Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Engedek végre barátim’ kívánságaiknak, ’s éltemet magam én írom-meg, azon tartaléktalan szabadsággal, mellyel azt mind azoknak beszélleni szoktam volt, a’ kik ismerni jó okokból óhajtották; ’s keveset gondolván a’ tompák’ vagy kancsalok’ vádjaival, kik lépésemben hiuságnál egyebet találni nem tudnak. A’ Munka Maradékimnak lesz hagyva, azon tilalommal, hogy azt idegenekkel, megkülömböztetés nélkül, láttatni, annyival kevésbbé pedig lemásoltatni ne engedjék; igen Nyelvünk’ ’s Literatúránk’ dolgozó jobb barátjaival, kik nékem, eggy értelemben, úgy Maradékim, mint a’ kik származásokat tőlem vették. Ezek írják-ki a’ mit czéljaikra valónak látnak, ’s tegyék a’ mit annak java kívánni fog.

Én Kazinczy Ferencz születtem 1759. Octóber’ 27dikén Ér-Semlyéntt, Biharban, Debreczen és Nagy-Károly, ’s Kálló és Várad között, a’ nagyatyámnak Nagy-Ugróczi Bossányi Ferencznek házánál, kinek az anyám, miden egyéb testvérei ifjabb koraikban elhalván, eggyetlen gyermeke volt. Ide tészem azon levelét az atyámnak, mellyel születésemet a’ Margitai szüreten múlató nagyatyámnak hírűl adta. A’ hely’ Predikátora, eggy Makódi nevű öreg, Octóber’ 30dikán eggy Grátzia alakú ’s növésű leánynak, az anyám’ ifjabb testvérének, Klárának, karjain keresztele-meg, ’s a’ nagyatyám’ nevét adta rám; külömben a’ Dienes nevet, mellyet az atyám nem tudom^* hol és miért, meg szeretett, én viseltem volna.

Az atyám Kazinczy József, Danielnek és Szirmay Theresiának legidősbb gyermeke, Alsó-Regmeczen lakott, Abaujban. A’ nagyatyám Bossányi tudott valahogy németűl, az atyám németűl is, tótúl is; nagyanyám ’s anyám csak magyarúl; ’s Ér-Semlyénben, hol^* én hat vagy hét esztendős koromig neveltetém, más nyelvet mint magyart még Zsidótól sem hallhaték. Nyelvem így magyar vala.

Elsőbb esztendeim felől nem emlékezem egyébre, mint arra, hogy a’ Predikátor’ könyveit, hova gyakorta elküldöttek, szerettem dúlni; gyönyörködtem a’ czímlapok veres nagy betűjin, a’ képeken^* és fametszéseken, a’ miket a’ könyvekben találtam; és hogy a’ Palatinátusi Catechismus’ Bázeli nyomtatása^* szememnek nagyon hízelkedett, még minekelőtte olvasni tudtam. Mint sokkal később a’ Philosophiának legmélyebb titkai, úgy akaszgatott-el ezen gyenge időmben az, hogy betű és betű eggy formájú lévén, mi által szebb ez a’ nyomtatás mint minden más könyvé. ’S a’ Palatinátusi Káté még azután is mindég igen kedves könyvem volt, midőn magát a’ Munkát, mellyet tanulni minden verés és kínzás mellett soha nem^* tudtam, gyűlőlöm.^*

A’ nagyatyám, reszkető keze miatt, nem örömest írt, ’s vagy olly inast tarta a’ kivel írathatott, vagy a’ helység’ Notáriusát Ladányit hívatá-elő,^* hogy leveleit készítse. Illyenkor fel ’s alá járt szobájában, melyén ’s gyomrán végig gombolt nyuszttal vagy nyércczel prémzett vas, vagy búzavirág, néha tobák szín, mentéjében,^* melly farát elfedte, hasonló színű nadrágban, aranysínoros és sarkantyús, épen térdig érő fekete kordovány csizmájában; fején vagy háromszögü kalap, mellynek hátúlsó karimája begörbede, vagy eggy hosszú-szőrű téli süveg. Maga szálas, vékony testű, piros képű sas-orrú, fejér hajú ’s bajuszú ember^* volt. Egymásba kolcsolta tíz ujait, ’s eggyik hüvelykét a’ másik körűl megszűnet nélkül forgatván, Ladányihoz közelített, ’s körmével jegyet nyomott papirosára, hol kezdje a’ sort. Így foga, igen éles hangjával, a’ levél’ dictálásához, melly mind az Irónak, mind a’ Dictálónak képzelhetetlen keserű munka volt; mert a’ nagy-Úr makacs ízléssel piszkálgatá az elkínzott Író’ betűjit. Én ezt mindennap látván, midőn a’ Nagyatyám az 1764diki Dietán Biharnak Követségét viselte, felültetém magamat az asztalra, ’s úgy dictálgatám leveleimet a’ Nagyatyámhoz, szint úgy makacskodva ’s éktelenűl káromkodva mint ő. A’ Nagyanyám, a’ szép Klári, a’ Vendégek sok elmésséget láttak mind dictálásaimban, mind káromkodásaimban is talán, ’s nevették cselekedetimet. Eggykor levelemet Darvas Imre Urral íratám,^* ’s felolvastatám a’ nem diktált adresszt. Az ez vala: Tekint. Nemz. és Vitézlő Bossányi és Nagy-Ugróczi Bossányi Ferencz Urnak… Micsoda? kiáltá a’ Kis-Bossányi Uram (mert engemet így hívtak Semlyénben) hát az én atyám nagyot ugrik? ’s elkezdék szertelenűl káromkodni, mérgeskedni. Hogy a’ Nagyatyám’ vezeték-nevének a’ Nagy-Bossány és Nagy-Ugrócz praedicátuma, azt még nem tudtam akkor, ’s úgy hittem, hogy Darvas tiszteletlenkedik.

