Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

[80] Eggy haszontalan fiatal-ember, kinek már akkor is az vala minden törekedése, hogy csilloghasson, ha tisztán lehetne, tisztán, ha úgy nem lehetne, a’ mint lehet, tolta rám a’ II. Friedrich’ Munkájit, ’s a’ Marsal Keithhoz írt levelet csudálgatá; de én kértem, hagyná abba, ’s a’ könyvet el nem fogadtam. Emlékezém atyám’ bölcs intésére, ’s útáltam a’ ki nem szentűl keresi a’ szentet.

[85] De a’ tiszta magyarság’ birtokában magát boldognak érző Debreczennek az a’ nagy szomorúsága vala, hogy kebléből látá kikelni már sokkal elébb Superintendens Szilágyi Sámuelt, ki, a’ mint Biographiajában bővebben fogjuk látni, magyar rímetlen hexametereket kezde írni, ’s Klopstocknak némelly Ódájit vakmerő szabadsággal fordította, sokkal utóbb pedig Csokonait, ki mind példájával, mint küzdéseivel harczolt az Írók’ szabadságáért.

[91] A’ Város eggy szelíden emelkedő halom’^* esti oldalában fekszik, alatta eggy kies rét, mellyen^* keresztűl-fut a’ Tárcza. Túl a’ réten a’ Kalvária-dombja,^* lehintve rendes formájú kapolnácskákkal, ’s szép sírkövekkel, ’s erdős hegyekkel körülfogva, a’ Sárosi elpusztúlt vár’ szomorú romjaival, mellyek a’ lelket a’ fényes régire emlékeztetik, ’s nyugalmas bánattal töltik-el. A’ lakosok fény nélkül élnek boldog csendességben. ’S e’ tündér tájon érzém a’ szerelem’ első boldogságait.

[107] At pater omnipotens – – – és megfordítva. Nem teljesíté kérésemet; tudta mik fognak kevés idő múlva következni. Esztendő alatt Tisztválasztó-széket tartok, ugymond; akkor a’ kis barátomat actuálisnak teszem, nem honoráriusnak. Igy neveze engem kegyessége szerint.

[115] Az Ország’ Vármegyéji most tíz Kerűletekké húzattanak-össze, ’s a’ Kassaiban melly a’ Tornával akkor eggyesített Abaujból, Szepesből, Sárosból, és Zemplényből alkatott, fő kormányzóvá,^* Királyi-Commissárius nevezet alatt, Excellentzia titulussal és hatezer forint fizetéssel, Referendárius Szent-Iványi Ferencz leve, később Ország-Bírája ’s a’ Szent-István’ Rendének Nagykeresztese. [116] Ez 1785ben kezdé hívatalát tavasszal, mint mind a’ kilencz társa: a’ Pozsonyiban Ürményi József Referendárius, eddig Bihari, most Nyitrai Fő-Ispán; a’ Zólyomiban Báró Prónay László, eddig Helytartói Tanácsos, most Fő-Ispán, 1790 olta Csanádi; a’ Munkácsiban Báró Révai Simon, és őutána Báró Rosenfeld András Erdélyi Szász; a’ Győriben Gróf Győry Ferencz Referendárius; a’ Pestiben Gróf Mailáth József Fiumei Gubernátor később Minister, és őutána Almásy Pál^* a’ Zágrábiban Gróf Balassa Ferencz később Illyriai Cancellárius; a’ Pécsiben Gróf Széchényi Ferencz, utána Báró Splényi József; a’ Váradiban Gróf Teleki Samuel, elébb Kormányszéki Tanácsos, később Erdélyi Cancellárius utána Gróf Haller József, később Máramarosi Fő-Ispán, és Királyi Lovász-Mester; a’ Temesiben^* Dezéri Bakó János, eggykor Testőr. Mindenike ezeknek Kerűlete’ eggyik Vármegyéjében valóságos Fő-Ispánjává is neveztetett-ki ellenébe annak, hogy több^* Vármegyéjiben fungens Supremus Comes nevezetet visele, nem Administrátorit.

[117] Jelen valék Kállóban, midőn ott Gróf^* Teleki Sámuel a’ Szabolcs Vármegye’ Fő-Ispáni székébe beűlt. Miolta ez az Úr haza tért Académiai útjából, az illyenek’ szokása szerint, nem visele magyar, hanem Európai ruhát, ’s így űle-be strimflisen, papucsban, koszperddel és hajtáskával a’ Szabolcs üstökös és bajuszos fijai közzé; eggyike a’ legtiszteletesebb magyaroknak, kik valaha voltak és lesznek; nagy tudományai, lelke ’s szent érzései által; kedves Fejedelmei Maria Theresia, József, Leopold, Ferencz előtt, kedves a’ hazánál, kedves tudományai által a’ külföldön. Mostani Uralkodónk megtisztelte őtet a’ Szent-István Rende’ Csillagával, a’ Göttingi Tudós Társaság pedig azzal hogy őtet, mind két másik, tagjává fogadta.

[118] Június^* 11d. tartott Gyűlésünkben Kassán elhirdetteték azon Rendelés, hogy November’ első napja olta német nyelven fognak vitetni a’ Vármegyékben Jegyző-Könyveink és minden levelezések, ’s Fő-Notáriusom németűl épen nem tudott, Tiszta Ferencz társam igen keveset, ’s írni épen nem, ’s így az egész teher rajtam fekvék, ki felől Báró Prónay Sándor azt jegyzette vala meg, hogy németűl felekezetemben senki jobban nem tud; de a’ mi reám azolta épen nem illik. Nékem kelle lefordítanom az érkezteket, hogy megérthesse Vice-Ispánom, nekem németűl is deákúl is feltennem a’ mi ment. De én hozzá valék szokva a’ munkához, ’s az nekem öröm volt. Ezenfelül még szebb formát adék Levéltárunknak,^* a’ nélkül hogy az nékem parancsoltatott volna, kihajtogatván a’ leveleket, mellyek úgy állottak fiókjaikban ’s polczaikon, a’ hogy postáról érkeztek volt.

[124] Szántam Kelczet, ’s lángoltam Vay^* körül élhetni, szeretve^* látni tőle magamat, ’s bölcs intésnek láttam tanácsát; nem szédíte-meg engem a’ könyvek’ philosophiája annyira, hogy azt higyjem eszesnek a’ ki nem szolgál; bár minden jó szolgálna ha csak azért is, hogy foglalná-el a’ rosszak előtt a’ helyet. De Török Lajos alatt állhatni; elvonatni attól a’ mi kedvetlen volt, oda, a’ mi kedves volt; minden vallású polgárok’ nevelésére hathatni jóltevőleg, ’s olly kiterjedésű Megyében mint ez, melly Szepes, Sáros, Zemplény, Ungvár, Bereg, Gömör, Torna, Abauj, Borsod és Heves Vármegyékből, ’s a’ Jász és Kis-Kún Kerületekből állott, olly szerencse vala, mellynél én kedvezőbbet soha nem óhajtottam.

[151] – Eggykor beszéllvén vele, kérdés támada köztünk, ha bizonyos szóllás jó e magyarban, ’s én a’ szóllás’ helyes voltát eggy példával akarám védeni, ’s példámba történetből a’ kalap szót szövém. Pászthory felkapá a’ mondást, de a’ kalap szó’ helyébe a’ süveg szót tevé.

Neki is több vala a’ franczia Nyelv és Literatúra a’ németnél, valamint Orczynak, Barcsainak, Bessenyeinek, és Báróczinak. Én az elsőbbséget a’ németnek adám, ’s bátor valék kimondani, hogy ha a’ francziák’ prozáját csudálom is, ’s irígylem könnyü gördülését, simaságát, tisztaságát, elegantiáját, kivált a’^* társalkodás’ nyelvén írt munkájikban, de nekik poesisok nincs, ’s azért nincs, mert Nyelvek nincs hozzá. Egyébre is van szükség mint csak simaságra, játszi^* ömledezésre. Pászthorynak több lelke vala, ’s több tudománya azonfelül, mint hogy el ne értse a’ mit mondottam, ’s parancsolá hogy öntsem-ki magamat; [152] ellenben ő nekem két olly intést ada, mellyet feledni soha nem tudtam; először, hogy dolgozásunk csak akkor jó, mikor semmi^* erőnk nem ér tovább; másikat hogy mindenkor a’ nehezet kell keresnünk, mert az úgy lesz végre nékünk is könnyű.

[153] Öt hetet töltvén Bécsben, nem egyedül az öröm, hanem a’ tanúlás miatt is látogatám-meg, ’s mindennap, a’ Játékszínt. Itt látám Brockmannt, a’ német theatrum’ örök díszét, Clavigóban, itt Langot Hamletben, ’s az akkor virágában élő Énekest,^* a’ szép Storazzit. De legföbb örömömet nekem a’ Belveder, ’s némelly magányosoknak Galleriáji ’s a’ nevezetesbb Festők’ dolgozóji adák. Örök és változhatatlan törvényűl tevén magamnak, hogy illy helyekre legelébb minden Magyarázó nélkül lépjek, azok a’ magyarázások elrontják az első behatást; csak másodszor és tovább vittem magammal Ciceronét, hogy lássam mint eggyezett érzésem az övékkel, ’s ha ellenkezett, elfogadhatom e ízléseket vagy érzésem mellett maradjak. Felvezettetém magamat Fügernél, ki nem sokkal előbb jöve-meg Rómából, ’s tiszteltem, csudáltam poetai teremtéseit, de melegebben vonattam a’ szépecsetű Maurer Hubert felé, ki akkor tájban dolgozott nehány Staffeley-darabot Homérból. A’ Képelő Academiában Schmutzer vala vezetőm, ’s ha kinek, neki köszönök sok nagyhasznú oktatásokat. [154] Eggy pár butellia Tokajin, mellyet e’ végre szekeremen vittem-fel, ismeretségébe juttata a’ szeretetre-méltó ’s tudós szerecsen Angelo Solimannónak, mellyet hozzá eggy Magyar-országi Magyar’ nevében külde-által eggy ismerősöm. Angelo maga hozta-által köszönetét, ’s megszálla eggy kis borzadás midőn megcsókola, de még inkább, midőn köszöntésűl felém nyujtá-ki tenyerét, ’s azt ollyannak látám-meg mint a’ varangybéka’ bőre.

[172] Sok erő vala benne, ’s a’ mint ugyan én hiszem, a’ nemzet nem ismerte érdeme szerint.

[177] – A’ jobb lelkek ollykor összekocczanás által jutnak-el egymáshoz. Öltözetem’ védelmére csak azt a’ megjegyzést, hogy én semmitől sem irtóztam soha inkább mint a’ pedantságtól, melly külsője által igyekszik sullyt adni magának.

[179] Pászthory látá Henriását, ’s rá bírá Cancellárius Pálffyt, hogy Péczelinek köszönje-meg a’ munka’ fordítását. Én a’ franczia nyelven^* írt levelet lenyomtattatám Orpheusomban. Ez vala nálunk az első köz megjutalmazás. El kelle valaha mondanunk, hogy Pálffival ezt Pászthory tétette.

