelettel állani eggy szép, lelkes és jó Psychárion’ csudáltában, mint érzés nélkül ürítgetni az öröm’ kelyhét. De eggy bájos Psycháriont látni, ’s bájait ismerni, érteni, az ég nem engede mindennek. Azzal ő nékem tartozott, ’s kevélykedve vetem mellé – jutalmúl.

Asztalnál űlénk, midőn a’ Kapitány felkele hitvese mellől, ’s az egyedűl evő olasz asszonyságnál jelentést teve, hogy Visegrádnak romjai látszani kezdenek. Az olasz asszonyság ott hagyá csemegéjit ’s narancsait, ’s kitekinte eggyik ablakon, a’ legközelébbiken ahhoz, melly előtt én ebédeltem, hogy láthassa eggykori Királyinknak ezt a’ lakát. Elmondám neki a’ mit kelle, de nem a’ Felícián’ történetét; féltem a’ fanyarság’ újabb vádjától. – Eggy asszony férjétől a’ Salamon Király’ tornya eránt teve kérdéseket, mellyet eggyütt-jövő barátnéjával a’ Gróf Majláth’ szép regéjéből ismere.

Kiérvén végre a’ romántos völgy közzül, ’s azon kietlen tájba jutván, melly a’ Duna’ jobb szélén rút alakú homokdombokat és hegyecskéket, bal szélén puszta lapályt mutat, elfogtam volna zárkozni, ha eggy jelenés nem tartóztatott volna künn, mellyet öröm nélkül látni soha nem lehet. A’ nap az előttem elterűlt tengerbe királyi fényében, setét-veresre festve, ’s nagyobbra nőve szállott alá. Már elsetétedék, de a’ Kapitány még is hajtata, hogy helyre hozhassa a’ köd’ vétkét. Végre Neszmély alatt megállapodánk. – Jó éjszakát nektek, kiket természet és szív csatla hozzám! sohajtám, ’s áldást kértem magamra az égtől, és attól, a’ ki nékem az ég’ kedves képviselője.

A’ cajütben társaim már elfoglalák a’ háló-helyeket a’ kipárnázott két lóczán, melly a’ szobát körülfogja. Az említett két asszony felfordíta eggy asztalt, ’s annak üregében fekvék; az eggyiknek férje, három taboureten, hitvese mellett. Én csak annyi helyt találtam a’ polczozaton, hova fejem fért, ’s testemet és lábaimat két taboureten nyujtottam el, ’s vagy azért, mert hozzá vagyok edzve az élet’ alkalmatlanságihoz, vagy mivel a’ múlt éjet levelek’ írásában töltém, olly csendesen alvám, a’ hogy kevés a’ bíboros alkóvokban. Angyalom kedves képeket lebegtete lelkem előtt.

A’ hajó már ment, ’s én még aludtam. – Almás alatt tisztelettel pillanték által Virtre, ’s kápolnája előtt láttam a’ keresztet, mellynek tővében a’ honhoz-hü Baróti fekszik. – Nyúgodjál békével, áldott öreg! kiáltám, ’s valaki itt elmegyen, valaki tudja, mit tevél te, és mikor már, kiáltsa rád: „AVE!” Hűséged még akkor is tiszteletessé teszi nevedet, mikor tisztultabb ízlésünk írásidat nem fogja többé kedvelhetni.

A’ hajónak tűzi-fára, a’ főzőnek konyhabelire vala szüksége; Komárom alatt tehát megállánk. A’ Kapitány kérte a’ kiszállókat, hogy eggy óránál tovább ne mulassanak. Én veszteg maradék a’ hajón. Eggy ángoly útazó, ’s eggy Berlíni Kereskedő, ki Budáról öt hordó bort vive a’ honjába, és én, eggyütt forgatánk az újságleveleket. Minthogy a’ gőzhajó ismeretlen látvány vala itt, a’ városbeliek, kik azt már tegnap estve várták, hallván lövésünket mellyel az a’ várost megköszönté, csoportosan tolakodtak a’ partra, ’s a’ hajó’ Író-deákja a’ jobbsorsúaknak nem tiltá a’ béjövetelt. Az Uraságok’ ’s Asszonyságok’ csoportjaiban belépe hozzánk két Benedictínus is, ’s hallván ezektől hogy Czuczor honn vagyon és egésséges, megkövettetém ezt, hogy hozzá el nem mentem. Azok ’s közel a’ hajóhoz előtalálták ezt a’ társamat. Jött, de már akkor, midőn a’ hajó indúlni akara, és így mingyárt ment is. Az ángoly útazó engem az asztalok közzé rekesztett; azonban megszoríthatám a’ Pap Czuczor’ kezét, ’s megölelém. Az ángoly, olly heves ellensége az emancipatiónak mint én heves barátja, álmélkodni látszék csókomon. – L’ habit est noir, mais l’ ame est blanche – mondám neki, meg sem álmodván hogy ezt és előbbi beszédünket valaki hallhatta ’s hallgatta volna, ’s a’ szóra az asztal’ üregében hált két asszony eggyszerre hangos kaczagásra pattana ki; felszöktek csendes üléseikből, ’s el akarván titkolni a’ mit igen nyilván jelentettek, le le hajlottak az asztalra. Bár mint igyekeztek rajta, világos volt hogy mondásomon nevettek, ’s örűlve, javalva, hogy nem a’ színt nézem, hanem az embert. – Mi történt tovább az Episcopális hitű ’s tüzű ángollyal, nem tudom, mert én áltmenék a’ két asszonyhoz, ’s velek és az egyiknek férjével töltött időm a’ gyönyörű útnak legszebb óráji közzé tartozik. – Eszes, legalább gondolkozó ember nem lehet más értelemben; ezt kiki érzi: és még is csudálkozunk, és még is váratlannak vesszük az illy szót! Nem gyalázatjára van e ez természetünknek és a’ XIX. századnak? Hála érte az egeknek, nékem hallgatásom is kiált. Sokszor lakoltam érte; de sokszor vettem jutalmát is, ’s gazdagon.

Cátó keservesen emlegeté, hogy midőn tengelyen mehetett, tengeren ment. Én azt bánnám, ha tengelyen tettem volna ezt az útamat. Úgy az olasz Asszonysággal, az asztalban-hált két asszonnyal és az eggyiknek lelkes férjével, az Episcopális hitű ’s tüzű emberrel, a’ Helvétziai születésű, de Berlínben lakó Kereskedővel, az Erdélyi Kapitány-Auditorral, ’s Zsoldos Urral, talán a’ megszállások’ órájiban szólottam volna eggy két szót, de nem tettem volna azt a’ szép ismeretséget. Az illy örömeket nem vásárolhatjuk drágán.