Ezen esztendeim felől még azt említem, hogy a’ festések rám még nagyobb erővel hatottak, mint közönségesen szoktak a’ gyermekekre. A’ háznál és az egész szomszédban, nem volt egyéb festés, mint némelly czímerek, de ha^* az Ér-Semlyéni templomba mentem, soha sem vonhatám-le szememet a’ mennyezet’ deszkájára festett kétfejű sasról, ’s azt, és a’ nagyatyám’ bőr székeire nyomtatottakat, szüntelen rajzolám, mellynek még itt van eggy nyavalyás példánya. Midőn a’ Nagyatyám Regmeczre jött-fel leányához és vejéhez, mindég megszállánk a’ Vámos-Ujfalusi fogadóban, ’s ott^* a’ Fogadósnak olajban festett arczképe az asztal mellett olly alacsonyan függe a’ falon, hogy azt illetni lehete. A’ képet bé kelle fedni az abrosszal, mert én arra, olly eleven vala képzelésem, felpillantani nem mertem.

Első iskolám az Ér-Semlyéni volt. El valék ijesztve, hogy oda feljártatnak, hogy ott verni fognak, ’s majd megöltem magamat a’ sírásban, ha az iskola említetett. A’ Nagyanyám eggy fazék czéklát külde a’ Mesternének, hogy vele, míg férje délesti templomban lesz, tartana jól; ’s rá szedetém magamat, elmenék czéklára. Mint levék oda, midőn Mester-Uram, ki meg vala tanítva mit csináljon, haza jött, ott ért! De ez meg tuda szelidíteni, ’s három vagy négy betűt meg tanultata velem. A’ nagyatyámhoz kívánkoztam, hogy feldicsekedhessem vele, mit tanultam az első leczkén, ’s vittem az Ábéczét. Ez a’ tornáczban űlt, ’s hallván az első betűt számból, ezért Első Ferencz’ Római Császárnak eggy ezüst márjásával ajándékoza-meg; a’ második betűért eggy vastag réz póltrával, a’ harmadikért eggy grajczárral. Heraldicai isméreteim köztt ezen Márjásról a’ Toskanai czímer volt a’ legelső. Soha sem láthattam azt azolta, hogy a’ gyermeki örömre ne emlékezzem. Más nap virradtakor vitetém magamat a’ Mesterhez, ’s én valék legkedvesebb tanítványa.

Semlyént 1766ban fogtam elhagyni. Az atyám Regmeczre eggy Lutheránus deákot hoza Kézsmárkról, hogy esztendeig Dienes öcsémmel és Szirmay Andrással, a’ Sándor és Grádeczi Horvát Stansics Klára fijával, a’ háznál neveltessünk, azután Késmárkra menjünk, ’s gyenge korunkban könnyebben és jobban tanuljuk-meg a’ német nyelvet. Az atyám felőlem nagy reményeket nyújta magának, mellyek onnan eredhettek, hogy én nem kaptam eggykorúim’ örömeiken, a’ cselédek társaságát nem kerestem, az atyám’ beszéllgetéseit asztalnál figyelmesen hallgattam, ’s azt elébb az anyámnak elmondani, tovább, nagy titokban, papirosra önteni szerettem. Poetai andalgás volt legkedvesebb örömöm. Nem tudom melly könyv’ olvasása után erős hittel hittem, hogy én eggy nagy kincset fogok találni, hogy ezt mint hív ember, hív jobbágy, a’ Királynak bémutatom, az rám bízza, hogy jutalmat válasszak, ’s én leányát fogom kérni. Mind igen jó és szép és dicséretes: de a’ poetai andalgások azt cselekvék, hogy a’ lelketlen Praeceptor’ grammaticai leczkézéseiben elmarada az andalgó, ’s őtet kénytelen volt maga az atyja venni ollykor leczkézései alá, ’s ő nagy haszonnal.

Kézsmárkon a’ lelketlen tanító, felvigyázás nélkül lévén maga, még rosszabbúl vitte kötelességeit. Ferencz szűntelen a’ Tugendschule nevű ízetlen Románnal múlatta magát, Dienes és Andris szűntelen pajkoskodtak; ’s így Ferencz meg volt kímélve, de Dienes^* és Andris összfont kötéllel volt elverve. Azonban a’ Kézsmárkon lételnek az a’ haszna volt, hogy eljővén onnan 176 .^* németűl folyvást beszéllénk, ’s a’ flaután fúvánk egynehány nótácskát. A’ Pataki Collégiumban a’ két testvér Kazinczy és Szirmay András voltak az elsők, a’ kik németűl tudtak; rajtok kivűl senki nem más; ’s ez őfelőlök valami nagyot várata, de közönségesen a’ némettől iszonyodó, magyar nyelvű gyermekek őket Tokosoknak (németeknek) csúfolák. A’ Deákok közzül Decsy Sámuel, később Orvos Doctor és Újságíró volt az első, a’ ki németűl beszéllt. Hogy el ne felejtse, a’ mit Pozsonyban tanúlt, gyakorta eljárt hozzánk, ’s Kézsmárkról hozott Lutheránus Praeceptorunkhoz; ’s illyenkor német nyelven folyt társalkodásunk.

Még akkor nem állott sem a’ Beleznaianum, sem a’ Berna; ez a’ Collegium’ udvarának nyugoti részében dél, amaz észak felé; ’s a’ hol most az Ország út mellett a’ Vay József Fő-Curátorsága alatt építeni kezdett három ablaksorú alkotmány áll, akkor nem lehete egyebet látni eggy szegény kő-kerítésnél és nagy kapunál. A’ Berna helyén földből vert házikók voltak,^* ’s illyet csináltata az atyám itt nékünk is. Elsöpörtetvén ezen házikók, később ingyen kapánk lakást a’ Collégiumban; elébb a’ Paradicsomban, továbbad a’ Katona-soron a’ keletre fekvő utolsó alsó szobában. Mind én, mind Dienes öcsém Grammatistákká téteténk, ’s ott találtuk a’ két Tornallyait, Mártont és Károlyt. Ekkor (1770.) Vay József is a’ Collégiumban vala; még látom elmenni ablakom előtt; eggy zömök, faras, nem magas, szög haju Publicus. Apró költségeire vett pénzét meggyüjtötte, ’s szőlőt veve rajta. Ezt maga, már Locumtenentiális Consiliárius, Septemvir, Fő-Curátor lévén, sokat emlegette, kivált gyermekei előtt, hogy követnék példáját.