[184] Ezt a’ vastag ártalmas ködöt, mondám, csak eggy jóltevő vihar fogja elverhetni, ’s szóllék Rádayval, hogy kezdenénk eggy folyó-írást, melly bírálgassa a’ megjelent Munkákat, és minthogy a’ példa többet teszen mint az inkább rontó mint építő grammatikázások, a’ legrosszabb fők’ birkozó-piaczai, végyen-fel aestheticai értekezéseket és dolgozásokat is. Ráday örűlt készűleteimnek, emlékeztete az Allgemeine Deutsche Bibliothek’ első Köteteire, mellyeket nekem könyvei közzül a’ használás végett kiadni szándékozott, ’s ide ígéré némelly dolgozásait, nevezetesen a’ mit a’ Tordai Gyöngyösinek írt, leonínusai ellen. [185] Láttam melly nehéz munkára kötelezem magamat, és hogy szűnetlen hívatali útazásaim nekem arra elég időt nem hagynak; láttam hogy nem az vagyok a’ ki másokat vezethessen; de mondám, kovácsolgatva belé-tanúlunk, és fata viam invenient, aderitque vocatus Apollo. Kezdeni kell, ’s menni fog.

[196] Ekkor jövénk ismeretségbe a’ derék, hamar elholt, ’s grammatikázások által elposhasztott Doctor Földivel is. [197] Mint szóllaltatá-meg ő péld. Anácreont, melly irtóztató nyelvben a’ legédesebb Éneklőt. De a’ Rádayról nevezett scandált rímes verselést ő kezdette, ’s mestere vala Csokonainak, ’s az is érdem, még pedig nagy.

[198] Annyi szerencsétlen összekötődések közt engem kettő ére, melly felől már akkor megjövendőlém hogy sírunkig fog tartani; ’s íme az ifjonti tüzében virágzik még ma is, midőn életemnek hetvenedik esztendejébe már beléptem: a’ Superintendens Kisé, és a’ Gróf Dessewffy Józsefé. Mint a’ szerelemben, úgy a’ barátságban, néha ollyakhoz is csatoljuk magunkat, kiket nem tartunk ugyan méltóknak szeretetünkre, de szeretünk, mert nincsen a’ kit méltán szerethetnénk; ’s az illy szeretkőzés és barátkozás csak hamar elenyészik, ’s nem hágy maga után egyebet kedvetlen emlékezésnél, ha útálattá nem válik is: úgy a’ melly eggyütt jő a’ tisztelet’ okaival, örök szerelem marad, és örök barátság; ’s tőlem ezt ki érdemli inkább mint az a’ két nemes szívű, igen lelkes, és széles tudományú halandó? Életemnek ők a’ legfőbb kevélysége, ők, és azon kevesek, kik hozzájok hasonlítanak.

[209] Ezen esztendőben jelene-meg Bácsmegyeim. Előbeszédében elmondám mi indíta fordítására, ’s annyira nem vártam a’ mit dolgozásáért minden Író ígér magának, midőn dolgozását kiereszti, hogy magamat csak igen hosszas bátorítások után beszélltetém rá. [210] Barátim most Siegwartomat is kívánák. Hogy magamat el ne tantorítathassam, tűzbe löktem a’ csomót. [211] De mint nem látja az Író, mi fog tőle javalással fogadtatni, mi hidegséggel! Bácsmegyeinek nem ígértem szerencsét, ’s kiki tudja mint fogadtaték: Első Hajósomnak, mellyet csak Kézíratban olvasának barátim, mindent ígértem, ’s Horváth Ádám kimondá, hogy az az én Gessnerem nyavalyás Író, ’s hogy elrontom magamat a’ németek’ csudálása által.^* Árboczot adni csolnaknak!^*

[294] Meg sem álmodám hogy megjelenek az esedezők’ számában, de Gróf Teleki József Excell., felekezetem’ dolgainak Fő-Kormányzója, kíváná hogy kérjem a’ Secretáriusi hívatalt a’ Budai Kamaránál. Megköszöném gondoskodásait, kegyességét; de kimondottam hogy szolgálni többé nem akarok; [295] az én vágyam akkor a’ falusi csendes élet volt eggy szerencsés házasságban. [296] Meg kelle magamat adnom, de azon kikötéssel, hogy ha azt megnyerném, három esztendő múlva letehessem. – Más nap, Jún. 17d., audentzia^* tartatott, ’s megjelentem az előszobában.

[303] Visszaemlékezvén^* ezen időm’ scenájira, tisztelet’ érzéseivel telik-el szívem a’ megholt Prof. Schwartner eránt, ki eggy ebéd mellett, a’ Fejér-Farkasnál, hol Dietai Követek is űltek, gyönyörű példáját adá nemes gondolkozásának. Eggy szerencsétlen teremtés, ki a’ jelenvalók’ szemeikkel ’s füleikkel akará megkedveltetni magát, nem kevés alamizsnát gyüjte köztünk, mert eggyetértésben vala a’ házi-cselédséggel; [304] de ezek az asztal’ végével vadan taszigálának-ki eggy öreg-asszonyt, kit nyomorúságai ebédünkhöz kergetének. Schwartner általellenben űlt az ajtóval, ’s látta mi történik. Mi az? monda dörgő szózatjával, mellyet^* most a’ neheztelés még dörgőbbé teve; ’s annak a’ hárfás-leánynak szabad közzénk jönni, ’s eggy öreg és beteg^* szükölködőnek nem? K–, vedd a’ tányért, ’s szedj alamizsnát neki. – [305] Olly tisztelettel mintha oltár előtt állottam volna, mert nem temploma e az az Úrnak, a’ hol az ő teremtése az ő teremtését segéli? vettem a’ tányért, ’s eggy^* marok ezüst pénzt öntöttem rá, hogy másoknak példát adjak. [306] Az asszony többet kapa ez eggyszer mint egész esztendőben. A’ ki ezt olvassa engesztelődjék-meg a’ szegény Schwartner’ árnyékával, ’s felejtse akart és nem akart vétkeit.

[307] ’S ez az emlékezet kísértetbe hoz eggy ehhez nem szinte hasonló tettemet is elbeszéllni; az illy magv nem mindég esik kősziklára, ’s én itt gyermekimhez is szóllok.

Bécsben^* múlatván 1786., ’s eggy^* gyönyörű reggel korán ébredvén-fel, a’ Práterben akarám látni megint a’ kelő napot, ’s kiindúltam szállásomról. Plundrim’ zsebjébe annyi pénzt töltöttem a’ mennyi szükség vala az egész napra, még ha vásárlanék is valamit. Az úczán még alig láttam embert, de a’ Leopoldvárosban, a’ Mayer’ casinója mellett, már kinn-álla két félfedelű fiaker szekér. Én Palásthyhoz valék vendégűl^* híva, két órára. A’ nap szép volt, könnyü a’ szekér, nem mint az egész-fedelű városiak, ’s a’ két óra még távoly,^* ’s a’ fiaker megígéré, hogy addig velem Laxenburgot megjárja. Ebéd után a’ másik szekérre vetém magamat, ’s megjártam Dornbachot. Midőn^* az Augartenből a’ Schottenthór felé az ölfák közt vevém^* útamat, eggy fiatal-asszonyt láték, sárga^* arcczal mint a’ viaszk, eggyik gyermekét emlőjéből étetve, a’ másikát tejbe-mártott ronggyal. Az asszony nem kére alamizsnát, de én neki eggy húszast adtam minden szó nélkül. Az asszony elfakada sírva, ’s a’ reményét felülhaladó pénz nem engedé hogy egyebet mondjon mint ezt, ’s ezt kétszer: Vergelt’ ’s Gott tausendmal! Még három húszas marada zsebemben. Megállék hogy lássam, az elmenők adnak e neki valamit. Senki nem ada. Visszamenék tehát, hogy a’ háromból neki még kettőt adjak. A’ mint az asszony visszafordulni láta, azt hivén^* hogy megbántam a’ mit adtam, kikereste pénzemet, ’s nyújtotta-vissza, még minekelőtte hozzá érék. – Hova tévede-el a’ rény! ezt kiáltá hasonló esetben Moliere. Én pedig azt kérdem itt, ki vala itt nemesebb, én e, a’ ki a’ szerencsétlennek eggy forintot adtam, oh,^* hányszor adunk többet ok nélkül ollykor, ollykor hiuságból, ollykor rossz czélból is! vagy ez az asszony? Más nap kerestem, hogy többet adjak neki, de soha többet nem láttam.

–––

[308] Mint^* emelkedék ezen idő alatt Nyelvünk és Szép Literatúránk, arról nagy dicsekedésekkel nem igen lehet szóllanom. Miolta Révai kiadá a’ Faludi’, Orczy’ és Barcsay’ verseikkel a’ magáéit, azolta Folyó-írásaink’ jobb darabjain kivül keveset említhetünk a’ mi figyelmet érdemle. [309] Azok közönséges javalást nem nyertek, nem nyerhettek: a’ három elsőbb későn jelene-meg, Révai, még Baróti és Rájnis mellett is, hamar; a’ szín Orczynál és Barcsaynál el vala avulva; a’ Faludién látánk új ízlést, legalább előre-törekedést, ’s az ollyat sokan szükségtelennek tekintették, károsnak, sőt épen veszedelmesnek. ’S lehetett e még akkor várni hogy a’ Révai’ Elegiáji, zsenge virágai az ő későbbi nagyságának köz javalást találjanak, holott darabosságai valának^* az ő nyelvének is, ’s a’ jövendőlés’ lelke, melly előre kilássa, a’ lelkes, szerencsés, de még nem hibátlan kezdet melly gyümölcsöket ígér, mindennek nem juta?

Végig-tekintvén azoknak során, a’ kik a’ Nyelvet poetai mívekre alkalmatossá tenni igyekeztek, Faludin kezdve Daykáig, azt kell, a’ mint hiszem, mondanunk, hogy Rájnis a’ Nyelvet ott hagyta a’ hol találta; Baróti vitte, kereste^* a’ régi ’s a’ nem ismert szókat, ’s azokat folyamatba hozni igyekezett, ’s újakat maga is csinált, de sem tüze nem lévén sok, sem semmi ízlése, azonfelül hogy némelly phrásist, némelly fordúlatot a’ Római Írók’ beszédéből álthozott, egyedül azt bizonyította-be, hogy csüggedhetetlen^* gyakorlás után régi szchémájú verseket nálunk is nagy mértékben lehet adni; mert mik azok az ő hexameterei, pentameterei, lyrai darabjai! Azon Költőink közt, kik a’ XVIII. Században ragyogtak, első vala Faludi és Ányós, ’s Révai és Dayka. Faludiban kevés a’ phantasia ’s az ízlés, az érzés nem sok; de az úgy nevezett Nyelvrontók’ atyja a’ maga korában ő volt, noha a’ Nyelvrontást emlegetők a’ tiszta magyarság’ hősének hirdetik: az Ányós’ phantasiája lángoló, érzése igazán elégiai, nyelve igen keresett,^* igen csínos, csak formáji ócskák ’s a’ poetai szallongásra alkalmatlanok. Révai megelőzte korát mindenben; melly nyelv, melly csín ömlött-el már 1773. Elegiájin, melly gyengédség azon dalain, mellyeket az Anacreon’ példája szerint dolgozott! és ki íra szebben, több phantasiával, mélyebb érzéssel, igazabb ízléssel, több tudománnyal mint Dayka? Darabosságai neki is voltak, mert míg a’ síp ki nincs játszva, mindég ád hibás hangokat; de a’ ki a’ dologhoz ért, kilátja az ő munkájin, mit veheténk vala tőle, ha a’ Párka olly korán nem metszé vala el fonalát.