A’ hajó’ emberei, Gönyő alá érvén, intettek a’ parton bámúló csolnakosoknak hogy kiszállójok van, ’s eggyszerre jött két csolnak felénk, vetélkedve egymással, mint Manó Pál a’ maga társával a’ lóversenyben. Asszonyaink rettegtek hogy eggyik csolnak a’ másikát felforgathatja; de én tudtam hogy a’ ki mer, bízik is magához, ’s még gyönyörködtem a’ versenyen. Végre az eggyik diadali örömben veve fel engem és eggy Zimonyba és Belgrádba e’ hajón lement Győri Kereskedőt, a’ másik decisis humilis pennis, ’s néma nehezteléssel fordúlt vissza. – Melegen vevék búcsút útitársaimtól, ’s itt is mindaddig repűlgetének a’ búcsú’ köszöngetései, míg Első-Ferencz, a’ maga hosszú kéményével, szemeink elől el nem tűnt.

Legjobb világ e ez, a’ mint Pangloss Urak tanítják, nem tudom; eléggé ismerem bajait: de hogy ez a’ világ igen jó világ, az nekem tántoríthatatlan hitem. Szerencsétlen a’ ki ezt nem hiszi.

Az ifju Kereskedő megfogadá a’ Gönyői fogadós’ kocsiját és lovait, ’s én felezve vele mentem Győrbe. Két óra alatt ott valánk. Ez is tudja melly szomorú ez eggyűttlétel a’ némák közt, ’s beszélé miket látott Zimonyban, Belgrádban, Velenczében, Veronában, Milanóban, és mik történtek e’ sikon 1809. Június’ 14dikén. Bús visszaemlékezések! Szőnynél kezdvén, még látszanak bateriáink’ maradványai.

Canaider Úr, beérvén Győrbe, a’ Benedictínusok’ háza előtt téve le. Megnevezém magam’ a’ Konyhamesternek, ’s az úgy fogada mintha én is a’ Szent Benedek’ fija volnék, mert Guzmics elkészítette útamat. A’ ház’ Superiora Vekerle Úr, ’s két Professorai az Academiának, az eggyik Bresztyenszky Adalbert, a’ Philosophiában, a’ másik Maar Bonifácz, a’ Historiában, e’ kettőt Eperjesen már láttam, annyi jósággal jövének előmbe, a’ mennyit még Guzmicsom’ barátjainál is sokaltam. A’ vacsoránál a’ szerint látám magamat közöttök, mintha mindég eggyütt éltünk volna.

El vala végezve, hogy más nap (szombaton, Apr. 9d.) Prof. Maar Úr fog kivinni Pannonhalmára; mert ez kilenczig általesik dolgain, Bresztyenszky Úr pedig kilencz után lesz elfoglalva. Így ez láttatá velem saját könyveit és némelly interesszáns képét, ’s a’ ház’ Bibliothecáját és Muzéumát, ’s elvive a’ Vármegye’ házához, hol Kisfaludy Mihály Fő-Notárius ’s Schédius Kristóf Archivárius Uraknak juttata ismeretségébe. A’ Püspöknél és Sztankovics Praelatus Úrnál visszatértemkor akarám tenni tiszteletemet.

A’ Vármegye-háza ezelőtt Franciscánusok’ Klastroma volt, ’s szerencsésen van elváltoztatva; a’ rabok nem tartatnak föld alatt, ’s azt örömmel láttam. A’ palota nem nagy, de nagyra itt nincs is szükség. A’ Levéltár 1580. kezdődik. Két Szolgabíró a’ maga szállását itt Olvasó-háznak engedte, ’s így Casínója már Győrnek is van. –

Kilenczkor szekérre űlénk. Prof. Maar Úr eggy majorjokban megpihenteté lovait, hogy előmutathassa életpajtájokat, mellynek falai a’ francziák’ golyóbisaitól ollyanná valának téve mint a’ rosta. Emlékezetül némelly golyóbisaikat belé rakaták a’ falakba.

Pannonhalma mint eggy thrónon lebeg az alatta ellapúlt síkon, ’s hosszan elnyúlt a’ szőlőkertek’ végében. Szent-Márton a’ Monostor’ hegye alatt fekszik, kedves gyümölcsöseivel. Mindenfelé láttam nyomait az itt bölcsen és erővel munkálkodó kéznek. Új csavargó út van nyitva a’ Monostorhoz kőoszlopú stakétek vagy faoszlopú szelencze-sorok közt, végig a’ szőlővel elhintett hegy’ oldalán; ’s mind ez a’ kormányt negyvenöt eszt. alatt, noha nem mindég, viselt Novák Chrysostóm’ Apátsága olta, ki készebb vala rossz felmenőn járni, mint új útat vonatni és csináltatni. Azolta épűlt fel a’ Monostor’ éjszaki szárnya is, és a’ fedelen túl nyúlt torony, ’s ez négyszögre faragott kövekből. Ennek alapja a’ föld’ színéig 7 öl; túl ezen a’ keresztig 22 lesz. Köve a’ helynek ’s a’ Monostornak vize nincsen, ’s úgy képzelhetni, mibe kerűl itt az építés. A’ faragott kövek Visegrád mellől hordatnak.

A’ Monostor’ keleti szárnya alá jutván, Maar Úr mutatá Guzmics’ ablakát – az első a’ legfelsőbb emeleten, éjszak felé ’s az ebédlő’ kiugrása mellett – de ez nem vala az ablakban. Ellenben mások lenéztek, ’s rá ismervén Maar Úrra, vagy mivel itt a’ ház’ fijait nem vezeték, hanem szerzeti neveiken szólítják, Bonifáczra, ’s képzelvén hogy ez a’ Guzmics’ barátját hozza, hirt adának neki, ’s a’ barna hajú kis barát rohant fejér hajú kis barátját megölelni a’ grádicson. A’ Fő-Apát már ebédjénél űlt négy vendégével és némelly társaival. Őtet ismertem volna itt elsőnek, ha széke ’s keresztje annak nem mutatták volna is. Arczán egész lelke.

Ebéd után Guzmicsnál gyűltek össze az ő szorosb barátjai, kik engem az ehhez írt minden leveleimből ismertek, ’s arra kényszerítettek, hogy nézném őket viszont én is rég olta ismért barátimnak. Látván hogy ők Guzmicshoz tartoznak, nem játszám a’ lelkemnek idegen játékot, ’s elteltem erántok tisztelettel, bizodalommal, mert láttam hogy itt gondolkozó, tanúló, meleg lelkek közt vagyok, ’s azok közt, a’ kik egymást szín nélkül szeretik. Maar Úrnak mingyárt ebéd után vissza kelle menni, a’ mit szívesen sajnáltam. Ő a’ legjobbak’ legjobbjai közzé tartozik.