1770. Május 20dikán Második József Császár, Debreczen felől Munkácsra menvén, Patakon ebédele a’ fogadóban. Atyám és Anyám bejövének, hogy lássák, ’s velünk láttassák a’ Császárt. Megérkezett az, Albert Lengyel Királyfi és Sax-Tescheni Herczeg sógorával, a’ Józsefnek olly kedves Gróf Lacy Feldmarschallal, de a’ ki felől ekkor és később az volt a’ katonaságnál is a’ köz vélekedés, hogy e’ megkülömböztetést nem érdemlette. A’ Császáron eggy porszín felső ruha volt, posztóból, fején eggy zöld viasszas vászonnal beborított casquet, (hosszan-elő nyúlt árnyéklóval arcza felett, külömben karima nélkül.) Ezt hónja alá vette, kijött a’ szobából hogy magát láttassa, ’s deákúl beszéllt azon helységek’ fekvése felől, mellyeken keresztűl menni fog. Azzal vissza tért szobájába, ’s a’ Nézők csak akkor bocsátattak-be, midőn asztalhoz űlt. Heten űltek, ’s József utolsó volt a’ Vendégek jobb felén; mellette Albert, ’s így a’ többiek. Sürtoutját ekkor már levetette, ’s a’ veres hajtókás zöld uniform volt rajta, két Csillagjával. A’ zöld uniform könyökben foldva volt, mellyre atyám teve figyelmessé. Makacs gondolat, nem egyéb. Eggy Császár a’ kiszakadt könyökű ruhát elvethette volna. Sok ideig kérdéseket teve, ’s deák nyelven, mellyet sem nem folyvást beszélle, sem nem magyar ajak’ hangzásával, ’s a’ két kis Grammatista gonoszúl mosolygott e’ kérdésére: Iste vinuS TokajinuS? – Albert és a’ többiek eggy hangot sem ejtettek. Sokára elúnta a’ komolyságot, ’s csintalankodást engede magának a’ vele általellenben álló asszonyságokkal. Eggy szép fiatal asszonyka két kezét domborodó hasára rakta fel, hogy titkát elfedezhesse. A’ Császár azt kérdé tőle, ha régen van e férjnél. Akkor félre rántá két kezét, meghajtá magát a’ Nézőknek, ’s szekerébe űlt-fel, ’s repűlt Ujhely felé.

A’ Lutheránus Deákok elúnták a’ tanítást, ’s kínzottak, ha nem tudtunk. Tizeneggyig nem engedének lefekünni, háromkor felvertek, ’s magok kényekre nyújtóztak. Mi lehajtánk fejeinket az asztalra, ’s aludtunk. Nem lévén tudva a’ leczke, szenvedénk a’ verést, ’s a’ koplaltatást. Engem kivált, rettegtetések, hogy ha csak nyekegve mondjuk is el a’ mit tudnunk kellene, úgy megzavara, hogy harmad napi tanúlásom után el nem tudék mondani három sort. A’ koplaltatás, a’ kékre verés nem használván, nyárban farkas-bundámba öltöztete a’ nyavalyás ember, ’s ajtóm elébe állíta szégyen-székűl. Eggy Censura alkalmával engem tevének Salutatornak. Bejövének a’ Professorok; elkezdém rigmusomat, ’s a’ harmadik szón elakadtam. Prof. SzentGyörgyi Úr megszóllamla. Miért nem tudja ez a’ gyermek a’ Köszöntőjét? A’ Publicus Praeceptor felele: Domine Clarissime, non habet donum memoriae. Nem igaz, mondá SzentGyörgyi; ha én neki valamit beszéllek, jól el tudja mondani; ha könyvet adok hogy olvassa-meg, midőn vissza hozza, mind elmondja a’ mit olvasott. Talán csak tegnap adták-ki neki, hogy tanulja? Dehogy! felele ez; két hét olta tanulja, ’s még sem tudja. Két hét olta? kérdé bosszúsan a’ Prof.; úgy nem csuda hogy nem tudja. Fiam, mondá nekem; néked ezután nem szabad könyvnélkűl tanulni; és ha parancsolják, jöjj-le hozzám; teszek én róla. – Igy szabadíta-meg ez a’ bölcs ember Publicus és Privatus Praeceptoraimnak kínzásaiktól.

SzentGyörgyinek én, ha jól emlékezem, én az által nyertem-meg jó vélekedését, mert midőn neki eggy vasárnap dél után az akkori szokás szerint, bémutatnám héti dolgozásaimat, eggy szelet oda tévedt papirosomon görög declinatiót pillanta-meg. Tudni akará mi az? Rettegtem megvallani, hogy görögűl tanúlok. De minek? A’ Deákságra készűlő társaim, mondám, görögben is vesznek leczkét, ’s mi azalatt heverünk. Én felhallgatok, ’s annyira akarom vinni azt, hogy Anacreont olvashassam, kit már deák fordításokból ismerek. SzentGyörgyi javallá cselekedetemet, ’s nem pirongata, a’ mit rettegtem; hanem dícsért, tüzelt.

Atyám, látván hogy a’ mit tőle vagy vendégeitől hallok, papirosra öntöm, azt nézte-ki belőlem, hogy Íróvá tehet. Akkor tájban jelene-meg Lock és a’ Svédi Grófné, magyarra fordítva; mutatta azt nekem, ’s kezembe adá a’ Gellert’ rövid Értekezését a’ Vallásról, ’s parancsolta, fordítanám. Én, ugymond, azt a’ te neved alatt ki fogom adni. Sok nevezetes történeteket beszéllt ezenfelűl Thuanuszból és a’ Barclay’ Argeniszából, ’s azt velem csak elmondatá, nem felíratá, hogy a’ szóval teendő előadásban gyakoroltassam. Zemplény Várm. Első Al-Ispán Consil. Szirmay Tamás Antal akkor tájban Felső-Regmeczen lakott, ’s fija lévén az Atyám^* anyja’ testvérének, gyakor láttuk egymást. Ennél és másoknál én már akkor rend kivűl való adományú gyermeknek tartatám, ’s atyám, a’ mint azt nékem anyám sugdosá, akarta hogy annak tartassam; mert úgy hitte, hogy az nékem sarkantyúm lesz. Hogy magamat el ne higyjem, arról ő maga gondoskodott.