Minél inkább távozék-el a’ Könyvek’ nyelve^* az Élet’ nyelvétől, annál hangosabbá leve a’ panasz hogy Íróink rontják a’ Nyelvet, hogy a’ Nyelvet akarva rontják. A’ neheztelés leginkább Debreczenben hallatá magát, a’ tiszta magyarság’ honjában, melly magát annak onnan bizonyította, hogy német és tót ajak’ hangjait polgárai közt nem is hallhatni. A’ békétlenkedők tehát eggy jó Grammatikát^* óhajtának. A’ Magyar újabb Hírmondó’ Kiadóji Görög és Kerekes jutalmat tevének-ki eggy illyenre, ’s a’ beküldendő dolgozások’ megítélését a’ Debreczenben lakó Tudósokra bízák. Ezek legjobbnak a’ Hadházi Orvos-Doctor Földi Jánosét találák ’s neki ítélék a’ jutalmat; de mivel jó ez a’ legjobb sem vala, magok csinálának ebből és a’ sok beküldettekből eggy újat, melly osztán Bécsben 1795. kiadatott, ’s a’ mit érteni sokan nem tudtak, pedig érteni olly könnyű vala, magok is eggy igen rosszat, ’s a’ korhoz képest is igen rosszat.

A’ panaszkodók közt fennen hallatá magát Aranka, ’s azt kiáltozván a’ megtévedtekre, hogy hátra kell menni, ha haladni akarunk, nem előre; hogy a’ Nyelv’ örök Cánona mellytől eltávozni nem szabad, Gróf Haller László ’s a’ két Gróf Teleki, József és Ádám; tisztelt nevek, de nem azon értelemben a’ mint Arankának látszott. ’S ő most példát is akara adni a’ tanítások mellé, írt valamit, verselgetett, ’s az a’ szomorú történet éré, hogy dolgozásait, verseit, senki sem kedvellé. Kevésnek vala még akkor lelke érteni hogy a’ jó’ pontjára botlások vezérlenek, hogy a’ ki előre nem tolakodik, annyival inkább a’ ki helyéből kimozdulni retteg, előre haladni soha nem fog; hogy a’ mi nem jó, javalást soha nem talál ’s elmarad; a’ mi pedig a’ legjobb Íróktól, legjobb Olvasóktól jónak ismértetik, jóvá válna ha rossz volna is. Példáink és minden mások’ példáji ezt bizonyítják.

[314] Bácsmegyeim után Hamletet adtam-ki, a’ hogy a’ német theátrumon játszák, Stellát, a’ Wieland’ Diogeneszét, ’s a’ Herder’ Paramythionit, és a’ Heliconi Virágokat, Almanach gyanánt. A’ négy munka meg nem tudá magát nálunk^* szerettetni, [315] míg Bácsmegyei mindenfelé olvastatott, csudáltatott, tömjéneztetett. Eggynél több Olvasója, ’s nem egyedűl szerelemben epedező ifjacskáink ’s leánykáink, Phraseologiákat dolgozának belőle; a’ hon’ első-rendű Tisztviselőji két három estve Gróf Ráday második Gedeonnál, ki később Koronaőr leve, gyűlekezének-fel, olvastaták a’ könyvet, ’s innen lesék, Nyelvünk kevés idő alatt hova fog emelkedhetni; Herczeg Batthyáni Lajos pedig levélben köszöné, hogy azt dolgozám. [316] Pirúlva látám magasztaltatni magamat, ’s azon kínzó érzéssel, mellyet a’ nem érdemlett dicséret mindég ád; mert én sem dolgozásomról melly már tűzre vala kárhoztatva, sem a’ német munkáról melly után ezt csináltam, valami nagyot nem tarték; [317] ’s későbbi dolgozásim’ sorába egyedül azért vevém-fel, mert félnem lehete, hogy elfogyván minden nyomtatványai, valaki hírem nélkül kiadhatná.

[318] A’ könyv’ szerencséjét az csinálhatá, hogy a’ történetet honunk’ földére transplantáltam is, ’s így az Olvasó melegebben és közelebbről érezheté magát megilletve, és hogy a’ széptársaságok’ saját, de idegen szavaikat bátor voltam magyarban is elmondani, míg mások az illyet is, jól, rosszúl, de magyarúl adák. Hogy azt tevém, ’s széptársaságoknak adott munkában, nem tevém rosszúl; de azt olly helyeken is cselekedtem, a’ hol elmaradhatott volna, ’s azt rosszúl tevém.

[319] A’ második kiadás’ végében eggy levelem áll, melly heroinámat hypochondriás szeretője’ vádjaiból kifejtse, ’s némellyek úgy hivék hogy ez az én tollamból folyt, és nem fordított levél többet ér mint az egész Román. [320] Barátim tehát újra nekem esének, hogy hagynám abba fordításimat, ’s adjak eredeti darabokat. Megismerém hogy azt annyi esztendei, soha meg nem szakadt törekedés után méltán lehete tőlem kívánni, de hogy nem fogadtam-el tanácsokat, legalább szerénységemet bizonyíthatná. [321] Tudtam én mennyivel több a’ ki teremt mint a’ ki másol; de elrettente a’ sok teremtő’ példája, ’s inkább akarék nem rossz fordítónak találtatni mint nem jó könyvcsinálónak. Nekem elég érdem volt kitisztítani a’ míveletlen telket, hogy az Istenfiak szabadon^* futhassanak rajta. Íme futnak, ’s örvendenek hogy azt kiirtva találák.

–––

[322] A’ Stylisticának külömböző nemei vannak, ’s minden nemnek, minden Írónak más meg más nyelve, mondám. [323] A’ Fordítás eggyik igen szerencsés szer^* arra, hogy magunkat az írás’ mesterségében gyakoroljuk, hogy a’ Nyelv tollunk alatt gyarapodjék, simúljon, szépűljön, bővűljön. De vigyáznunk is illik, hogy beszédünk az örök másolgatás által manirírtté ne váljon. Erre azt látám legalkalmasbb eszköznek, ha minden nemből és minden Nyelvből mellyet inkább vagy kevésbbé értek, fordítok, és^* ne soha mást, mint elismért classicitású munkákat; j ó t é s j ó l . Az a’ sokféle’ másolgatása fogná majd csinálni, hogy a’ sokból teremjen nekem eggy új, eggy magamé, eggy nékem saját.

Velem vala itt az, kit a’ Róma’ Prosaicusai közt úgy szereték minden mások felett, a’ hogy Rómának Poetáji közt minden mások felett Virgílt szeretém, – Szalluszt. Sok ízben tudakozám magamat, ha Szallusztot lehetne e fordítani hogy a’ fordításon is megmaradjon az a’ régi szín, az a’ néki-saját arcz; ’s akkor látám kivált lehetetlennek, midőn őtet magát és fordítójit egymással összehasonlítottam. Itt, e’ dologtalan contemplatióra kárhoztatott üremben megszálla az a’ portentósus gondolat, hogy ha Emília Galottit ’s Klopstocknak némelly Odájit és Messziását mertem, merjem Szallusztot is. Ha el kell is majd égetnem, mint a’ Messziásét égettem-el, a’ dolgozás’ fáradsága maga lesz igen gazdag, igen édes jutalmom.

Elrettentem a’ gondolatra. De illy gondolatok hatalommal ragadják-meg a’ lelket, mellybe eggyszer beszállottak. Lehetetlen vala kifejtenem magamat belőle. Hozzá fogék, ’s – tinta, papiros nélkül!

Harminczhárom esztendeje hogy dolgozásomat szekrényemben tartom, ’s csaknem minden esztendőben újra meg újra dolgozám azt, néha esztendő alatt kétszer is, háromszor; ’s utolszor itt Pesten 1828. Decemberben, belépvén már életem’ hetvenedik esztendejébe, ’s elvonva magamat a’ város’ örömeitől, ’s reggeli és éjjeli lámpám mellett. Az igen is sok gond ront inkább mint javít, ’s igen könnyen hiszem hogy az történt-meg itt is, ’s látom hogy egyenetlenségek vannak fordításomban mint –– magában^* (Jugurthában kivált). De ideje hogy valaha megszűnjek. Bár mit ítéljen majd dolgozásomról az Olvasó, ’s bár melly fogyatkozásai légyenek dolgozásomnak, ’s olly fogyatkozásai, mellyeket meg lehetett volna győznöm már most is; legalább eggy új útat törtem-meg, ’s Szallusztnak újabb fordítója megkönnyebbedve látja majd munkáját.

Láttam én hogy a’ ki czéljaimat nem érti, kivált ha Szallusztot sem érti, és a’ mi nem mindennél lehetetlen, azért sem érti, mert a’ Nyelvet nem tanúlta-meg a’ hogy a’ Rómaiak’ értéséhez illik, mit mond igyekezetemre. Hogy még inkább légyen szolgálva az ügy, ’s a’ lelkesbb Olvasó inkább érthesse a’ mit óhajtok, Szallusztom mellé Toldalékokat vetettem, mellyek az arányzást a’ magok helyén el nem fogják téveszteni, ’s itt^* sem állottam-meg még: Szallusztot, a’ makacs beszédűt, durvaságon kapkodót, eggy szelídebb fordításban is adtam; ’s eggyütt adám két fordításaimmal Cicerónak némelly Beszédeit: Catilína ellen, ’s Mílo, Dejotarusz, Ligáriusz mellett. Mind ezek, eggyüvé véve, meg fogják értetni, mit akartam légyen Szallusztra vesztegetett gondjaimmal; azt, hogy nem Eggyszínűségre, ’s franczia simaságra, könnyüségre, józanságra kell törekednünk, hanem egyébre is. A’ beszédben ez a’ fő törvény: Apte dicere.

–––

[325] Örűlék e’ változásának, ’s kértem, olvasnánk eggyütt Senecának a’ Gondviselésről írt Értekezését, melly még a’ boldog napokban is érdemel figyelmet.

[327] Verseghi felhozatá Lexicona’ articulusait, mellyeket eggy zsákba vetve tart. Azok apró papirosszeletekre vannak írva, hogy ha munkájával teljesen elkészűl, ácéczei rendben a’ magok helyeikre ragaszthassa. [328] Tisztelem igyekezeteit, mint mindent a’ mi a’ köz ügyet szolgálja; de a’ Verseghi Lexicona ellen nékem legalább sok kifogásaim vannak. Ha jó lesz a’ mit ád, vagy én is fogom javallani, vagy ha én nem javallanám is, fogják mások; ’s az kelle épen.