Az én Iszidórom, a’ maga talán leginkább szeretett társával, levive kertjekbe, melly a’ Monostor’ dombja’ keleti felén kezdődik ’s a’ völgyig megyen. A’ nap igen szép volt. Tavaszi lágy leblek fogtak körűl a’ violák’ illatjával, mellyek kékellének a’ szilvás’ árnyéki közt. Szeder vette által a’ kert’ intézését, ’s alkalmasb útakat von benne, ’s nekem az vala örömem, hogy itt látám elsőben virággal ellepve a’ mandola és baraczkfákat. Pesten és egész útamban eddig még minden fa kopaszon állott, ’s telet mutata.

Más nap a’ Fő-Apát ebédre hívatá Horvát Endrét, Pázmánd helységnek, hol született, Plébánusát, a’ most megjelent Arpádiás’ Íróját. Ebéd után nehanyan gyalog menénk le az ő magányába, ’s az én kívánságomra gyalog. Ez az ő szőlőháza közel áll a’ Monostor’ kertjéhez, ’s ő itt lakik inkább mint benn a’ faluban, mert Plébánusi lakja egésségtelen és szűk. Lelke’ elevensége egészen elhagyta; ritkán lobban dévajságra, vagy csak erővel. Társaimnak nehéznek tetszett gyalog menni vissza a’ hegyre, ’s két szekeret kértek ki, mellyen felmehessünk, ’s Endre is feljött.

Az Apát tudni akará, ha Endre adá e’ az én nevemet is valamelly fájának, a’ mit tenni szokott, midőn Író látogatja meg; ’s kénytelen vala megvallani hogy az most eszébe nem juta, ámbár ott szó vala arról, hogy eggy elbérmált fája a’ múlt télen kifagyott. Guzmics úgy akará hogy menjünk le a’ Pázmándi magányba még eggyszer, hogy a’ mit Endre elmúlaszta, helyre hozathassék; de én azt óhajtám inkább, hogy a’ Monostor’ kertje tartsa fenn ittlétem’ emlékezetét. Szavamon fogtak. Lemenénk tehát a’ sűrűség’ partiájába, ’s hogy a’ mit csinálunk félig-téve ne légyen, eggy Ailanthus’ kérgére a’ Guzmics’ betűjét, eggy Fekete-nyáréra a’ Szemeréét, eggy Gleditschiára a’ magamét, eggy Rhusra eggy S betűt, eggy Platánra eggy mást metszettem fel, alá vetve a’ magaménak az esztendő’ számát is. − Crescetis amores! mondám elkészűlvén munkámmal. – Nem játék e? ’s illő e koromhoz? De akarom hogy Pannonhalma ne felejtse hogy látott; ’s Klopstock nem tartá illetlennek eggy-eggy fát avatni magának és azoknak a’ kiket szerete. – Melly igen nem boldog a’ ki mindég bölcs!

’S piruljak e mondani, hogy épen akkor midőn eggy nekem szent nevet metszék, és nem elébb, nem utóbb, szólala meg az első fülmile, mellyet ez idén hallottam.

Negyedfél napot tölték a’ nékem felejthetetlen helyen, ’s a’ sok hol vígan, hol bölcsen töltött órák után, ideje volt megtekinteni a’ Monostor’ nevezetességeit is. Szeder a’ keze alatt álló pénzek’ gyűjteményét és a’ természeti dolgok’ Muzéumát a’ Homonnai születésű Könyvtárnok Colomannus pedig a’ Bibliothécát láttatá velem, ’s ez reggel olta délig; egész öllel hordozgatván előmbe Incunábulájit ’s a’ sok Bibliát, ’s arab kézíratokat, nevezetesen eggy török sikárlott papirosra írottat, mellyre előbbi birtokosa ezt jegyzette: Le Gulistan et le Bostan de Saadi – Rosarium Muslahi Addini Saadi Siraschensis. – Eggy más kézíratban áll Hafíznak eggy Ódája is, persza nyelven. – Nékem mind ezeknél, és a’ miknek czímjeit ott kijegyzettem, kedvesb vala a’ Denon’ Egyiptusi útazása, mellyet a’ Gróf Teleki’ Pesti Könyvtárából ismertem ugyan már, ’s ott a’ csuda nagyságú táblákkal; de az illyet mindég végig kell forgatni, mikor lehet. – Elragadtatva örömem által, ezt írám, míg a’ Bibliothecárius a’ maga Bibliájit előmbe hordá, a’ könyv’ táblájára: „Emberi nagy nagyság, mi volnál te Ész, Rény, és Honszeretet nélkül!” – A’ szót megsejték benne, ’s értették, és szerették. – Nem e’ három emeli e az embert a’ maga méltósága’ fő pontjára? ’s nem szédelg e, a’ ki Denonnal az Egyptus’ pyramisaiba léphet?

A’ Bibliothéca’ palotája nagy és magos. Hossza a’ palotának 12 ől; szélessége 7., ’s ebből éjszakra ’s délre eggy-eggy cabinet nyilik. A’ palotának karja van, ’s az húsz oszlopon áll, a’ cabinet kar nélkül. A’ palota, melly a’ Monostor’ éjszaki szárnyát foglalja el, hármas ablaktól kap világítást nyugot felől, ’s a’ két cabinet felett három három kissebből, ’s így épen nem setét. Közel a’ hármas ablakhoz a’ belépő maga előtt látja Szent-Istvánt, az Alapítót, ’s Ferenczet, a’ Feltámasztót, márvány polczozaton; amaz talárisban áll, oltári pallástjában, koronás fővel, jobbjában az almásbotot, baljában az Adománylevél’ tekercsét tartván: Ferencz lobogó huszármentében, tarsolyos karddal; ’s könyöke alól legördűl a’ feltámasztás’ diplomája. Mind a’ két szobor a’ Bécsi képelő Academia’ Directorának Klieber Józsefnek igen értelmesen gondolt, igen ügyesen dolgozott munkája, ’s a’ Ferencz’ arcza idealizált, szépített, de hű. Plasticusnak úgy kell, ’s még inkább mint Festőnek. Sokan az István’ arczában Papot találnak inkább mint Királyt, ’s felejtik hogy az nem hiba. – A’ Novák’ büsztje, itt még most csak gipszben, Schrott Andrástól, erővel teljes férfit mutat, ’s Novák az volt. Sokszor bizonyitá magát illyennek. Midőn a’ francziák ötezer forint harácsot kivántak tőle, semmit nem ada nekik, ’s tűrte hogy azok pinczéjit, majorjait kirablották. Szenvedni az erőszakot nem rút: rút megeggyezni elkövetésében.