Midőn a’ Syntacticából a’ Poeticába léptem, Praeceptornak itt Szathmáry Paksi Samuel, a’ Theol. Professor’ Mihály’ fija, neveztetett, ’s én itt léptem-ki életre a’ soványságok’ mezejéből. Eddig kedv nélkül tanultam, egyedűl azért mert parancsoltatott: most gyönyörűségből. Minden más Classisnak másfél eszt. vala kiszabva, de a’ Poeticának csak eggy. Közelítvén az idő, hogy innen a’ Rhetoricába menjek, rimánykodám anyámnak (atyám ekkor talán Nyitra Vármegyébe útazott a’ nagyatyámmal) hogy engem még eggy esztendeig, legalább félig hagyjon a’ Poeticában. Anyám elijedt a’ levélre; azt hitte hogy rosszúl tanultam; hogy érzem elmaradásomat, ’s azért akarok ott maradni. Mint a’ legtiszteletesebb anya, mingyárt jött, ’s közlé dolgomat Prof. SzentGyörgyivel. Ez kihallgatá okaimat, ’s javallotta. Megzavart anyám, a’ ki ebben nem láta egyebet hanem azt, hogy nevem fog veszni az ifjúság előtt, még Prof. Szentesit kérdé, mit tégyen. Ennek is elmondám a’ mit SzentGyörgyinek, ’s azt vártam, hogy ez úgy fogja javallani szándékomat mint amaz. Megcsalám magamat. Fiam, mondá, mindenkori affectált beszédével: nem tudod mit akarsz. Megsziritted ázokát á Poitakát; de ázokát izután is fogod ollvashátni: most a’ Rhetoricaban a’ Római Fórumrá mégy; ott Cíceót fogod hallani, midőn Catiliná ellen harsogtatja szavát, midőn Cizárral elijtiti á pápirost. – Kértem; nem használt, sírtam, még haragudott. Mig kill linni; menj; nem tudod a’ mit ákársz. Áltvittek a’ Rhetoricába; eggy tanult, de lelketlen ember’ kezébe adtak, a’ ki tudta mi történt, ’s velem nem gondolt.

Debreczenben eggy valaki mintegy két arkusnyira írt verseket, minden formában, deákúl és magyarúl; chronostichont, tojást, poharat, fejszét, ’stbb. ’s ezeket a’ nyomorúságokat az akkori idő csudálgatta, eggy kelő Génie’ jele gyanánt vette. A’ Pataki Collégium Contrascribája Komjáti Ábrahám meglátta azt, ’s kihirdeté Patakon, hogy a’ ki ollyat csinál, szabadságot ád neki azt választani könyvei közzül, a’ mit vennie akar. Én párját csináltam, ’s bemutattam. Könyvei elébe vitt, hogy vegyem jutalmamat. Én a’ Juvenál^* és Persius Amsterdámi Kiadását választám.

Generális Beleznay Miklós, Bugyiban Pest Várm., ekkor a’ Vallás’ dolgait hatalmasan vitte Mária Therésia előtt, ’s olly szándékkal volt, hogy Patakon eggy Convictus Nobilium-ot alkosson. November’ utolsó napjaiban 1773.^* az atyám béjöve Patakra, ’s sorba járván a’ Professorokat, rá beszéllé, hogy Komjáti Ábrahám Contrascribát adják mellém ’s Dienes Öcsém mellé; ő bennünket a’ maga hat lován ’s fedeles kocsiján Miklós napjára (Decemb. 6dikán) Bugyiba küld-le, hogy a’ Vallásnak ezt az oszlopát, az Iskolának ezt a’ Jóltevőjét, mint ennek Követjei, köszöntsük-meg. Elébe terjeszté a’ Professoroknak, hogy ekkor Pest és Buda Bugyiban lesz, és így ez a’ küldés az Iskolára fényt fog vonni. Látta az atyám, hogy a’ szándék ellenkezőket találhat, ’s azért tette úgy a’ jelentést, hogy idő ne legyen az eránt a’ FőCurátor és Superintendens engedelmét kikérni.

Mi tehát útnak eredénk, ’s Decemb. 5dikén igen késő éjjel beérénk Bugyiba. A’ szokatlan lépéseket szerető Komjáti a’ Bugyi Plebánus’ házához hajtata-be, elbeszéllé, hogy mi az Iskola’ Követjei vagyunk, ’s ez bennünket igen szívesen láta, kivált hogy Komjáti mind sok tudományt, mind Vallásos nem idegenséget éreztete vele.

Más nap reggel maga ment a’ Kastélyba, kiszóllítatá a’ Generálisnét, elmondá mi végre jöttünk, ’s kikérte parancsolatját, hogy mikor jelenjünk-meg. A’ Generálisné szólla férjével; ez Rádayval, a’ Podmaniczkyakkal, ’s mi ebéd előtt eggy két órával előhozattatánk.

Komjáti belé szakada Beszédébe; én kénytelen valék azt papirosból olvasni; de Dienes Öcsém a’ maga gyönyörü arczával, gyönyörü hangjával, csaknem szemtelen bátorságával helyre üté hibánkat. Ő a’ Poeticában volt, ’s verset monda. Ez vala első sora: Ignoscant augusta mihi loca, dique locorum. Melly vétek, hogy ez a’ vers és a’ mit Komjáti és én mondánk, elvesze kezeim között!