[329] Nagy dolgokat forral: Adelung akar lenni közöttünk. [330] Lexicont ád, ’s eggy nagyot; Grammaticát, azt is nagyot; Stylisticát, azt is nagyot. A’ nagy könyv, nagy kín, azt mondá a’ görög, ’s nem mondotta rosszúl, kívált a’ Nyelvtanítók’ czéheiben. [331] A’ fenkő nem metsz, de metszővé teszi a’ vasat, ’s így a’ fenkőnek meg van a’ maga érdeme.

[332]El van foglalva^* azon gondolat által, hogy Nyelvünk’ Grammaticáját a’ Tudományok’ és a’ Philosophia’ méltóságáiglan fogja felemelni. Nincs philosophicusabb Nyelv mint a’ miénk; úgy mondja. Ez olly dicsőség, mellyet Nyelvünknek nem keresnék; azt óhajtanám inkább, hogy minél szebbé, ’s minél alkalmatosabbá váljon a’ lélek gondolatjait, érzéseit, minden külömbözéseikben festeni, ’s minél elébb.

[333] Sokat beszéllgetünk erről, ’s míg ő a’ maga Grammaticájit magasztalgatja, én mindég az Izlés’ kimívelését a’ minden Nemzetek’ classicus Iróji’ munkájik lelkes és gondos olvasása által. De Verseghinek az Ízlés’ gyanús portéka: meg akarja vetni lábait. [334] Felvevém asztaláról Adelungját, ’s kissebb Grammaticája Előbeszéde utolsó sorait felolvasám előtte: „Einen^* Umstand kann man Lehrern nie genug empfehlen; nähmlich die frühe Bildung des Geschmacks der ihr anvertrauten Jugend; ein Hilfsmittel, welches in dem ganzen gesellschaftlichen Leben, in allen Künsten und Wissenschaften, und vornehmlich in den Sprachen von der grössten Wichtigkeit und Nothwendigkeit ist. Die meisten Missgeburten in der gelehrten, sittlichen und gesellschaftlichen Welt rühren aus dem Mangel des wahren Gefühls des Wohlanständigen und Schönen her; er ist der Vater aller Pedanten und selbst der meisten Genies in der verächtlichen Bedeutung dieses Wortes. In einer ausgebildeten und verfeinerten Schriftsprache kommt überaus vieles auf dieses feine und richtige Gefühl an. Ist der Grund dazu in den frühern Jahren gelegt worden, so hat solches Einfluss auf das ganze künftige Leben. Um hier nur bey den Sprachen stehen zu bleiben, so wird ein feiner und rictiger Geschmack einen grossen Theil der Sprachfehler, alle Härten, niedrige und unedle Ausdrücke, harte, dunkle, und verworrene Verbindungsarten, auch ohne tiefe Sprachkenntniss als solche empfinden und vermeiden; dagegen auch der gründlichste Sprachkenner, wenn dieses Gefühl in ihm verwahrloset ist, allenfalls wohl vor den erstern, nie aber vor den letztern gesichert seyn, sondern sich ihrer oft desto mehr schuldig machen wird, je grösserer Sprachkenner er zu seyn glaubt. Alle classischen Schriftsteller aller Sprachen haben ihre Reinigkeit und ihr ganzes classisches Ansehen mehr ihrem feinen und richtigen Geschmacke als ihrer tiefen Sprachkenntniss zu danken, von welcher viele unter ihnen nicht einmal einen Begriff hatten.” –

Némán hallgatá végig olvasásomat, ’s tellyes nyugalomban azt mondta rá, hogy azt Adelung rossz órában írta. Én úgy hiszem, hogy ezt jóban, mind rosszat a’ mit másutt.

–––

[336] Ezer köszöntést bíztunk rá Kapitány Novák Úrhoz, ’s éreztettük Feketével, hogy tudjuk becsűlni a’ mi becsűltetést érdemel. Kinek lelkét a’ szép’ érzése meg nem nemesítette, csak eggy mértékkel jobb mint a’ rossz, ’s Novákot a’ természet is jóvá tette,^* maga is megnemesítette.

–––

Szőlőt a’ Morvai nép szántóföldjébe űltet, [339] ’s képzelhetni millyen bora. Hat esztendő múlva kivágja azt, ’s ismét szántja. Miért ezt? nem értem. Mint kelljen bánni, kinek-kinek a’ hely mutatja-ki.

–––

[343] Nézze, nézze, édes barátom, mondám neki, itt eggy szép lyány, amott eggy másik, ’s ott a’ harmadik. De Úza nem néze oda, ’s Ensre emlékeztete. Ő apathiajában keresi a’ bölcseséget, én abban, hogy a’ hol engem nem keres öröm, én keresem azt, ’s ha nagyban nem találhatom, a’ kicsinnyel is megelégszem. Ez az a’ mi lelkemet épen tartja fenn, a’ mi elsüllyedni nem engedi.

–––

[345] Esto perpetua! kiáltánk mindnyájan. Én nem csak anyánkra gondolkoztam, hanem az én anyámra is.

[347] Ezek’ számában azt kell megjegyzenem, hogy közel már a’ szép Salzburghoz, elevensövényt láttam nyirbált ágú szálkafákból (Nadelholz).^*

[363] Tele szedém zsebjeimet olly növevények’ és fák’ leveleikkel, mellyeket nem ismertem. Az ittlétel nékem kimondhatatlan örömöket ada.

[366] A’ Chirurgus és a’ birtok’ legfőbb Tisztje szívesen látának bennünket, de eggy findzsa kávéval, eggy pohár borral sem kínálának-meg bennünket; [367] eggy helytt hasonlóan igen szívesen láttak, a’ szoba’ deszkázatján le volt terítve eggy ponyván a’ meggy: de eggy szemmel sem kínálának-meg.

[370] Pénzt kell felvennünk Pestre barátinktól, mert a’ hosszú út erszényünket csaknem egészen kiürítette; ’s én, és^* még eggy társam, hideglelést kapánk.

[373] Én emlékeztetém ott, hogy oszlopok’ proportiojáról nem akkor illik ítélnünk mikor alattok, hanem mikor előttök állunk. Száz lépésnyiről tekintve vissza az oszlopokra, visszavoná szavát. [374] Az öregebb sok ízben emlékezteté az étourdi embert, hogy ítéletiben lenne több eszmélettel, és midőn mind azt magasztalja a’ mi az ő hazájáé, ’s mind azt kicsinyli a’ mit itten lát, hasonlítsa össze magát eggy Chirurgiai Doctor’ fiját kinek atyja, tudományai által, a’ ruban noir’ rendét viselé, a’ Mons. le Grec-kel, így nevezé Szulyovszkit, vagy a’ Mons. le Savant-tal, így nevezé Úzát, ’s lássa, hogy ezeknek az úgy-nevezett hét barbároknak^* mindenike mennyivel több nyelvet és egyebet tud mint ő, ki csak a’ maga nyelvét tudja ’s a’ maga mesterségét. De az étourdit nehéz volt tanítani.

[381] 9dikén Szerencsen hálánk, ’s ott vala örömem meglátni Bata Pált, Nógrádból, ki akkor házasodék Zemplényből.

[385] Csarodáig kísére bennünket Bogdányból, ’s így vele valék hét egész napig. Ott válánk-el egymástól. [386] Másnap Beregszászra érénk. Ott vásár tartaték.

[387] A’ nép omlott hozzánk, ’s szerencsésnek tartá magát, a’ ki eggy kosár diót, eggy kosár körtvélyt, eggy kalácsot, eggy pár dinnyét hozhata nekünk kedveskedésképen.[388]Midőn^* a’ vacsora mellett űlénk, bejöve hozzám a’ Vármegye’ Commissáriusa, köszönte a’ Consiliárius’ nevében,^* ’s hozta a’ hírt, hogy az anyám elmenetele után megérkezett^* házához, köszöni az anyámnak hogy oda beszállott, hogy a’ gazdasszonyság’ terhét vitte, ’s távolyléte’ hibáját azzal igyekszék helyre hozni, hogy küldi a’ kenyereket, sódarokat, füstölt nyelveket, Tokaji és Ménesi butelliákat, ’s cselédeink’ számára két eleven juhot. – [389] Az idegen nem győze csudálkozni melly nép közzé juta ő itt. [390] Bejáránk annyi nemzetet, és sohol sem kínáltak-meg csak eggy meggyel is; [391] itt pedig Kerepesen^* és Aszódon kezdvén minden nyomon szinte ölnek bennünket az adományokkal.

Rékei vagy Barta nevű Úr engem [392] félre vona. Nem tudtam mit akar. Uram, ugymond, neked az én segédemre nincs szükséged;^* de ne vessd-meg szívességemet; vedd, kérlek, a’ mit adhatok; ’s két forintot ada nekem. A’ jó Isten tudja hol veheted hasznát. – Elvettem a’ pénzt, ’s kimondhatatlan örömmel, ’s megcsókoltam érte. Uram, mondám, segédedre ugyan nincs szükségem, mert most válék-el az anyámtól; de elveszem azt, ’s úgy fogom nézni mint kincset, ’s reménylem halálomig kezemben marad. Az illy birtok áldást hoz. – [393] Nincs-meg a’ pénz többé, ’s hamarább kiment kezemből mint gondoltam, de jól ment-ki. [394] De pirúlva vallom, hogy annyi esztendők után bár, [nem tudom többé]^* a’ két név közzül mellyík leve a’ gyönyörű tett által tiszteletessé.

–––

[396] De elcsendesedvén örömöm, ’s visszapillantván a’ megtett útra, áldálak títeket is, kik a’ szenvedőnek enyhűlést nyujtottatok.

–––

[398] Anyám jelen vala, ’s így itt voltam igazán itthon.

[400] Érzem a’ compliment’ becsét, édes Sophie, mondám, ’s hogy kikapjam a’ megzavarodásból, egyéb tárgyra szöktem által.

[402] Patakon Július’ 12d. vasárnap kezdődének az Exámenek. [403] Puky István Úr Gesztelyből, 14dikben a’ nála sok holnapok olta^* lakó Csokonait kihozá hozzám, ’s estvére visszatértek Patakra; [404] de midőn ők menének-el, Komjáthy Abrahám Esperest Úr érkezék, gyermekségem’ eggyik Védangyala. […]

[406] Az Iliász’ fordítását el nem végezheté tökéletesen; a’ végső Énekek hézagokkal maradtak kézírásában. Mi lehetett volna az, ha tíz esztendeig élhetett volna még, ’s dolgozásán simíthatott volna.