Klieber azon nemben is mere valamit, mellyben magát nem gyakorlá; eggy Minerva a’ plafondon neki dicsőséget nem szerez. Szerencsére a’ stukk lefog vettetni, ’s a’ gerendák helyett boltozat vonatik. – A’ honját-szerető Szerzet a’ plafondnak eggyik és másik felére tizennyolcz boglárt festete, mellyek közzül nyolcz még nem kapa nevet. A’ jobb oldal’ boglárin áll Nro 3. Verbőczy István, 4. Hunyadi János (itt, bár igen nagy, helyén kivül), 5. Mátyás, a’ Király, 6. Vitéz, a’ Püspök, 7. Révai Miklós; a’ baléin Nro 3. Szabó Dávid, 4. Zrínyi Miklós, 5. Kálmán, a’ Király, 6. Pázmány Péter, 7. Gróf Gvadányi József.

A’ tiszteletünkre méltó ’s nagyon méltó Szerzet, itt és leányházaiban, százezer kötet könyvnél többet bír. Jele ez, melly jó, ha a’ gazdagság jók’ kezében áll; azok kezében, kik méltók hogy gazdagok légyenek, mert tudják melly végre kell élni vele. Hogy a’ Szerzet visszaállítatott, a’ Praemonstratensisekével és Cistercitákéval, azt leginkább a’ Somogyi János Al-Cancellár’ tiszteletes hazafiságának lehet köszönnünk.

A’ Fő-Apát’ kormánya alatt három Al-Apátság áll, a’ Tihanyi, Bakony-Beeli, és Dömölki, ’s az ezidén tett összeírás szerint áll 141 Papból és 39 Nevendékből. Doctora a’ Theologiában van 5, a’ Philosophiában 15; iskolákat tanít a’ Győri és Pozsonyi Academiában, ’s a’ Győri, Komáromi, Kőszegi, Pápai, Sopronyi, Pozsonyi, Esztergomi, ’s Nagy-Szombati Gymnásiumokban. Tagja, a’ ki magyarúl nem tudna, eggy sincs, bár tót vagy német születés.

Eltöröltetett a’ Szerzet 1786. Decemb. 4d., visszaállítatott 1802. Apríl 25d. − Novák megholt 1828. Octób. 20d.; a’ mostani Fő-Apát beiktattatott méltóságába 1830. Február 14d.

A’ nagy-templom, mellynek elébe, eggy kisded pitvarral eggyütt, most építetik a’ torony, még a’ Szent-István’ ideje olta áll, de ennek oltára előtt eggy igen kisded nyílik, melly még régibb. A’ kettőt ósága teszi tiszteletessé, nem architecturája, nem szobrai és képei. Építi a’ tornyot Páckh János Baptista, ki az Esztergomi Basilicát is.

Kormányszéki-Tanácsos Kriebel János Úr, Brzánban, Lemberg mellett, rám bízta, hogy Pannonhalmáról hoznám meg neki a’ Szent-István’ Diplomájának úgy-nevezett fac-similéjét, a’ kisded templom’ rajzát profilban, és a’ Monostor’ képét, hogy mind hármát Magyar-országi Historiájának eggyik kötetéhez adhassa, mellynek most általam fogja ő Cs. K. Fő-Herczegségének a’ Nádornak a’ Magyar Muzéum’ számára benyujtani VII-dik Kötetét, mint az előbbenit három esztendő előtt, regál papirosra írva, calligraphiai gonddal. A’ mi kevés ügyességgel bírok, örömmel teljesítém vala a’ hazáját még idegen földön is szentűl szerető férfi’ kívánságát, ’s a’ Monostor’ képét, Guzmicsnak és Szedernek jelenlétében, lerajzolám; de nem a’ kisded templomét, mellyre több idő kívántatik, ’s még inkább nem a’ Diploma’ fac-similéjét, mellyhez hozzá sem férhetni. Az tokban tartatik rámában, üveg alatt, kiterítve ugyan, de azon görbűlésekkel, mellyeket a’ nyolczszáz harmincz évű irhán a’ sokszori penész ejte; hogy ha az üveg alól kivétetnék is, áltlátszó papirost reá teriteni nem lehetne. ’S az Apáttól én azt a’ kedvezést, hogy a’ Diplomát láthassam, csak hétfőn dél után kértem, mikor más nap eggy halaszhatatlan útjára indúlt; ’s így meg kell vele elégednem hogy a’ szent ereklyét csak láthatám. Annak némelly sorait, fájdalom, nem egészen! Novák rézre metszeté, ’s elég híven; a’ Diplomát pedig szóról szóra lenyomtattatá, Vindiciae czimű munkájában, 1782.

Magunkban maradván, Guzmics jelenté hogy ezentúl a’ Convent’ ebédlőjében fogunk enni, úgy kívánván szerzetesei; ’s kért, hogy ott mutatnám magamat olly szabadon, mint ha csak az ismértekkel volnék; társai, öregek és ifjak, mind érdemlik bizodalmomat, ’s szeretnének saját színemben látni, nem abban, mellyet a’ bévett rend parancsol. Teljesítém kérését. Eggy hosszú asztal el vala töltve a’ Benedek’ fijaival, ’s ezen kivűl két mellékasztal, hol a’ nevendékek űltek, de ugyan-azon és ugyan-annyi étkekhez mint mi a’ nagyobbnál. A’ bornemisza vendég kötelességnek ismerte hogy itt toastozzék, ’s felelevenítette a’ gazdákat. De nem szokva az ollyan’ látásához, csak nem meg vala zavarva, midőn az étel előtt és után az egész sereg fenn szóval, sőt chórusi hangon, mondá el asztali könyörgését, ollykor eggyszerre elhallgatván, ’s azután ismét rá kezdvén. De rendtartásai minden háznak, minden corporatiónak vannak, ’s azon a’ bölcs, hanemha váratlanúl látja, fel nem akad.

A’ hol sokan laknak eggyütt, ’s kivált ha nem nyüg nélkül, ott ritkán kerűlhetni el a’ visszálkodásokat; úgy a’ beteg, ki még barátjait is bántja, mert szenved. Pannonhalma e’ vétektől ment, ’s a’ Szerzet’ tagjai itt nyugalomban, barátságban, bízakodva élnek eggyütt. Guzmics bizonyossá teve, hogy itt semmi összeütődésektől nem tarthatok. Melly tiszteletessé teszi előttem ez a’ Szerzet’ mostani Igazgatóját! melly tiszteletessé ezt az itt élő, tudományt és mind azt a’ mi jó és szép, híven szerető serget! Örvendettem hogy Szent-István őket így eggyesítette; de bár mindég illy főt kapjanak, ’s mindég magokhoz hasonló társakat végyenek fel. Eggy két setét fő ’s eggy két hiú epés szív felzavarhatná nyugalmokat.