Jelen vala Gróf Niczky Kristóf, később Ország’ Bírája, ’s Komjátival beszédbe erede, ’s Komjátit nagyon megszerette. Kedves lesz tudni Olvasóimnak, mint vala öltözve Komjáti, mint valánk mi, ’s így elmondom. Komjáti fekete fel nem öltött mentében, dolmányban, nem sinórból vert, hanem lapos ővvel, hogy Papot mutasson: mi zöld mentében, dolmányban, veres nadrággal, veres ővvel, ezűst vert gombokkal, ezűst sinórral és sujtással, kardocskák nélkűl.

A’ gyermektelen Generálisné nagyon kedvelle bennünket, ’s engem eggy zsebbeli órával, az Öcsémet eggy ezűst kalánnal, késsel, villával ajándékoza-meg. Komjátit nem tudom már, mivel.

Bugyiból Pestre menénk, ’s Komjáti a’ Weingand Könyves-boltjába vive-el, hol a’ rettenetes orrú Horányival jövénk öszve. Onnan Gödölőre, és Báró Podmaniczky Jánosnak indúlatos kéréséhez képest, Aszódra menénk-által. Ha nézzük, mit veszténk az iskola’ elmúlasztása, ’s mit nyerénk e’ helyeknek látása ’s az olly ember’ oktatásai által mint Komjáti volt; a’ haszon véghetetlenűl felűl haladá a’ veszteséget, ’s tisztelnem kell atyám’ bölcseségét, a’ ki mindég azon volt, hogy bennünket már iskolai esztendeinkben tekintetbe hozzon, értvén, hogy az bennünket a’ jóra fog serkengetni.

Ez a’ jó atya 1774. Martz. 20dikán Regmeczen rothasztó hidegben meghala. A’ holnap’ első napjaiban az anyámmal eggyütt Patakra jött, megtekinteni bennünket, ’s én felkéredzém melléjek, mintha érzeném közelítő elmaradásomat, ’s kikísérem a’ Botkőig. Ott ellágyúlva adá rám atyai áldását. Második vagy harmadik nap múlva vevém az anyám’ levelét, hogy Offenloch’ Chirurgust Patakról küldeném-ki hozzá, ’s én a’ Chirurgust kikísérém. Rosszabbúl lelvén mint vártam, nem mentem-be többé Patakra. Ujhelyben az Orvos más betegei által lévén elfoglalva, valamint Offenloch Patakon, Kaltenstein Ujhelyi Patikárius vette gondjai alá. József napján sírva tettem ágya körűl névnapi kívánságomat, ’s ő megáldott. Más nap ebéd alatt szalad az anyám, kiáltja a’ Patikáriust, hogy jönne, férje lábai hidegek. Szaladtam ágyához, ’s haldokolva leltem. Kimondhatatlan vala bánatunk. Én és három leánytestvérem ruháinkban aludtunk-el a’ kanapén, eggyike a’ másika felett. A’ gyermekek’ száma ez volt: 1. Ferencz, 2. Dienes, szül. 1761. Febr. 22d.; 3. Julána, Consil. Dercsényi Jánosné. szül. 1762. Máj. 13d; 4. László, később Óberster a’ Davidovics Gyalog Magyar Regementjében; szül. 1763. Június’ 19d. megholt Bécsben 1807. Július’ 17d.; 5. Klára, Özvegy Krainik Józsefné; szül. 1766. Decemb. 12d.; 6. Susána, Özvegy Péchy Sándorné; szül. 1768. Octób. 4d.; 7. József, szül. 1772. Június 4dikén. és a’ még ekkor meg sem született Miklós, ki azután huszon eggy héttel, 1774. August. 15dikén született. Eggy leánytestvérünk, Therésia, 1770. Június’ 19dikén született volt, ’s 1772. Octób. 30d. himlőben hala-el.

A’ nagyatyám ’s nagyanyám nem voltak jelen midőn az atyám megholt: igen temetésén, melly Martz. 27dikén tartatott. Theol. Prof. később Superintendens Őry Gábor volt az első Actor, a’ második az atyám’ kedves embere Ujhelyi Predikátor Katona Zsigmond. Textusaik: Matth. V. 5. és Psalm. XXIII. 4.

Az atyám középszer termetű, kedves és lelkes arczú, kékszemű, őszűlni elkezdett hajú és bajuszú ember volt. Született Vinnán 1732. Február 9dikén, és így még csak 42 esztdőket élt. Lutheránus anyja Patakon és Kézsmárkon nevelte, ’s szerette volna Lutheránussá tenni. Patvarián Nógrádi Vice-Ispán Consil. Darvas József Urnál volt, Pesten Raksányi János Prokátornál, ’s ott a’ Prókátori Censúrát ki is állá, ’s annak feleskettetett, de nem olly szándékkal, hogy azt gyakorolja. Onnan eljővén, mint eggyik fényes házunk’ gyermeke, elég csínnal élt; négy fakó szép lova volt, Jágere, Viol d’Amourt játszó német cselédje. Akkori asszonyaink nekem felőle azt beszéllék, hogy az akkori ifjak számában Kapi József és ő voltak azok, a’ kiket vad erkölcseik a’ tiszteletes asszonyok’ körökből el nem tilta, mert a’ többiek a’ nem szép örömeken kaptak, ’s a’ bolondságnak ez a’ neme öregebb napjaiban Kapy Józsefet is megszédíté, nevetségessé tevé. Sokat olvasott, imádságokat írt, ’s azokat háza’ népével, feleségével, gyermekeivel estvénként elmondogatta. Protestans ember akkor nem igen juthata Várm. szolgálatba, legalább Abaujban és Zemplényben nem; ’s így ő is az nélkül volt. Az Urbariális Commissárius Neuhold Ur azonban eránta megkülömböztetőleg mutata figyelmet, ’s ő is eggyike volt Abaujban a’ Conscriptor és Exequens Assessoroknak. A’ kerteket, mint mind azt a’ mi akkor a’ Széphez tartozott ’s ezen a’ vidéken ismertetett, nagyon szerette, maga oltogatta fájit, noha tanúlt kertészeket tartott, ’s az oltó-gallyakat messze földről hordatta ’s hozta. Ezen a’ vidéken akkor a’ Regmeczi kert volt gyümölcseiről leghíresebb.