Csokonay Mihály Debreczenben született, Debreczenben lakott, Debreczenben holt-meg, de a’ Nagyokkal ott mindég idegenségben, ellenkezésben élt, külömben a’ nagy városnak heves barátja, hív tisztelője, és ha szükség volt volna rá, mérges pártfogója, védelmezője. A’ legkülönösebb teremtés a’ kit képzelni lehet, némellyík órájában épen ellenkezője annak, a’ mi eggy másikban volt. Az úczán, és a’ melly társaságokban nagynak látá magát tekintetni, nagy gravitású, mint eggy Professor, ki magánál tudósabbat senkit és soha nem lele még, mert nem lelhet; olly társaságokban, hol magát nem kelle, nem lehete nagynak tekintetni, szelíd és szerény, hogy szeretetre-méltóbbat kívánni nem lehet. Igen sok adományú ifju, kinek^* kezei alatt mingyárt terme virág, bár néha illat nélkül, ollykor nehéz szaggal is; [407] de nagy része ezen vétkének csak annyiban övé, hogy mindent adott a’ mit tőle kívántak, és mingyárt adá, mihelyt kívánák. [408] Ízlése nem tiszta, példája kártékony inkább mint hasznos. – Termete középszerű; az testessége is; szemei, haja feketék, arczvonásai nem kedvetlenek, de távoly attól hogy szépeknek mondathattak volna. Színe sárgába csapó.

–––

[411] Baróti már elhagyá Kassát, ’s Virthen lakott, az őtet gyermeki hűséggel szerető Pybernél. De az Írók’ száma akkor még kisded sokaság vala. [412] Dayka^* azalatt megholt, ’s nem lelém többé leveleit, verseit. Mindenfelé írtam, hogy ezeknek nyomába akadjak. Virág ajándékoza-meg Verseinek nyomtatás alá készített Kézíratával.

Életemnek eggyik felejthetetlen pillantása vala az, mellyben az ezen esztendőben megjelent Himfy’ Szerelmeit vevém. Csudáltam Kisfaludinak teremtő lelkét, ’s azt a’ kimeríthetetlen bővséget, mellyhez hasonlíthatót magunk közt nem ismerek. Forrón öntöttem-ki örömömet a’ Kis’ karjai közt, ’s kértem őtet, hogy valamit a’ dicső ifju felől tud, esztendejiről, lakásáról, neveltetéséről, tudatná velem. [413] Kis felele, ’s rá alkalmaztatá ezt: Seris nepotibus umbra. Kis a’ lelkes ifjút nem tisztelé kevésbbé mint én; nem azt nézénk hogy ő és én el vagyunk homályosítva általa, hanem hogy a’ magyar név meg van dicsöítve.

–––

[414] A’ lassus maris et viarum semmit nem óhajta inkább mint hogy a’ mit hetedfél esztendei hézagja által elmúlasztott, kipótolhassa, ’s csendes függetlenségben élhessen. Készen álla házam, de még vakolatlan, ’s ablakok és ajtók nélkül, ’s ide vágytam; [415] de itt más vala rólam végezve; az, hogy végyem-el a’ mit nekem mások választottak, ’s menjek vele. Bántotta kevélységemet a’ gondolat^* hogy felőlem illyet feltehettek, ’s éreztetém hogy magamnak ollyat mondatni soha nem fogok. Némellyek azt óhajták hogy se magam ne válasszak, se nekem ne válasszanak. Mindent az anyámmal tétettek, ’s ez nem is tudta, hogy azt vele tétetik, ’s Párkám ismét fekete színt tekergete^* fonalaimba. [416] Önakarat nélkül kísérgetém az anyámat hol az alföldre, hol a’ felföldre, ’s örömeim a’ tintára ’s papirosra voltak szorítva. Ha Regmeczen valék, lovat nyergeltettem, ’s cseléd nélkül nyargaltam-által Kázmérba, ’s felejtém éltem’ kedvetlenségeit.

–––

József öcsémnek lakadalma után (1802. August. 17d. Balajton), Consiliárius ’s Borsod Vármegyei Első Vice-Ispán Ragályi József Úrnak Mária leányával, eggy útat tevék Szepesbe, minden czél nélkül. Látni akartam barátimat és a’ régen nem látott szép vidéket. Itt valék Berzeviczy Gergellyel, ifjúságom’ barátjával, ’s nagylelkű anyjával Grádeczi [Stan]sics Horváth Borbálával,^* e’ fényes ház’ újabb nagy díszével Horváth Annával, Potkoniczky Késmárki és Fuchs Lőcsei Professorokkal, Koczok Lőcsei Prókátor ifjú korom’ érdemes barátjával ’s Radvánszky Theréz és Polyxén testvérekkel, és December’ 29dikén osztán Gróf Gyulainéval, kit tizenkét esztendővel láték először azután hogy Kassát^* elhagyá. Csoportosan jöttek rám örömeim, ’s olly mértékben, a’ hogy ritka halandónak. Életünk örök habzás a’ gyönyörűség és csapások között; az boldog, a’ ki szenvedési közt sem felejti örömeit, ’s nem hálatlan a’ Gondviselés’ kormányzása^* eránt, melly jót és rosszat kinek-kinek ád.

[418] Melly öröm vára rám, valamerre fordúltam. Ember az én kezemet soha nem csókolja, kivévén gyermekeimet; de itt, midőn eggy helyt forspontot kívántam, míg észre vevém magamat, a’ hely’ Notáriusa kezemre nyomá csókját.

[422] Meg nem bocsáthatom magamnak hogy többet hittem a’ tanácsnak mint a’ nemes-lelkü ifjú’ képének, melly nyilván bizonyította tántoríthatatlan egyenességét. [423] Meleg hidegséggel bántam vele, de nem sokára azután leveleink által forránk egymáshoz, ’s kevélységem hogy barátságával dicsekednem szabad. [424] Széles tudományait, férfi lelkét minden ismeri, szíve’ nemességét barátjainak szent köre. Eggyik nagy érdeme az, hogy az érdemet ellenségiben is megismeri, ’s őket segéli, boldogítja: ’s kaczagja az üres pöffeteget.

[426] Az én kedves barátomat Úzát Pesten lelém; itt eggy más részesét is szerencsétlenségemnek, Verseghit. Stunder által, ki most Pesten lakott, mind kettejét lefestetém. A’ Verseghi’ képét azok, a’ kik őtet szereték, Ponori Thewrewk József barátom’ Gyüjteményében fogják venni; mert a’ melly képe a’ Sághy által írt Biographiája előtt áll, az férfi esztendejiben, annál inkább pedig öregedni kezdő napjaiban, hozzá már nem hasonlíta.

–––

Alcibiádot, a’ két Szerencsétlent és Laurettet, és a’ mellyeket egyenesen Marmontelből fordítottam, a’ Négy Palaczkot, a’ Szamniumi Menyegzőt, és a’ Kétséget, [431] ’s később^* beszéllem-el mint^* vette dolgozásomat. Magáról^* Biographiáim’ Kötetében lészen szó.

[433] Térjek vissza most honomba. Arra valóban karom is emlékeztete; eggy Seborvos ki akará törni, hogy legyen mit gyógyíthatnia, ’s Cancellárius Gróf Teleki hozzám küldé Dr. Sándorffyt. Ez kergete, ’s bizonyossá tett, hogy a’ Váradi meleg fördő eggy hét alatt helyre állít. Siettem tehát oda, ’s eggy hét alatt nem látám egyéb bajomat mint hogy azt, szerencsére a’ balt, egész egyenességében ki nem nyujthatám.

[435] Boldog^* anya, ’s örök dísze maradékinak. Beszéllgetéseink’ tárgyai közelébb állanak hozzánk, mint hogy azt még most elhirdetni lehetne.

[437] Cancellárius Gróf Teleki Sámuel, Biharnak Fő-Ispánja, September 20d. megújítá a’ Tisztviselői Kart, [438] ’s Dienes testvér öcsém akkor választaték Fő-Notáriusból Második Vice-Ispánná.^*

[443] A’ könyv’ az öreg’ halála után Debreczeni Consul Fáy János Úr’ birtokába méne-által, [444] én pedig a’ vett mását közre bocsátottam, Magyar Régiségek és Ritkaságok’ czímje alatt, Pesten 180 .^*

–––

[445] Debreczennek még eggy kincse vala, mellyet Gróf Teleki Sámuel Erdélyi Cancellárius, Cornides, Pray, Révai, bár csak másolatban, hijába igyekezének megnyerni. A’ Collégium’ Előljáróji mindég ígérék azt, de csak hogy a’ sürgetést elháríthassák. Tartanom lehete hogy az én kéréseim is sikeretlenek lesznek, ’s a’ mit így meg nem nyerheték vala, hír nélkül tettem magamévá. Segélve a’ barátságtól, nem leíratám, hanem lefestetém.^* A’ másolatnak minden lapján, minden sorában annyi betű áll a’ mennyi az eredetiében, hogy így lap és sor bíztosan idéztethetik, ’s másolva van a’ régi példány’ minden czifrázolása is. Szenteket magasztaló Predikátziók, magyar nyelven, szegletes betűkkel írva. A’ másolt példányt általadtam a’ nagy Révai’ nagy tanítványának, Horvát István^* Bibliothecárius Úrnak, kit a’ haldokló Révai Követőjének óhajta a’ Magyar Nyelv’ Professorságában, ’s így ha Debreczen valamelly szerencsétlenség által nagybecsű ereklyéjét elvesztené is, az a’ hazának az én másolatomban megtartva lesz.

–––

Távoly létem’ ideje alatt anyám értem azt szenvedé a’ mit a’ leghívebb nő szenvedhet férjéért, ’s az a’ szapora háznál tartalékokat szűle. Zavarok támadának, ’s honnan ered a’ machineriában a’ taszítás, azt a’ rángatott rángatók sem látszottak mindnyájan tudni; világosan ugyan épen nem értették. Anyánk eszközzé vala téve, én voltam a’ czél. László öcsém, kinek gondolkozása ’s minden érzései eggykor teljesen eggyezének az enyéimmel, most pedig teljesen^* ellenkezének, vaktában kíváná a’ magam’ megadását, ’s barátságát^* a’ vakon engedéstől függeszté-fel, ’s kényszeríte kimondanom, hogy én, ki uralkodást^* sem űzni sem tűrni nem akarok, azt drágább áron fizetném mint a’ mit adhatnék.^* A’ kedvetlenségek nőttek, nem fogytak, ’s minthogy szelíd szerek^* nem használának többé, ideje vala nem várt csapás által akasztani-el a’ mesterségesen szőtt bordát. Nékem eggyetlen óhajtásom az vala hogy nyugalomban élhessek, ’s foghassak-hozzá valaha dolgaimhoz, erre^* pedig az eggyetlen út a’ házasodás.^*

–––

[446] Konyáron, Debreczen mellett, Július’ 25d. éjjel, engemet a’ csonkúlásnak eggy könnyebb neme sujta-meg. [447] Kedves barátom Doctor Szent-Györgyi József Úr kikapa bajomból, de intvén, hogy vigyáznék magamra; eggy második elölhetne. [448] Mihelytt túl valék a’ bajon, elvégeztem, hogy eggy útat teszek két esztendő olta nem látott barátimhoz, ’s mentem. Minek, azt senki nem gyanította.

[449] Meggyőződve az eránt hogy kívánságimat^* senki más úgy mint Sophie ki nem töltheti, Kázmérba mentem-fel, hogy kilessem, felejthetném e vele az ifju szép Emigránst, kitől magát elrántatni öt^* esztendő olta semmi tekintetek által nem engedé;^* és ha a’ dolog jól indúlna, mind azt megtenni, a’ mit az idő enged. Anyám őtet annyira szereté, hogy midőn Regmeczen múlata, egész hetekig nem ereszté-el magától, ’s így biztosan lehete reménylenem, hogy^* lépésem megnyeri javalását.