Az estvéket mindég, de kivált az utolsót, vagy a’ Guzmics’ szobájában tölténk, vagy az enyémben Fabiánnal, Maurussal, ollykor Vinczével; ’s itt maradt időnk nem csak a’ vígadásra, hanem a’ bölcselkedésre is. Guzmicsnak kedves ideája az Únió, ’s ámbár ő Theologus, és hív, alig van kedvesebb könyve mint a’ Herder’ írásai, nevezetesen Ideen zur Geschichte der Menschheit. Szabad lélek, de korlátjai közt, és a’ mit alig tudok érteni, ő is heves barátja a’ Coelibátusnak. Én tőle olly sok új és nagy ideát kaptam, hogy felejtém a’ magaméit, ’s érzettem, hogy a’ kinek nem stúdiuma a’ felvett tárgy, legbölcsebben bánik, ha azzal, a’ kinek az stúdiuma, nem ellenkezik, hanem attól a’ jót eltanúlja.

Szeredán (April. 13d.) Farkas Vincze Úr, most Spirituális, ezelőtt Directora a’ Sopronyi háznak, az Apát’ parancsolatjából velem jött, ’s dél után Tatára értünk, meglátni a’ Piaristák’ Rectorát Fájsz József Urat, és az Ujhelyből ismért Prof. Nequasilt, ’s a’ Gróf Eszterházy’ már 1803. látott kertjét. Ámbár sieték a’ kertbe, felejtém vágyamat a’ tiszteletre olly igen méltó Rector’ társaságában. ’S itt eggy heves szenvedelmem vala kielégítve: a’ még eddig nem látott rézmetszetek’ végig forgatásában.

A’ kisded vár, azolta hogy itt jártam, némelly igazításokat veve, ’s igen elmés rajz szerint ’s a’ régi kor’ ízlésében. De azt megtekinteni tiltá az estvére hajlott idő. Közel ehhez, a’ malom’ szomszédjában, szemembe tűnt az olasz-nyárfák’ hihetetlen vastagsága, mellyhez én ugyan messzeről hasonlíthatót sem láttam. Vincze társammal megjegyeztetém a’ helyt, honnan a’ mérést kezdém, ’s a’ fa’ derekát kétszeri ölelésem sem tudta keresztűl fogni. Nem hinném ezt, ha magam nem láttam és nem mértem volna. ’S illy buja növésű minden a’ kertben is. Platánokat sem láttam sohol vastagabbakat.

Itt lévén huszonnyolcz év előtt, neheztelék a’ Kertészre, ki annyira elborította volt bokrokkal és fákkal a’ kertet, hogy abban alig talált gyepet a’ szem, hol megnyughassék. Azolta a’ régibb csalitokat kihányák, és már most e’ panasznak nincs helye. Gyönyörű magány, ’s szép kinézései vannak a’ Vértes’ hegyeire és a’ pincze-házakra, mellyek ott sűrűen egymáshoz, eggy kis gazdag falut gyanítatnak. A’ kert’ ékességét kivált gazdag vízi-partiáji adják. Eléggé széles és tiszta taván százanként úszkálnak a’ hattyúk.

Esztergomba ebédkor érénk. Útunk a’ Szent-Anna’ Rotondája mellett menvén el, mellyet a’ Cardinális Prímás a’ templomokban-gazdag városnak ezen távolyfekvő végében most állít, kiszállánk szekerünkből. Oh ha annak lámpát nem adnának! oh ha tornyocskákat nem! mondám, mikor itt a’ gőzhajón mentem el, és most midőn azt már Nyerges-ujfaluból megpillantottam. De a’ keresztyén cultus harangokat, ’s az új ízlés a’ kuppolára lámpát kívánt, ’s így itt nem látjuk a’ mit Rómában az Agrippa’ Pantheona láttatott. Gyönyörű Toskáni oszlopozat áll a’ tornácz előtt, ’s a’ nagysága által tiszteletes mívhez az illett. A’ templom belől tömve vala a’ kőmívesek’ állásaival, ’s nem engede szabad nézést.

A’ várba egyedül és vezető nélkül akarék felmenni, de Prof. Félix, eggyik szeretetre-méltó tagja a’ Benedictínusok’ Esztergomi házának, nem gondola protestatiómmal, és minthogy attól tarték, hogy magyarázásai a’ tárgyak’ első rám hatását meg fogják vagy zavarni vagy gyengíteni, fogadást teve, hogy néma vezetőm lesz. Most köszönöm hogy meggyőzé makacsságomat; nem láttam volna mind a’ mit láttam, vagy nagy idővesztéssel.

A’ várba a’ rövidebb gyalogúton is felmeheténk vala, de szeretetre-méltó barátom megkerűlteté velem a’ Kanonokok’ házát, melly mellett a’ szekérút fordúl fel a’ Basilicához. Az egymással szembe álló két házsor közt eggy nagy domb álla, úgy hogy innen oda nem lehete látni; de a’ dombnak három negyede már elkapartatott; az eggyik negyed még várja az elsepretést, ’s ez a’ hat öl magasságú, hosszan elnyúlt domb arra emlékeztete, a’ mit Horátz és Szaluszt emlegetnek, hogy a’ Róma’ nagyjai hegyeket döntetének el. ’S mi ez az óriási munka ahhoz, a’ mi ezután vára itt reám! Ma már nem látunk Isteneket; melly nagyok vagyunk, midőn isteni míveket láthatunk!

Prof. Félix Úr vezetőm elvive a’ Basilica mellett, eggy nyomorú régi szurdékba, hol most az Architectus Packh János Úr lakik. Ezt nem lelénk: igen testvérét, ’s ez jó vala láttatni velem a’ modelt, melly az egész dombot azon állapotjában mutatja, mellyben a’ nagy munka’ teljes elvégzése után fog állani. Ezen az épűletek, és a’ kert melly a’ domb’ oldalait körülöleli, kártyaházakként állanak. Srófjain felemeltetvén az asztal, az alsóbb tábla a’ hegyet, minden régibb épűleteivel, a’ szerint adja, a’ hogy az a’ Cardinális’ építései előtt állott, ’s haki tudni akarja, péld. hogy a’ Protomartyr’ kápolnája’ helyén az új építés előtt mi volt, ennek helyét az alsó táblán felkeresi, ’s látja, hogy az ott állott épűlet az vala, mellyben, a’ tradítio szerint, Vajk Herczeg Istvánná kereszteltetett. Ezt talán nem vala felesleges azoknak kedvekért elmondanom, a’ kik ílly modeleket nem láthattak.

Azon szobában, hol ez tartatik, állanak mind azon régi fegyverek, ’s eggy irtóztató buzogány, ’s a’ vas és egyébnemü edény’ sokasága, mellyet a’ föld’ elsimitásakor a’ napszámosok találtak, ’s a’ megtekintést ez is érdemli.