Társalkodása nagyon kedves volt, és oktató. Sokáig szeretett űlni asztalnál ebéd és vacsora után, ’s beszéllte a’ miket Bécsben, Pozsonyban az 1751. Dietán, ’s Pesten, Szepesben és Sárosban látott, hallott, olvasott. Egyedűl akkor untatá-el magát, midőn nem Protestans Vendégével theologiai kérdéseken vetekedett; de az akkor úgy vala szokásban, mint midőn 1796 és 1814 között az eggyütt vendéglettek Napoleont és a’ Francziákat magasztalgaták vagy szidták. Regmecznek felét zálogba vette volt eléggé nem olcsón; de bár azt az anyám továbbá is megtarthatta volna. Megsokasodván ’s olly hamar gyermekeinek száma, ’s a’ nagyatyám által épen nem segélve, vagy csak kevés tekintetű adománykákkal, nem csuda, hogy gyermekeinek sokat nem hagya. – Felőle ezeket nem kelle ’s nem lehete elhallgatnom, ’s most vissza térek tárgyamhoz.

Vígasztalhatatlan anyám a’ következő esztendőben emlékezék hogy az atyám vélem valamit fordítata, még pedig olly szándékkal, hogy azt ki fogja nyomtattatni, ’s eggyszer 1775. talán Májusban béjöve Patakra, ’s parancsolá, hogy a’ Munkát tisztázzam-le; beküldi Kassára a’ Nyomtatónak, ’s akarja, hogy azt az examenkor osztogassam-ki. Nógrád Vármegyei V.Ispán Consiliárius Puky Ferencz Úr, akkor még Pesti Prókátor és Geometra, Regmeczet mérte. Az anyám véle tanácskozott, ’s ez is javallá szándékát. Én tehát fordításomat levittem Superint. akkor Theol. Prof. Őry Úrhoz, ’s kértem, engedné-meg hogy előtte felolvassam, ’s igazítaná-meg hibáimat. Ez látja a’ czímet. Fiam, mondá; ez nem neked való. Fordítsd-le a’ Gellert’ Meséjit, és nem ezt az Értekezését a’ Vallásról. Még pedig a’ Gellert’ Meséjinek schémájit is megtartván, hogy az eggyik sor kurtább, a’ másik hosszabb legyen. ’S ezzel elereszte magától, fordításomnak eggy sorát sem olvasván-meg.

Tudósítám az anyámat azokról a’ mik történtek. Puky elérté, hogy a’ Prof. poshadtságból nem akarja hogy paradírozzak. Jöve tehát az anyám’ parancsolatja, hogy a’ legnagyobb titokban dolgozzak akármit, ’s minél elébb, hogy a’ Nyomtató examenig elkészűlhessen. Nem lévén semmi tanácslóm, én azon szerencsétlen gondolatra vetemedtem, hogy eggy Magyar-országi Geographiát ’s Statisticát készítsek, a’ Losonczi István Hármas Tükre hasonlatosságára. Az anyám sürgette, ’s végre megértvén, hogy kész a’ Munka, bekülde Kassára, ’s általadatá velem a’ Landerer’ embereinek. Correctorom eggy Klein Ephraim nevű Kassai Luth. Iskola-Mester a’ Munkán semmit nem javíta, ’s a’ hol holmit belé szúrt, nevetséges magyarságával még rontott is. Megjelent az Kassán 1775. e’ czím alatt: Magyar-Ország Geographica, az az Földi állapotjának lerajzolása, mellyet egynehány fő Geographusok Munkájából kiszedegetett, és azoknak, a’ kik hazájokhoz illendő szívességgel viseltetnek, szemeik eleibe terjesztett K. F. 8. […] 71. l.^*

Állott az Exámen, ’s én is felmenék. Az anyám inasa a’ bekötött exemplárokat feltette az asztalra, ’s én előjövék, ’s osztogatni kezdém. Prof. Szentesi haraggal szóllíta-meg: Quas tu ibi merces proponis? Én nem adék semmi feleletet, ’s tovább osztám, reszketve, ’s elborítva szégyennel. Óhajtottam volna hogy nyelne el a’ föld. ’S íme Superint. Szilágyi Samuel Ur, Debreczenből, feláll, ’s csendet parancsol. Magasztalni kezd; mondja hogy a’ kezdet csekély, de azt is mondja, hogy a’ kezdet mindég az, és hogy ő látja előre, mi fogja majd ezt követni, ’s örvend a’ jövendőnek. A’ többiek vagy azért, mert Szilágyinak ellene mondani nem mertek, vagy mivel jelen volt anyámat ’s nagyatyámat meg akarák kémélni, hallgattak; ’s így az én büntetésem nem vala egyéb mint annak mély érzése, hogy gondolatlanabb cselekedetet senki még nem teve.

Puky és az anyám bátorítottak. A’ Vacatiókban Puky mellett practizáltam a’ föld’ mérést, és minthogy valami kevés ügyességem a’ rajzolásban már elébb is volt, Magyar-Ország’ Abroszait rajzoltam a’ Losonczié után, ’s azokat zöldre, sárgára, veresre festve, a’ nyomtatványokba ragasztottam. Pukynak le kelle menni a’ Szent Istváni terminusra, ’s az anyám bennünket mellé ada, hogy kísérjük Dolyánba, Losoncz mellett, ’s onnan menjünk Pestre, Péczelre Rádayhoz, ’s ennek is nyujtsak-be eggy illy nyomtatványt. Ekkor tehát másod ízben látám mind Pestet mind Bugyit, először Péczelt; isméretekben nem kevéssé meggazdagodván, de nem csak el nem szelesítve, sőt elborítva szégyennel, ’s tüzelve hogy az ejtett mocskot magamról valami jobb által lemoshassam, Patakra vissza tértem.