–––

[450] Lajos-napja’ előestvéjén értem oda. A’ Grófné, ’s Sophie és Marie a’ kertbe^* akarának lemenni, mert a’ nap meleg volt az összeolvadásig, midőn szekerem az udvarra befordúlt. Mint a’ ház’ gyermeke’ megpillantására, ki nem várva jelen-meg két esztendei távolyléte után, úgy kiálta-fel mind hárma a’ mint meglátott, ’s míg cselédem szekerem’ ajtaját megnyitotta, Sophie már mellettem állott. Ferencz, ’s mikor megyen-el tőlünk? kérdé. Köszönöm a’ szíves fogadást, édes Sophie, mondám; ’s miolta szokás így látni vendéget? – De a’ testvér nem vendég, felele Sophie; ’s azalatt anyja ’s öccse is előttem állának.

[451] Sophie úgy hitte, hogy az ő valójában van valami^* a’ mi engem tőle visszatol, ámbár vele, mint barát barátnéval ’s testvér testvérrel, megférek, ’s elfoglalva lévén, hogy^* őtet és engem különválaszt a’ sexus, az eszébe sem jutott. Bánása velem így annál szabadabb, tartaléktalanabb volt. [452] Jőjön, ugymond, menjünk atyámhoz; nem sokára rá jő hideglelése, ’s akkor magában szeret maradni.

A’ grádics’ közepén, hol vele, a’ testvéri familiaritas szerint, nem karon, hanem kézen fogva lépdelgeték,^* megálla. Édes Ferenczem, mondá itt, nem is tudja; a’ mit mindég jövendőlgete, megvan; két hete hogy itt Párizsból a’ jelentés; Etoile megházasodott. Lábra akarván állítani minden vagyonaiktól elesett szüléjit és az eggykor fényes házat, elvevé eggy gazdag polgár’ leányát.

Soha én kedvesebb hírt nem hallhattam, soha én jobb órában Kázmérba nem jöhettem. Azonban érzéseim meg valának osztva az öröm és a’ legszínetlenebb szánás között. A’ csapás rettenetes, mondám, és enyhűlést neki csak az a’ gondolat adhat, hogy ezt várnunk lehete, várnunk kelle.

A’ hideglelés’ paroxysmusza ma hamarább jöve a’ Grófra mint várák, ’s midőn belépénk, már vetkőzteté^* inasa. Megcsókolám kezét, ő nem engemet, de megkövetve; sőt mihelytt lefekvék, kért, hagynám magát, ’s múlassak a’ Grófnéval ’s gyermekivel. Azok jöttek, Sophie pedig engem eggy ablakba vona, ’s ott önté-ki keblembe szíve’ panaszait.

Fukarkodám éltem’ legszebb gyönyöreivel, ’s az utolsó cseppig akarám kiszörbölni a’ melly édes kelyhet nekem itt a’ Gondviselés annyi szenvedésemért nyújta. Sophiet a’ maga tiszta asszonyiságában akarám végig meg’ végig nézni, mellynek most új kecseket ada a’ mély fájdalom.

Huszonnégy óráig vittem úgy dolgaimat, hogy Sophie semmit nem sejte-meg szándékomból, ’s ezt a’ melegebb szabadabb közelítést, mellyen el nem foglalt elmével felakadt volna, most a’ baráti, testvéri részvételnek, szánásnak tulajdonítá. Én más részről örvendék, hogy ő, meg nem sejtve kelepczéimet, épen ezen megtévedése által tapada^* inkább meg inkább belém. Eltűnt volna tartaléktalansága, ha meggyaníthatta volna, keblem mit forral.

Visszajővén estvéli sétálásunkból, a’ két leánytestvér engem magamban hagya. Még nem szóllok, mondom magamban; illy scénákat az Istenek csak eggyszer adnak az életnek; ’s újra elmondván hogy nem szóllok, összekolcsolt karral eggy commódhoz támaszkodám, midőn megnyillék ajtóm, ’s Sophie belépe.

Sophie, mondám, ki nem bontván karjaimat egymásból, ’s helyemből ki nem mozdúlván, jőjön csak ide. Ő fel nem akada a’ szokatlanságon, melly ha testvéri viszonyunkban nem találna mentséget, neveletlenségre mutatna, ’s megálla előttem.

Édes Sophie, mondám, még mindég összekolcsolt karral, ’s megtámaszkodva;^* ismer, ’s engemet és a’ zavart mellyben házunk most áll; de ismeri lelkes és jó, bár megtévesztett anyámat is; végye mind ezt eggyüvé, ’s mondja-meg nekem, össze köthetné e életét az én életemmel?

Sophieben az a’ gondolat támada, hogy én producálni akarom a’ mi felől tegnap folyt a’ szó. – Nem, édes Sophie, mondám sárgára, zöldre, pirosra, fejérre egymás után változó^* színekkel; én egyenesen azért jövék, hogy lássam, reménylhetek e.

Míg zavarodásomból magamhoz térheték, Sophie, a’ nélkűl hogy emlékezhetném miként, eltűne előlem. – Szégyelve gyengeségemet, hogy^* erős feltétem mellől eltántorodhatám, ’s hogy a’ mit tettem illy balogúl tettem, sebes léptekkel járék-fel a’ szobában, ’s akartam volna, nyeljen-el a’ föld. Életemnek ez volt eggyik legkínosabb pillantása.

A’ Sophie szemeiről épen ez a’ nem készűlt vallás kapta-le a’ hályogot; most érzé ő, hogy a’ tegnap olta eránta mutatott meleg szánás valami egyéb vala. Összefutának lelkében a’ barát’, testvér’, szerető’ ideáji, ’s azzal^* a’ tettetést nem ismerő lélekkel, melly neki nem eltanult, hanem természettől vett tulajdona, jön, ’s megszóllít: Ferencz, ’s hol fogunk lakni?

Mint elébb a’ színek arczomon, úgy változának most, úgy csaptak-által eggyikből a’ másikba, érzéseim, a’ magam’ vádlásából a’ legindúlatosabb örömébe, triumphuséba, Megragadám a’ három esztendő olta minden mások felett becsűlt leányt, ’s ki nem eresztém rengő karjaim közzül, míg a’ szót kimondta. Akkor kifejté magát karjaimból, ’s ment.

Nem lelém többé magamat, nem leheték többé nélkűle. Jött ismét. Izenetet atyámtól: ő inkább barátod mint hogy veled a’ szokott úton mehetne. Nem te fogsz vele szóllani: ő fog veled. –

A’ nemes-lelkű ember meghallván hitvesétől a’ mit ennek Sophie monda, felűle ágyában, ’s összetapadt tenyerével, égre tekintve, ezt mondá: Mondjátok-meg Ferencznek, senkinek nem inkább mint neki; ismerem őtet; a’ lyányom szerencsés lesz.

–––

[453] Debreczennek vevém utamat, hogy hírt vihessek Báró Vay Miklósnak. Ez magán kivül volt örömében. Gyönyörű gondolat! kiáltá; ebédelj nálam holnap, hogy tudathassam Gróf Batthyáni Aloyzzal, hogy ez azt tőled hallhassa.

[454] Anyámnak nem vala lélegzete, midőn a’ hírt hallá. Hiszen én mindég szerettem Sophiet! mondá, megállapodva minden szón, ’s ment, elmondani a’ mi történt, eggy szeretett rokonának.

–––

November’ 11dikén Kázmérban én azon órában léptem az eskető Plebánus’ elébe, midőn nagybátyámat Consiliárius Kazinczy András Urat Beretőn, Zemplényben, hol lakott, temeték. Ritka^* adományú, nemes érzésű, közönségesen tisztelt férfi, házunknak örök dísze.

[455] Ipamat kérte anyám, szenvedné-meg hogy nála maradjak, míg maga jön értünk, ’s leviszen. Igy én két holnapot töltöttem ott. ’S míg én papirosaim közt űlék, feleségem fél napokat tölte mellettem némán, vagy énekében önté lelkét lelkembe. [456] Sophie nekem, és sok esztendőkig, nem feleségem volt, hanem szeretőm, még akkor is nem feleségem, hanem szeretőm, midőn gyermekemet tejével táplálta. Feketébb és kedvesbb színű fonalokból soha ember’ életét a’ Párkák nem fonták, ’s így még ma is, öregségem’ vég napjaiban; ’s hogy én bajaimat illy lélekkel viselem, az nem hideg bölcseség, hanem hála’ érzése.

–––

[457] Boldogságimat nevelék távoly lakó barátim’ levelei, ’s ezek közt fő helyen állának a’ mellyeket Ninitől vevék. Kis a’ maga barátságának eggy franczia ízlésű Ódájával tevé-fel koronáját, mellyel menyegzőmet tisztelte-meg; Szemere sűrű levelezésbe fűzött magával még minekelőtte őtet látám; érzésem, gondolkozásom, ízlésem egészen eggy vala az övével, ’s vele eggyütt a’ Triász’ két más tagjai, Horvát István és Vitkovics, még ma is elválhatatlan barátok. Gróf Dessewffy József, még gyermek Kassán, és a’ Koppi’ keze alatt Pesten, de már akkor is tisztelt^* gyermek, most megkoszorúzva rózsákkal és polgári koronával, barátságába fogada. Felejtve a’ világtól ’s felejtve a’ világot, én ezek’ társaságában élék. Teljesedve látám a’ mit legkevélyebb reményeim óhajtottak, ’s midőn^* fejeink felett szikrázott és csattogott az ég, ’s Austerlitznél három nagy ország’ sorsa forgott koczkán, én csendesen^* élék a’ szerelem’ és barátság’ védő szárnyai alatt, bár rettegtete hazám’ sorsa, mellynek, saját vesztemmel is, örök^* állást óhajtottam.

–––

[458] Marmontelből szedett Regéimmel akarám kezdeni kirepűlésemet. Hogy belé tanúljak a’ Báróczi’ módjába, hármát az általa 1775. kiadattaknak, őutána fordítottam, hármát nem őutána. A’ Nyelv azolta haladott, ’s Báróczi hagya darabosságokat. [459] Ezeket elmellőzni igyekeztem, ’s úgy adni, hogy fordításom egészen bírhassa csudált szépségű előképe’ simaságát, könnyű görgését, elegantiáját, ’s bizonyíthassa-be, hogy Nyelvünk mennyire alkalmatos már most is bírni, a’ mivel a’ német,^* melly külömben utólérhetetlen érdemekben kevélykedhetik, bírni soha nem fog. A’ ki erről kételkednék, ’s szavamat hiuságnak venné, vesse-össze a’ német legújabb fordítást a’ magyarral.

Bécsben lévén 1803., kézírásomat bémutattam Báróczinak, ’s ő a’ két Szerencsétlent, szeme előtt^* tartván az én fordításomat, négy lapig újra fordította.