Schrott András Urat, ki a’ Novák Apát’ Pannonhalmán látott büsztjét dolgozta, termében találánk, sáros kezekkel, mert épen a’ Pannonhalmi torony’ ajtaja’ figúrájit tapasztgatá. Nagy része ezeknek már leöntve áll, úgynevezett lágy érczben: a’ Császár, a’ Nádor, Somogyi János Al-Cancellár, ’s Novák Apát, ’s ez eggy írást vévén által a’ Császár’ kezéből, mellyen ez az eggy szó áll: DOCETE, és sokan mások. –Magasztalám a’ Novák’ fejét, mellyet már Pannonhalmán láttam; ’s elbeszélé, hogy nem találván festett képét, megnyittatá a’ koporsót, ’s úgy fogott munkájához; ’s a’ mint azok mondják, kik Novákot ismerték, a’ büszt jól hasonlít hozzá. Új okom, hogy ismét nehezteljek azokra a’ kik magokat festetni nem engedik. Nováknak szerénysége makacsság volt, nem szerénység; melly ollykor csak annak rettegése, hogy hiúnak fogunk ismertetni. A’ ki szereti látni a’ mások’ képeit, igazságtalan ha másokat foszt meg attól, a’ mi magának kedves.

Most végre a’ Basilicát menénk látni.

Külső fala annak faragott négyszögekből áll, míg a’ Váczinak három oldala termés kő, el nem simított vakolással. A’ templom’ testének fala, melly a’ kuppolát fogja tartani, minden ablak nélkül, görögösen, melly temérdek nagyság! a’ nézőt elfogja kicsinységének érzése; de el eggyszersmind nagyságának érzése is, ’s örvend ennek. Tíz esztendő alatt mennyire ment itt a’ munka! De még kell tíz, míg teljesen elkészűl. Ez időt is kíván, nem csak gazdagságot.

A’ sírokhoz széles, alkalmas, világos grádics vezet. Egyiptusi lélek szállja meg a’ nézőt, midőn itt a’ temérdek izmú oszlopokat látja, ’s azt a’ két colossális Angyalt, melly az alól szélesb küszöbű veresmárvány ajtó előtt őrt áll, ’s a’ pályáját megfutottnak nyujtja a’ diadal’ koszorúját. Az ajtó felett ez olvastatik: PRINCIPIS A RUDNA SUCCESSORUMQUE SOPORI. ’S harmincznál több nyílás mégyen be a’ falba, hova a’ koporsók betolatnak.

A’ templom’ jobb végébe előbbi helyéről a’ Bakács Tamás’ kápolnája vitetett által, ’s ezzel áltellenben áll a’ Protomartyré, mellynek oltárán a’ mi Ferenczynk’ Istvánja fog állani, térdre bukva már kövezőjinek verdesései alatt, de felegyenesedett testtel ’s égre nyújtott jobbal. Az oltár’ márvány táblája már fel van állítva, az égből leszálló Angyallal, ki hozza a’ pálmaágat, és a’ sok fejből és szárnyakból álló apróbbakkal. Maga a’ Martyr még Budán van, munkában. – Áltellenben ezzel bevonva fejér kárpittal áll a’ Károly Ambrus Fő-Herczeg Prímásunk’ emléke, Pisánitól Milanóban, Carrari márványból. Az ifju Herczeg félig-fekve űl ágyában, melly megett eggy Angyal hívja, felfelé-emelt karjával, eggy másik, lábainál, háttal fordúl el a’ nézőktől, mély fájdalomban. A’ műv’ fala feketés márvány, pyramisi háromszögre.

A’ templom’ belsője veres-márvány táblákkal van kirakva; oszlopai fejérek lesznek. Melly kár hogy Esztergomnak más színű márványa nincs, fejéres, vagy sárgás! Ezt, azonfelűl hogy a’ szemnek nem kedves, még az a’ tekintet is sajnáltatja, hogy a’ kik ide jőnek, a’ megúnásig látván a’ veres márványt Almáson és a’ szomszéd helyeken, meglepve sem érezhetik magokat.

Prof. Rumy Úr, most Magyar Törvény’ Tanítója a’ Presbytériumban, elvezete a’ Bibliothecába, melly itt most eggy templomban tartatik. Vágytam látni a’ Homonnai Bálint’ kezével magyarúl írt Naplót, de az alkonyodásnak indult estve ezen örömemtől eltiltott. Az helyett az Egri születésű Bécsi Prof. Hess Mihály’ két oltártáblájit néztem igen nagy gyönyörüséggel: a’ nagyobbik a’ Basilicában a’ nagy oltárra vitetik, a’ másik a’ Rotonda’ számára készűlt. Gondolat, rajzolás hibátlan, az ecset velős. Itt Anna asszony űl, ’s térdén tartja a’ könyvet; Joachim mellette áll a’ tábla’ jobb felén; a’ szeretetre méltó gyermek Anna előtt, lesüllyesztett fővel profílban, egymásra tapasztott kezekkel, ’s jobb válláról igen szép vetésekben foly le a’ kék lepel. Bájos kis figúra! – Amott Vajk, keresztbe vetett karjaival, lehajtja fejét a’ medencze felett; Astricus, erővel eltölt öreg, oltári igen gazdag öltözetében, infulás fővel, önti fejére a’ vizet; Geysa és Sarolta székjekből, mások az Oratóriumból nézik a’ szent munkályt, ’s a’ Császár és az ifjú’ nagybátyja mellette állanak, mint tanúk. A’ Pap megett szolgáló társai. – A’ templomi styl tökéletesen el van találva; a’ képet Maurer sem adhatá szebben, ’s látszik hogy Hess ennek dolgozása alatt stúdiumává tette az Olasz-iskola’ hőseit.

Az én régi barátom Prof. Rumy Úr elkísére vacsoránkhoz, hol eggy először most látott barátom is, Esztergomi Plebánus Argauer Máté Úr, megjelene, a’ Vármegye’ Orvosával, a’ Zemplényi eredetű Kamenszky István Úrral. Örömeinket elkeseríté eggy tárgy, mellyről a’ jók szeretnének hallgatni, ha felejteni lehetne: az az undok pör, melly Literatúránk’ körében eggy idő olta foly, és a’ mellyet, midőn azt hivénk hogy végre el fog aludni, a’ Kritikai Lapok újra lángba hoztak. Rumy javalá hogy a’ Tud. Gyüjtem. Februáriusi darabjában eggy nagy férfi mellett, ki a’ Kritikai Lapokban szemtelen vadsággal támadtatott meg, mert másatlan szépségű munkájit nem a’ készűlgető, hanem a’ kész nyelven írta, ’s felolvasá előttem a’ mit azok mellett a’ kik nem magyarúl írtak, ő teve fel. Örvendek hogy ő is felszólala; ’s nem pirúlok megvallani, hogy a’ párduczos Arpád’ tömjénzőjitől végre borzadok, ’s szégyellek tekintetni társoknak. Én nem tudom, az a’ becsűletes ember mit véthete olly nagyot az Istenek ellen, hogy ezer esztendeig csendesen fekhetvén sírjában, most onnan minden által felrángattatik, a’ ki elhitette magával, hogy hexametert pőrölyözni, ’s valami ollyanformát mint az Épósz, összefirkálni ő is tud.