Pataknak akkor négy Professora volt: Szentesi János, a’ Természeti Törvény és Historiák Tanítója; SzentGyörgyi István, a’ Philosophiáé; Őry Gábor, a’ Theologiáé, és az Őryné’ testvére ’s Superintendens’ fija Szilágyi Márton, a’ Physicáé és Mathesisé. Rosszabb időben lenni Patakon, mint én valék, nem lehete. Szentesinek szemei fájtak, ’s egész holnapokig sem tarta eggy leczkét. A’ Grotius vastag Munkája de Jure Belli et Pacis volt iskolai könyve, ’s midőn én juték keze alá, a’ könyv’ közepében praelegált. Megérti e itt a’ ki az elejét nem hallotta, az őtet nem háborgatá, ’s únalmában nem vette észre, hogy eggy levél helyett kettőt fordíta; ő csak olvasá a’ maga Grótiusát. – SzentGyörgyi széles olvasású nagy lelkű ember volt; de valamint szobájában ’s sétálásaink köztt tőle sokat tanultam: úgy keveset leczkéjin; nem tudta tudományának szeretetére vonni tanítványit úgy, hogy azok az egész Philosophiának adják magokat; ’s sokszor felejté, hogy a’ tanítvány nem értheti mind a’ mit ő mond. Ha Polignacot Lucréttzel öszveereszté; ha ollykor a’ Római Classicusokból horda-fel holmit; már akkor gyönyörűség volt hallgatni: de nem bocsátván-előre a’ Tudomány’ Synopsisát, ’s tanítványai nem tudván földön járnak e, vagy egen; nem az ő hibájok vala, hogy tőle elmaradozának, és hogy azzal elégedének-meg, a’ mi rájok ragadt.^* Patakon akkor senki sem volt a’ kinek a’ Philosophia ismeretlen főld ne volt volna; és a’ kik valamire mentek abban, mint a’ mostani Prof. Rozgonyi, azok azt nem a’ Leczkéknek, hanem olvasásaiknak köszönheték. Őrynek öt eszt. kelle a’ Theologiára; az útálatos dagályt nem a’ mint hitt, hanem a’ hogy a’ Cathedra kívánta, kidolgozá, ’s leczkéji nem tanítások voltak, hanem dictálások, és semmi nem egyéb. – Szilágyi a’ maga tudományát nagyon tudta is, szerette is: de gorombaságai által minden hallgatóját eltolá magától. Teremtettéze, hogy megmutassa hogy ő nem Pap, és így nem Tiszteletes Uram; ’s olly bajokba hozá magát, hogy Óváry Miklós kénytelen volt őtet a’ maga szobájában megdögönyözni, Gombos pedig rá vágta az ajtót, Horváth Ádám elébb oda hagyá, azután a’ grádicson megfordúlt, vissza tért, ’s ott mondogatá neki paraszt gorombaságait. A’ Professorok azt tevék, a’ mit akartak. Nem vala Felvigyázó, Megszóllító.

Török István Primárius Deák, később Váczi ’s Losonczi Predikátor, jó fej, de kártyás, szerelmes, megszóllíta bennünket; ő nekünk leczkéket ád, valamiben akarjuk; ha Patakon vagyunk, csak csináljunk valamit; Pápistákká lehetünk ha Theologiát nem tanúlunk; Just is kellene tudni; Algebrát is. Hozzá foga tehát a’ privátákhoz, ’s elkínza Theologiájával. Azt annyira megtanúlánk, hogy midőn Patakot el kelle hagynunk, azt mondá, hogy Bárczay Danielt, Horváth Györgyöt, Szemere Albertet és a’ két Kazinczyt kimeri állítani a’ Papi Censurára, a’ Papságra szorosabban megkívántatott Tudományokat oda nem értvén. Ezzel tölténk tehát öt esztdőt. Algebrát is kezde tanítani; de minthogy azt maga sem tudott, abba hagyatá velünk. A’ Jus Naturae csak azért leve tanítása, hogy 56 Thesest nyomtattathasson nevünk alatt.

Egyéb eránt ez a’ Pataki Publicusság nagyon kedves időnk vala mindnyájunknak. Eggy Obristwachtmeister^* Budayné a’ külső várban nagyon szereté a’ Vendégség-adásokat, ’s nevekedni kezdő lyánykájának örömeket ada, ’s a’ Collegiumbeli ifjak nála kedvesek voltak. A’ példát más házak is követék, ’s így mi jó napokat élénk. Dienes, Marjási Boldizsár és Zsigmond, Zoltán Pál és mások, nem elégedének-meg ezzel; hanem a’ Patakiak’ házaikhoz ’s korcsmákra is elmentek. Táncz, vadászat, szánkázások, apró verekedések, csintalan kártételek, ablaktörések váltogatták egymást. Nékem a’ Budayné vacsorájin ’s tánczain, ’s a’ Joankával való lételeken kivül semmi efféle nem kelle. Szatthmáry Mózessel kijártam a’ Bodrog’ szélére, ’s én vagy ő Virgílnek eggy Eclogáját, Horátznak eggyik vagy másik Ódáját el el declamálánk egymásnak. A’ donum memoriae ellen akkor nem vala panasz. Az én barátom Bibliothecárius volt. Bezárkozánk tehát a’ Bibliothecába, ’s ő előmbe raká a’ régibb és újabb Deák Poetákat, ’s ezeknek olvasások alatt felejtém társaim’ vad örömeiket. Penthernek Architecturáját kihordám szobámba, három négy gyertyát gyújték-meg, ’s éjfélig rajzolgaték. Mind jó; de fundamentom nélkűl, czél nélkűl, methodus nélkűl.