[460] Alig van valami oktatóbb mint két dolgozás’ összehasonlításán lesegetni^* mit kell tennünk és kerülnünk, ’s így Nyelvünk’ barátjainak kedves dolgot tészek, midőn velek^* ezt, minden változtatás nélkül, ’s a’ meddig Báróczi^* dolgozá, közlöm. Én úgy hiszem, hogy harmadik^* kiadásom, mellyet ezután fogok kiereszteni, jobb lesz, mint a’ mit Báróczi 1775. adott ’s itt dolgozott; de^* itt nem az kérdés, én dolgoztam e jobban, hanem hogy az öt fordítás közzül mellyíke jobb. Illő azonban nem felejteni,^* hogy én a’ magaméit sokkal később adtam; hogy én annyi törlés, igazítás, sok esztendei gondok után, Báróczi 1775 előtt, ’s dolgozására kevés gondot fordítva; hogy én a’ Báróczi’ nyomain jártam, ő maga tört útat. Ha a’ koronát én nyerném is el, örömest nyujtanám-által Báróczinak, mert érzem, hogy az ő példája nélkül nem bírnám.

[462] Magyar Nyelvet az Universitásnál akkor Révai tanított, kérdésen kivül utól nem ért hőse Nyelvünknek, [463] akár Verseit tekintsük, mellyeken, és már 1773., annyi dísz ragyogott, mennyi nem még akkor, és sok ideiglen azután; senkién; akár Grammaticáját, melly nincs ugyan botlások és tévedések nélkül, de mellynél jobbat a’ kesőbbek’, annyi újak’ számában sem találunk; akár Magyar Régiségeinek első, és mind eddig csak eggy Kötetét, melly a’ legtudósbb Magyarnak őtet kiáltaná, ha ezen kivül semmi egyebet nem írt volna is. Egyedűl prózája nem vala az, a’ mit illy lelkű ’s tudományú férfitól várni már akkor is lehete, ha sok példákból nem tudnánk, hogy a’ ki szerencsésen írja verseit, prózáját néha ügyetlenűl.^* Volt eggy orthographiai pont, melly eránt Révai azt tanította a’ mit a’ jobbak közt ma is sokkal nagyobb részben követnek,^* ’s az ellenkező fél rajta volt, hogy Révait, a’ Nyelv’ Professorát, állítások mellé vonhassák. A’ kérdés az vala, hogy egyenesen a’ fülnek kell e festeni a’ betűk’ hangját, vagy a’ fülnek ugyan, de a’ szemnek is, hogy ez segélje az értelmet. Révai az utóbbi tanítást követte, ’s annyival inkább, mivel a’ mit azok hirdetének, nem is azt adja a’ mit a’ fül kiván. Kifáradván a’ küzdésben, azoknak eggyike ebédre hívatá Révait a’ Fejér-Farkashoz,^* ’s a’ pénzetlen embernek hatszáz forintot ígért ha heterographiájára által-tér. Révai meg vala bántva a’ gyalázatos feltétel által, felpattana székéről, ’s ott hagyá az ebédet.

[464] Verseghi megjelene (Morvából, 1803.), ’s hozta magával Grammaticáját, Lexiconát, Stylisticáját, Verseit; [465] érezteté hogy francziáúl, olaszúl, angolyúl megtanúlt; beszéllte hogy görögül már iskolájiban tudott; ’s adta jeleit hogy a’ keleti Nyelvek’ Grammatikájival^* is ösméretes.^* Testessége, mellyhez hasonlót alig látánk, sullyt ada állításainak, de azt ő magának külömben is tudott azok előtt adni, kik^* a’ Nyelvet szorosbb stúdiumokká^* nem tevék, vagy abban épen járatlanok maradtak. [466] Tetszék az illyeknek az is, hogy ő a’ mi Nyelvünk’ Grammatikáját a’ Philosophiai tudományok’ sorába készűle emelni, hol az uraság a’ Tehát-nál van. Az már addig is baj vala, mert a’ Nyelv’ isméretéhez kell ugyan tudomány és Philosophia, de még inkább kell Ízlés, az pedig nem mindég jár eggyütt a’ Grammatikai^* tudománnyal, sőt azzal világosan ellenkezik is; de legnagyobb baj az vala, hogy az ő Tehátjai nem is jól valának fűzve, ’s figuráji egymást be nem rekesztették. Új paradigmákat csinála a’ Conjugatióknak, pedig a’ Grammatikában semmi nincs a’ mit illetni kevesebbé volna szabad mint ezek a’ paradigmák; azt tanítá, hogy Nyelvünk már elérte férfikorusága’ pontját, ’s így azon igazítani, változtatni, azt bővíteni, abban újat teremteni nem szabad; tudnillik nem másnak senkinek, mint neki, a’ ki változtatott, bővített, teremtett; mert ahhoz csak ő tud, ki a’^* Grammatika’ egész cyclusát kidolgozá. ’S a’ kik az ő olvashatatlan prózáját, a’ kik az ő vagy igen középszer, vagy épen liha verseit olvasák, a’ kik az ő hol nem akart, hol akart tévedésit Analytica Grammaticájában, abban a’ philosophiai lélekkel dolgozottban, ismerék, meg nem tudák fogni, mint arrogálhat magának fő hatalmat a’ Nyelvben az illy Tanító,^* az illy Író. [467] De Verseghi tudta kivel mint kell bánni, ’s nagy mester vala olly színt venni magára a’ millyet hely és idő kívána, ’s neki minden eszköz szép eszköz vala, ha czélra vezetett. [468] Állításom talán nem lél elég hitelt azoknál a’ kik őtet nem ismerék, ’s szavam idegenség’ és indúlat’ munkájának vétethetik: de midőn az szóll így a’ ki őtet életének nevezetes szakaiban ismerte, ’s lépésinek szemmel látott ’s füllel hallott tanúja volt, ’s előre látja hogy szava félre fog magyaráztathatni ’s azt még is mondja, az, világos jelét adja hogy szavához bízik, mert bízhatik.

Verseghi kiadá Tiszta Magyarság czímű Munkáját Révai ellen, ’s ostoba juhokat emlegetvén a’ Révai’ tanítványaira, kikben Mestereket verdesé, ’s ennek magyarságát tótos magyarságnak,^* ’s magát a’ Mestert nevetséges Otrokocsinak, rémítő csudának, szörnynek, csúfolván; ’s a’ kasza kőre talált. Azok által Révai, Kardos Adorján és Miklósfi János név alatt, maga kele-ki, ’s Verseghi^* a’ Kultsár’ Újságleveleiben ’s Verseinek (Magyar Aglája) Toldalékjában képzelhetetlen szelídséggel felele, hogy ő senki’ személyét nem bántotta, azaz annak nevét, a’ kit vert, meg nem nevezte; hogy neki is szabad elmondani vélekedését; hogy ő mindent, akármiképen beszélljen vagy írjon a’ magyar, csak jót mondjon és helyest írjon, testvére gyanánt szereti, hazája’ angyala gyanánt tiszteli. – Eggy hét múlva azután, ugyan-csak a’ Kultsár’ Újságleveleiben, megjelene a’ válasz is, melly a’ Verseghi’ jelentésére fényt vet; Boldogréti Víg László^* pedig kiadá^* toldalékképen a’ Kardos Adorján és Miklósfi János neveik alatt kijött két Munkához a’ magáét, melly ha az indúlat kevesebbet engedett volna magának, Verseghinek alaptalan tanításait és fortélyos ugrándozásit még inkább bizonyította volna.

[469] Révai nékem is felpanaszlá baját, ’s én úgy feleltem neki a’ mint barátnak igazságtalanúl bántott barátjához szóllani illik. [470] Ismértem igen könnyen ingerelhető elméjét, ’s az illyet nem azzal csendesítjük-el,^* hogy fájdalmát^* nem nézzük fájdalomnak, ’s arra kérjük hogy a’ bántást bántásnak ne nézze. Sem azt nem nézém Tanítóhoz illetlennek, hogy kérdésbe vétetvén tanításai, míg az ellenkező állítást igaznak nem ismeri, tanításai’ védelmére felkeljen; az neki szoros kötelessége; hívtelen ügyéhez ha azt nem teszi; ’s Verseghinek azt a’ szertelen hajlékonyságát, melly vele mindent a’ ki jót mond és helyest ír, akármiképen beszélljen vagy írjon, testvére gyanánt szereti, hazája’ angyala^* gyanánt tisztelteti, megszorúlás’ szavának, ál játéknak tekintettem; tele van az Analytica Grammatica olly kifakadásokkal, mellyek ezt az ál szelídséget meghazudtolják. De hogy Révai olly fegyverrel éljen ellene, a’ millyeket a’ vastag bántó engede magának, arra nem csak nem^* tüzeltem, de tartóztattam^* is. [471] Révai levelemet kiadta, ’s hírem nélkül, talán mivel tarta tőle, hogy azt ellenzeni fogom (Boldogréti lap 15–19.). A’ Verseghi’ barátjai abból nékem vétket csinálnak, kivált azon tekintetből, mivel sorsom’, de nem ügyem’ társa ellen öntém-ki neheztelésemet; mintha az afféle tekinteteknek szabad volna azon kérdésekbe folyni, hogy a’ Grammaticában ennek van e igaza^* vagy annak! [472] Tartozom vele magamnak, hogy a’ levelet, úgy a’ mint az a’ mondott helyen áll, szóról szóra lenyomtattassam.

„Széphalom August. 5d. 1806. Az én barátságom Verseghi eránt nem szenved kérdést; szégyenleném ha hazugnak kellene találtatnom, hogy eránta szeretetet mutattam. De én csak a’ jó embert, a’ munkás embert, a’ szerencsétlent szerettem benne; külömben őtet mindég kellem nélkül szükölködőnek, rögös beszédű Írónak néztem; most pedig azonfelül tökéletesen megromlott fejü Grammaticusnak nézem; valóban épen nem kissebb mértékben megromlott fejűnek, mint a’ millyennek, kedves barátom, ő néz tégedet és másokkal eggyütt engemet is. Az a’ Grammatica is olly tudomány tehát mint eggy bizonyos más,^* mellyben megbomol a’ jó fő is, ha a’ természet igen nagy mértékével nem áldotta-meg a’ józanságnak. Ki beszéll úgy mint ő akarja hogy beszélljünk? ’s nyer e valamit a’ beszéd^* az által ha az illy Grammaticust, Stylistát, és Poetát fogjuk követni? Kivévén eggy két dalát, eggyet kettőt ötven között, én nem tudtam soha szépnek, nem csak olvashatónak is lelni semmi mívét, sem versben, sem prózában, ’s prózában még inkább nem mint versben. Azt hittem, hogy a’ nyolcz esztendei elmélkedés magához hozta, ’s elréműltem midőn leveléből irtóztató eretnekségeit láttam.

Olvastam azután Rikoltiját, olvastam Grammatikáját, olvastam Tiszta Magyarságát. Mit mondok? nem olvastam. Vissza inkább a’ foglyukakba mint Philoxén Dionysiusnak rossz versei elől, hogysem azokat végig-olvassam. Rikoltinál, mondom, soha izetlenebb könyv még kezembe nem kerűlt. Meg nem foghatnám hogy az ember, a’ ki Sulzert tette stúdiumáúl” (Verseghi mindent ennek Theorie der schönen Wissenschaften czímű Munkájából szede, ’s nagy része tévedéseinek innen ered; ez volt az ő Noth und Hilfbüchleinja) „és belőle annyit beszéll, hogyan tudott ollyat írni; ha nem tudnám, hogy ő nem annyira példák által igyekezett gyulasztani lelkét,^* ’s ízlését képzeni, mint sovány törvények által; Grammatikája pedig és Tiszta Magyarsága, mellyekkel úgy hitte hogy örök Státorává tevé magát Nyelvünknek, elakasztotta számban a’ szót. Az illy Grammaticushoz illett így ítélni a’ Nemzetnek legtanúltabb ’s leggondosbb Grammaticusáról: az ő ismeretes modestiajához illett azt írni ennek munkájáról, hogy ez annak második darabjával fenyegetőzik. Szántam őtet, pirúltam érette, ’s előre láttam mint fog járni.

Mit írtak ellene tanítványid, a’ mi annyira leverte hogy kínjában a’ Publicum’ szánakodásáért esdeklett, ’s a’ pálya’ fövenyéből szelidséget kezde predikálni, ’s mint feketítetett ő; azt én nem tudom; nem láttam semmi feketítő írást. Azt tudom hogy magát eléggé megfeketítette. Nevetségessé tette magát azzal a’ Maga Kinyilatkoztatásával, és ollyannak kit senki nem szán. Tegyük-fel hogy bántatott. ’S nem tanúlhatta e meg Epiktéttől és Senecától, ’s Epiktét és Seneca nélkül is hogy csak az bántás bántás mellyet bántásnak veszünk? ’S nem látta e hogy a’ darázsokat ő bolygatta? ’S annyira járatlannak akarja e képzeltetni magát a’ maga tudományában, hogy ne tudja, hogy midőn a’ Grammaticus bántatik a’ maga képtelen állításaiért ’s az Író a’ vétkes példákért, akkor a’ mesterség’ barátjai nem a’ személyt, hanem a’ képtelen törvényt ’s a’ vétkes példákat bántják? ’S melly homlokkal veszi ő balúl maga ellen, a’ mit mások ellen maga követett? – Úgy de ingerelve, kénszerítve volt rá! úgy^* de nem nevezte-meg ellenkezőjét! a’ szerint bánt mint az Angliai Parlamentom’ szószóllóji,” kik nem nevezik-meg a’ kikkel harczolnak és a’ kiket vakmerő mocskokkal halmoznak-el.^* „Hah, parlamentomi modestiájú ember! Az a’ férfi, kit ő meg nem nevezve bántott, azt, a’ mit^* őellene mondott, deákúl mondotta, és így Római szabadsággal ’s móddal a’ mit mondott bízvást mondhatta: ő az új népek’ nyelvén írt; miért nem követé tehát ezeknek kevésbbé szabad módjokat? Igaza van a’ Moralistának: nincs olly tettetés melly örökké tettetés maradhasson. Az álarcz^* lehullott, ’s látjuk a’ képet melly alatta volt rejtekben.

Tanítványid igen helyesen feleltek az ő Kinyilatkoztatására. De itt nem elég Verseghit megszégyeníteni. Hagyjuk azt önmagára. Itt az ő eretnekségeit kell megczáfolni, mert a’ te csak tanult Olvasók’ kezeibe illő Bővebb Grammatikádat kevesen ismerik, ismérhetik. Soha én harczra buzdítani senkit nem fogok, ’s véghetetlenűl szégyelném gyengeségemet ha személyes bántásokra tudnék vetemedni; de valóban azt a’ gyengeségemet is szégyelleném,^* ha a’ gáncs’ hiu félelme annak hivésére szédíthetne, hogy az igazságot annak vagy nem értője vagy átalkodott megtámadója ellen, szabadon, meleg szívvel, ’s ha kell, még élességgel is, csak dühhel ne, kimondani ne merjem. ’S e’ szerint eggy kérést teszek elődbe: Nyerd-meg Kulcsár István Urnak engedelmét, hogy Ujságleveleiben grammatikai czikkelyeknek is adjon helyt, ’s Íróink megtévedésöket vezéreld törvény alá, hogy a’ tanulatlanabb serget el ne ámíthassák.

Én sem maradok felelet nélkül annak a’ Philologusnak, ki el nem tudja hitetni magával, hogy a’ Christianustól jöhessen a’ keresztyén, ’s a’ ki azt állította, hogy a’ kereszt eredeti szavunk, mint a’ gerezd, mellynek amaz, az ő ítélete szerint, analoguma; annak a’ ki azt tanítván, hogy a’ tyán végződés nem magyar, a’ borostyánt és gyertyánt borostánynak és gyertánynak fogja írni ’s olvasni, mint társával Barótival Istványnak és Ispánynak, az Istvánt^* és Ispánt; a’ ki nem akarja tudni mit ér a’ Régiek’ bizonysága, ’s Herdernek szavát felkapván, behunyja szemét az ígék’ suffixumaikra, ’s tagadja hogy azok pronómenek, egyedül azért, hogy az Ypsiloné maradhasson az uraság” – mellynek szeretete vele ezeket a’ boldogtalanságokat nem meggyőződésből, hanem csupa makacsságból, ’s olly czélból tagadtatja, minek a’ Nyelv’ tudományában helye nincs. – „De én hallgatni fogok míg a’ per köztetek véget nem ér, hogy Publicumunk’ figyelme fel ne osztassék.

Te azonban láss ügyed’ védelméhez, ’s kövessd a’ nemes harczoló példáját: az csak birtokát, az ártatlanságot, igazságot védi, ’s megkíméli az embert az ellenségben is. Élj szerencsésen. Dicsöitessék-meg küzdésedben a’ haza, a’ virtus, az igazság.” –

Ezen levelem’ első sorai ellenkezésben vannak a’ levelet megelőző utolsó sorokkal, ’s épen ez az a’ pont, mellyet bennem némellyek érteni nem akartak. Az érteni nem akarókkal magyarázatokra ereszkedni nem jó dolog, de vannak olly nem értők is, a’ kik érdemlik figyelmemet. Ugyan-azon személyben lehetnek részek, mellyeknek némellyikét szeretnünk kell, és más némellyek, mellyeket nem lehet szeretnünk, ’s a’ dolog attól függ, mellyíke van hatásban és mellyike nyugszik; ha a’ nem ható nem tartozik reánk, lehunyhatjuk^* rá szemeinket. De az sem ritka eset az életben, hogy a’ kit elébb becsűlénk, később nem becsűlhetünk, ’s ki melly hatást tégyen ránk, magán áll, nem rajtunk. Hol ízlésünk eggyé csap, hol érzésünk eggy lánggá lesz, ott míg az ízlet és érzés elfoglala, még ellenkezőnket is szerethetjük, ’s Don Carlos elveti kardját ’s nyakába ömlik Albának, mert megjelene az imádott asszony; ’s a’ Psychologus ezen hirtelen elváltozásban egyebet talál mint kétszínűséget. Példáúl álljon itt a’ lelkes Tóth László, kit szerettem, becsűltem, kinek járatosságát a’ Görög nyelvben, kinek igen szerencsésen dolgozott darabjait csudáltam és irígylettem, de némelly dolgozásaitól ’s némelly hol gondolatlan, hol épen gyalázatos tetteitől borzadtam. Nem terjed a’ barátság’ határa soha annyira, hogy annál fogva igazságtalanok legyünk, ’s a’ ki nem az csendesen hallja az őtet kárhoztató ítéletet, kivált midőn az ítélet azoktól jő, a’ kik nem értik, hogy saját keblek’ vétkét kárhoztatják másban.

–––

[473] Június’ 10d. vala az a’ régen óhajtott nap, mellyen végre Széphalmon vevém lakásomat, Újhelyhez eggy, Patakhoz két órányira. Feleségem ’s leányom, míg szobáimat lakhatókká tehetém, Kázmérban maradtak; [474] de Kázmér is csak két órányira fekvén tőlem, őket gyakran láthatám. Itt szeretett ipam, Újhelyben némelly barátim, életet adának magányomnak, ’s ha dolgozásimban elakadtam, a’ Pataki Collégium’ Bibliothecája, ’s a’ historiai Mikrologus Szombathy, a’ széles és mély tudományú Kövy, ’s a’ deák nyelven szerencsésen verselő Sípos és Kézy, Somosi Bibliothecárius-társával, ’s a’ szeretetre olly igen méltó Vályi-Nagy, készek voltak könyveikkel, felvilágosításaikkal segéleni. Nékem, ’s rég olta már, nem vala egyéb óhajtásom mint hogy falusi lakos lehessek, függetlenűl, szabadon, fény és gond nélkül, ’s elértem a’ mit óhajtottam. Gazdaságom nem foga-el annyira, hogy elég időm ne légyen írnom, ’s magam űltetém kertemet, magam oltottam fáimat; míg lakásomat oda nem vevém, addig ott eggy galagonyánál egyéb nem volt. Vendégem többére ott talált, sáros kezekkel.

Távoly literárius barátimtól, leveleik^* örökös összefüggésben tartának velek, ’s a’ posta nekem rakással hozá a’ Kis’, a’ Jobbaházi-Németh’, a’ Révai’, Virág’, Dezsőffy, Pápay, Fábchich, ’s a’ nagy Révai’ nagy tanítványa Horvát István’, Vitkovics’, és a’ még addig nem látott Szemere’ leveleit, és nem ritkán a’ szép Niniét. Ha a’ cseléd hozta postatáskámat, elébe mentem-le dombomon; ’s ha asztalnál vevém a’ csomót, ’s az akkori idő’ szükségeihez képest az Újságot tekintém-meg, vagy a’ tudományos Naplók’ Mutatójit, feleségem szint olly mohon mint én ezeket, a’ Nini’ levelét törte-fel, ’s nem vala hossza vége fel-fel sikoltásinak: Melly gyönyörű asszony! kérlek, csináld hogy láthassam! – Szebb élet mint ezen esztendeim senkinek nem juthat.

–––

Eggy estve Himfytól vevék eggy nyalábot, ’s a’ nyalábban az ő Regéjit. Neki írni nem mertem eddig; nagyobb vala tiszteletem teremtő^* Géniusza eránt, mint hogy hozzá olly szabadon közelítsek a’ hogy másokhoz szoktam volt. Csak Kisnek mondám-el, mint^* csudálom, ki őtet, alacsony irígykedés nélkül, épen úgy csudálta mint én. Reszkettem azon gondolattól hogy megfosztathatnám látásától. Én neki viszont ajándékúl a’ Petrarcha’ képét küldém, Raphael Morghentől, rá-írván a’ rézmetszetre e’ szókat: „Himfynek csudálója K–.” A’ mit tulajdon dolgozásimból neki küldheték, nem volt volna méltó adomány annak, a’ ki egünkön illy fényben jelene-meg: a’ Petrarcha’ képe, ’s Raphael Morghentől, méltó vala, még néki is.