És melly igazságtalanságokat követének el ezek mind ellenségeiken, mind barátjaikon! Csendesen nézem én, midőn a’ megbántott botot kap és magának nyugtot csinál, ’s nem neheztelek midőn látom, hogy az energicus Doctor Martin Luther az Ó-Testamentom’ eggyik helyét e’ szókkal adja: Den Narren muss man mit Kolben lausen. ’S nem csak csendesen nézem, de javalom is, midőn azt verik, a’ ki a’ csípkedőt nem visszacsipkedi, – a’ mi mindég szabad, ha nemtelenűl nem esik, és mindég elég; – hanem a’ legnevetségesb naívsággal mellyet valaha látánk, önmagát óriásnak, ellenkezőjét törpe gnómnak akarja tekintetni, ’s kevély bosszúban osztogatja gondolatlan leczkéjit; csendesen nézem midőn a’ záp tojás visszarepűl az azt hajítgatóra; a’ bántók így némúlnak el, ’s látjuk hogy a’ drasticus gyógyszernek volt foganatja. De a’ mi eggy feje, szíve, polgári tekintete, polgári érdemei által tiszteletünket ’s szeretetünket kívánható férfi ellen, kit a’ pörbe (a’ mint eggy helye nyilván mutatja) vagy világosan vagy ravaszúl tett, de bizonyosan tett kérés csavara be, és annak felejtése hogy a’ ki mocskosok közzé elegyíti magát, nem maradhat tisztán; a’ mi az ellen nem védelemképen, hanem túl azon, ’s nem nemes bátorsággal, hanem képtelen vakmerőséggel ’s hideg bosszúval követtetett el, – azt úgy hiszem, minden jó útálattal fogja nézni.

Igen is, Író és Író közt az Írói pályán nincs külömbség, ’s itt a’ nem nemes születésű, szegény, de szegénységét méltósággal viselni tudó Virág több mint Zrínyi, ha ez nem egyéb mint Horvát-országi Bán, ’s Horátz a’ maga ajándékúl kapott Sabínumában több mint a’ Sabinumot ajándékozó királyi gazdagságú Meczén. De az Író, bár teljes igazzal nagyobbnak nézheti magát mint a’ szent körön kivül nagy, tisztelni fogja a’ bevett rendet, ’s az elsőséget, a’ hol illik, ennek megadja. – Őszűlő fej érdemet senkinek nem ád, sőt világos jele a’ test’ gyengűlésének, melly többére a’ lélekét is magával hozza. És még is Rómában, úgy beszéli Juvenál, az ifjabb le nem mere űlni a’ négy esztendővel idősb előtt. Itt eggy nemes lelkű, igen nagy érdemű ember, férje az Ország’ Cancellárja’ unokájának, eggy angyal-lelkű leány’ és három nagy kimiveltetésű fiu’ atyja, nem kémélve sujtatik vissza eggy ifjúsága’ napjait élő által, hanem hideg dühhel tiportatik.

Körűnkben fonák pártoskodások űzik dúlongásaikat. Berzsenyit, Kisfaludy Károlyt, Kölcseyt, Vörösmartyt én irígység nélkül hallhatom magasztaltatni; gyászfátyolt köték fel midőn a’ Kisfaludy Károly’ halála’ hírét meghallám, és csak én minden barátjai közt; Berzsenyit és Vörösmartyt korunk’ és körünk’ nagy díszeinek vallom, ’s Kölcseynkben szeretem, ’s kevélykedve tisztelem az Írót, az Embert, azt a’ hív és bátor Barátot, a’ kit tolt lelke kimondani, hogy ő az Academiában Az nélkül, a’ kinek szertelen érdemeit leginkább ő alkalmas megmérni, űlni pirúlna; ’s az Író, az Ember, és a’ Barát mellett a’ legszerencsésebb Szólót is mind azok közt, a’ kik körünkben magokat hallaták. Sem az a’ hiúság nem bánt, hogy nevem e’ négy között nem áll: a’ magasztalótól én kikaptam a’ magamét máshol. – De ez a’ kevélyen elharsogtatott ítélet, ha igazságos e ez? Minden jó e e’ négynek munkájiban? ’S miként felejtheté ez a’ Kritikus, Kisfaludy Károlyt tömjénezvén, Kisfaludy Sándort, ki a’ maga nemében kérdésen kivűl nagyobb mint Károly volt a’ magáéban, és a’ ki ezzel a’ kifogyhatatlan gazdagsággal, az érzésnek ezzel a’ csudálást érdemlő hevével, eggyetlen eggy közöttünk, és talán századokig eggyetlen fog maradni. Miként felejtheté Kist, Fáyt, Szent-Miklósyt, Dessewffyt, és lelke’ rokonát, a’ Paszmosi lantost? miként Szemerét, a’ bájos, mély tudományú, és a’ mi neki eggyik ritka dísze, szerény lelkű Embert, Kritikust és Poetát? Miként felejtheté a’ saját bájú Guzmicsot, ’s a’ philosophusi lelkű ’s tudományokban gazdag Fenyéryt? Miként azt, hogy Toldy a’ mi legjobb prosaicusaink’ sorában fényesen ragyog? és ki énekle édesebb dalt mint Bajza, kinek prózai dolgozásai is láttatják a’ szép reményű ifju férfit. ’S Cserneczky az e, a’ ki felől kegyes mosollyal kelljen szólani? Én a’ derék ifjúból, mingyárt első fellépésekor, igen sokat ígértem ügyünknek. – Nem hon’ és mesterség’ szeretete az, a’ mi embereinket e’ dúlásokra ragadozza, hanem szilaj tűz, neveletlenség, éretlen gőg. Ha a’ vázakat döntik, azzal nem gondolok; még örvendek neki; de azt tenni méltósággal illik, nem vadsággal. Hol a’ Kritikai Lapokban legkissebb nyoma a’ szív’ meleg érzéseinek? Pedig a’ Kritika ki nem zárja a’ szívet, a’ mint azt a’ nemes-érzésű Kis Pope után, ’s Horátz az ismért Epistolában, tanítják. Én részemről inkább szeretnék annak tekintetni, a’ ki barátim’ botlásit meg nem sejtettem, sőt még annak is, a’ ki azokra leplet tudtam vonni, mint eggy gladiátornak, a’ ki ellenségeimet ’s barátimat összevagdalám hogy kardomat villogtathassam; hát még annak, a’ ki tiltott ’s alacsony fegyverrel is éltem, csak hogy csudáljanak!

Útam eddig a’ tavasz’ legtisztább, legmelegebb napjaiban folyt; ma eső esett, melly nekem mindég kedvetlen ha nem éjjel jön, és soha nem inkább mint útban. Társamat balom mellett elnyomta az álom, ’s így én újra emlékezém azokra, a’ miket Esztergomban láttam, ’s visszavágyék hol Pannonhalmára, hol Pestre, hol azokhoz, a’ kiket Januárius’ utolsóján elhagytam. – Kedves búsongás fogta el lelkemet.

A’ romántos táj eggyezésben álla lelkem’ busongásival. Beértem a’ csavargó Duna’ szűk vőlgyébe, mellynek bokros hegyei olly meredek eséssel a’ víz’ szélén, zöldelni kezdének. Boldog szegénységet mutata minden a’ mit láték. Eggy igen meredek szirtü igen magas ormon, melly a’ víz’ szélén kele, messzére tűnt ki a’ Vallás’ szent jele, vígasztalásokra azoknak, kik itt szenvedő szívvel mennek el, ’s több hatással itt, közel a’ fellegekhez, mint ha a’ völgyben állana. Önts azt az enyémbe is, szerencsétlen jel! kiáltám, ’s elmondám eggyik énekemet:

Most feltűne előttem Visegrád, szomorú romjaival. Királyok’ lakja egykor, most baglyoké! –

Délre Váczon valánk. – Társam, nagy barátja a’ virágoknak, a’ Püspöki kertecskét akará megtekinteni, hol piroslott a’ Salvia splendida. Onnan a’ Migázzi által új alakba öntött lak’ szobájit, és osztán a’ templomot, hol hat öreg Kanonok eggy tűzes arczú fiatal Succentorral éneklék zsolozmájokat, chórusi hangjaikon. A’ belőlről és előlről igen szép és nagy templomnak semmi képe nincs a’ mi érdemlene figyelmet, ’s elbarnúlva állanak az elsőn kezdve az utolsóig, barnák már a’ festéskor is. Az eggyik oltár’ tabernaculuma előtt irtózatos mázolatban álla a’ Mesterség’ eggyik legbájosabb míve, a’ Madonna della Seggiola – és azt senki sem ismeri blasphemiának a’ Mesterség’ istensége ellen, ’s e’ szent helyt. A’ templomnak minden festéseit ki kellene hányni; egyedül a’ Cardinális Migázzi’ muzív-munkájú profilképe érdemli a’ megtartást, és három társaié.

Vincze barátom a’ Misericordiánusokhoz vive el. A’ talárist viselő nem pap Patikás rá ismere benne kedves tanítójára, ’s érzékeny szívvel láttam, melly melegséggel mentek egymásnak. Tiszteletes Szerzet, mert jóltévő. Eggy összesugorodott, összegörbedett, öreg de eleven németke elvive kórházába, melly templomnak vala építve, ’s így is templom. Az most üresen állt. Két kisebb szobában hét beteget találtam, mind férfi-betegek. Az asszonyi-neműek Pesten gyógyítatnak, az Elizabethínáknál.

’S most a’ Siketnémák’ Intézetébe menénk. Schwartzer magyarúl tökéletesen tudó ’s magyar születésű Director Úrnál gyönyörűséggel folyt el eggy egész órám; érett lelkű, gondolkodó férfi. Áltada bennünket Professor Királyi Úrnak, ’s ez iskolájába vezete, de tanítványai közzül csak két serdűlő német fiút ’s eggy kisded fiú-, ’s eggy nyolcz esztendős leánygyermeket tuda előnkbe állítani. Elmondván hogy ezekkel mint kezdi oktatásait, a’ német nyelv’ hét vocálisait felírá táblájára, német jelekkel, úgy a’ consonánsokat is, ’s mondatá hangjaikat a’ siket és így néma leánykával. Ha az hibásan vagy nem tisztán adá a’ kívánt hangot, nem igazíthatván füle által, ujját betolta a’ gyermek’ szájába, ’s annak ajakit és nyelvét fel vagy le vagy összetolta, míg a’ kívánt hang jött.

Most a’ már csaknem kitanúlt ifjat vevé elő, ’s eggy Catechismusnak valamelly kérdését az én kezembe adá, eggy másik^* nyomtatványát az eggyik legénykéébe, hogy ez diktálja le a’ feleletet az irónak az iskola’ rángatásaival. Az író szóról szóra adá a’ feleletet, ’s az gyanút támaszta bennem, hogy a’ feleletet nem társa jelei ’s keze’ rángatásai után adta, hanem könyv nélkül tudja. Megkérdvén a’ Professortól, ha tanítványaihoz a’ többes szám-harmadik személyében kell e szólanom, vagy az eggyes’ másodikában, ezt írtam a’ táblára, itt sem felejtvén, hogy az örömben szük életnek minden perczében örömet kell szedni ’s adni: Kannst du tanzen? A’ két néma fiú elnevette magát. Tudni akarám, ’s még világosabban, mert a’ nevetés gyanítanom engedé a’ feleletet, melly ideát ragaszt a’ leírt ígéhez, ’s a’ fiú kerengést feste ujjával a’ levegőbe. – Német, mondám, ha magyar volnál, bokáidat ütéd vala eggyüvé.

Míg itt állánk eggy gyönyörű ’s jól öltözött ifjacska lépe mellénk. Úgy hittem, hogy az fija az egyik vagy másik Tanítónak; de az is a’ ház’ tanítványa volt. Nógrádi Vice-Ispány Gyurcsányi Gábor Úrnak eggyetlen fija; a’ gyermeket dajkája tette siketté. Ez magyarúl tanúla írni ’s érteni, mert magyarok közt élend. „Mikor voltál szüléidnél?” kérdém, ’s felele: „Husvétkor.” – „Örülsz e hogy ide hoztak iskolába, ’s érzed e mivel tartozol tanítóidnak.” – Felele ismét, a’ mint illett. – Most ő vevé kezébe a’ krétát, ’s ezt kérdé tőlem: „Micsoda az Úr szolga?” – Professora kitörlé a’ hibásan tett kérdést, ’s ezt írta helyébe; „Micsoda hívatalban van az Úr?” – „Pap vagyok,” felelém. De a’ kedves gyermek elneveté magát, ’s a’ tábla’ végére mutata, hova ezt írtam volt jóval elébb: „Én eggy jó asszony’ férje és hét gyermek’ atyja vagyok,” ’s nevete hogy megpiríthatott. – „Hát minek gondolsz?” kérdém. – A’ gyermek felelt: „Kapitánynak.” – ’s azon én nevettem, és az én Vinczém.

Miért nincs itt a’ kivel e’ szép örömet megosztani szeretném! sóhajtám magamban, ’s megcsókolám a’ nyolcz esztendős leányt. – Melly boldog az atya, a’ ki szerencsétlen gyermekét ide hozá, ’s emberré teremtve viheti el! Áldás hamvaira, a’ ki a’ szenvedők’ könnyeit felszárasztani tanítá, és a’ kik, ennek példája után, miközöttünk szárasztják!