Komjáti Ábrahám kiméne a’ külföldre, ’s midőn Bécsben töltene nehány heteket, eggy fiatal Franczia, Cap-Martin^* de Chaupy, belépe hozzá, ’s kéré, hogy neki szerezzen valami házat, ha ollyat tud, a’ hol ő leczkéket adhasson a’ franczia nyelvben. Ez az ember eggy nap belép hozzám Patakon, ’s kezembe adja a’ Komjáti levelét. Az anyám írt, hogy neki igen kedves lesz, ha leczkéje alá fog, ’s így az embert megtartánk, felruházánk, magunkkal szállásoltatánk, éteténk. A’ duellumban össze szurdalt, össze vagdalt, össze metélt, Rómát és Velenczét megjárt, és mindenünnen megszökni kénytelenítetett ember Patakon is duellálgatni akara, ’s minthogy ollyat ott nem talála, harmad fél holnap mulva ott hagya. A’ mit tudok, ennek köszönhetem a’ Nyelvben; mert azután olvasás által gyakorolgatám magamat.^*

Az Anyám 1776. ismét kívána valami nyomtatni-valót. Bessenyei György már ekkor úgy is mint Író és Poeta, úgy is mint Ágense Generális Beleznay Miklósnak az Udvarnál, ragyogni elkezdett, de nagyon kétes ragyogással; mert a’ nagyobb rész nyelv’ és ízlés’ rontással vádolá, ’s így Gróf Teleki József; a’ másik rész azt a’ ki németűl és francziáúl jól tud, de iskolájit Patakon vagy Debreczenben el nem végezte, ’s deákúl nem szóll, nem ír, nem olvas, nevette, tudatlannak mondogatta, ’s így Debreczen és Superintendens Szilágyi. Eggy Pozsonyból Patakra jött ifjú, Szilasy Ferencz egyéb könyvei köztt elhozta volt magával Bessenyeinek Der Amerikaner név alatt németűl írt kisded Munkáját is. Csudáltam hogy Magyar németűl írni tud, ’s kicsiny lévén a’ Munka, lefordítottam. Annyi eszmélet már ekkor vala bennem, hogy megtekintés nélkül sajtó alá ne bocsássam; de Őryhez vinni nem mertem. A’ Szilágyi privátusai Gyürki, később Referendárius és Tornai Fő-Ispán, Szilasy József, később Protonotarius és Septemvir, ’s mások, csudálkozva láták, hogy én minden Mester nélkűl jobban is szebben is rajzolok mint ők, ’s ezt besugák Prof. Szilágyinak. Ez látni akará minden Munkájimat, megdícsért, buzdított, de nem mondta, hogy járjak leczkéjire. Ez a’ dícséret és buzdítás bátorrá teve hozzá vinni-le fordításomat, megvallani hogy azt az anyám ki akarja adni, ’s kérni, hogy tekintené meg. Nagy örömmel teljesíté kérésemet, ’s azt tanácslá, hogy írassak társaimmal gratuláló verseket, tegyek elébe eggy Ajánlást az anyámhoz, ’s nyomtattassam ritka sorokkal, hogy a’ Munka igen vékony ne legyen. Mind ezt híven teljesítém, ’s a’ Munka megjelent e’ czím alatt: Az Amerikai Podocz és Kazimir Keresztyén Vallásra való megtérése. Németből Magyara fordíttatott K. K. F. által. Kassán, Landerer Mihálynál, 1776. öt ív. 8. […]^*

Martziusban 1777. az atyám’ testvére Kazinczy András Úr, ki Consiliárius első Zemplényi Al-Ispán Szirmay Tamás Antallal, Bernáth Ferencczel és Ferencznével, Józsa Lászlóval Bécsbe méne, elvive ezen útra, hogy Bécset lássam. Eggy nap kimenénk a’ Belvedérbe is. Vezetőnk az Alföldi Iskola’ szobájiba vezete, ’s a’ bátyám előre elkészíte, melly természetesen látok ott eggy Zsidófejet, a’ mint az az ablak’ fiókján kinyúl; ’s a’ Donner’ Öregét, mellyen a’ szakál minden szálát megszámlálhatni, és a’ Van-Huysum’ virágit. Még nem érénk a’ Zsidóhoz, midőn én Van-Dycknek eggy fejét megpillantám, ’s az úgy megragada, hogy a’ bátyám nehezteléssel vala kénytelen elvonni előle. A’ kis csoport most megálla a’ Zsidó’ csudáltában; én pedig ellopám magam’, ’s ismét a’ Van-Dyck’ embere előtt állék. Donnerhez kiáltának, ’s a’ bátyám megijedve vevé észre, hogy elvesztének. Szaladtak mindenfelé, ’s sokára Van-Dyck előtt leltek-fel. A’ bátyám már össze akara rázni, ’s azt mondá hogy nincs eszem, hogy abban a’ semmiben vesztem-el magam’, ’s nem érzem a’ Zsidó’, ’s a’ szép beretvált szakálú Öreg, ’s a’ Huysum’ Virágainak becseket. Akkor Van-Dycknek még nevét sem hallám, ’s ez az akkori ízlésem mutatja, hogy mi leheték vala, ha Bécsben, Párizsban, Rómában születtem volna. Nem szégyenlem azonban megvallani hogy még ekkor a’ Correggio’ Iojában nem találtam a’ mit azolta találtam, és hogy akkor még nekem az Alföldi iskola többnek tetszett az Olasznál.

Bécsben látni akarám Bessenyeit, kinek magam vittem eggy nyomtatványt fordított Munkájából, ’s nem találtam. Cselédje bévive szobájába, ’s ott írtam hozzá eggy levelet az ő olajban vagy pasztelben festett képe előtt. Mit nyertem volna azzal, ha őtet találtam volna! mert úgy reménylhetém vala, hogy ő elviszen Báróczyhoz, Barcsaihoz, Czirjékhez, ’s hasznos intésekkel ereszt-el magától.

Baróti Szabó Dávid Kassán Rhetoricát tanító Exjesuita Professor ezidén ereszté-ki rímetlen Magyar Verseit. Az új jelenés közönséges megvetéssel fogadtatott, mert ezt annak jeléűl vevék, hogy Szabó nem tud rímelni, a’ mit még a’ falusi Notáriusok és az asszonykák is tudnak. ’S a’ nevetés kivált Patakon vala igen szilaj. Én, valamint az én barátom is, Szathmáry Mózes, épen ellenkezőleg ítélénk, ’s kivált én: mi ketten nem azt nézénk a’ mi már van, hanem a’ mi még lehet, és bizonyosan lesz. Én nehány distichont írék Szabóhoz, ’s elküldém neki postán. A’ mit én írtam, nincs meg többé; szégyenlém később a’ szerencsétlen merést, ’s eltéptem: de még bírom a’ Szabó feleletét: