Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Engedek végre barátim’ unszolásaiknak ’s okaiknak, ’s hozzá fogok nevezetes életem’ leírásához, melly, minekutána én Rádayn kezdve a’ most még csak tizenöt^* esztendős Kelemenig csaknem minden Íróinkkal vagy személyes^* ismeretségben vagy csak levelezésben^* állottam, ’s Literatúránknak hajnallását ’s felderűlését láttam, minekutána Nyelvünk^* nekem vagy jót vagy roszat elég számban köszönhet, nem lehet nem nevezetes. Más hol és más korban erre nem kellett volna hosszas ellenkezés; az Olvasó tisztelni fogta volna okaimat, ’s szavaimat nem magyarázta volna szerénytelenségre, melly most, zivatarral jöhet reám.^* De én nem nyugodalmat keresek; bántattassam, csak használjak. A’ jók szeretni fognak merésemért a’ maradék köszönni fogja azt, ’s én örvendek hogy barátimnak kedveket tölthetém.

Leginkább késlelt annak látása, hogy itt mások felől kell szóllanom, ’s így el nem kerűlhetem azt a’ vádat, hogy itt azoknak adom képeiket, a’ kik engem barátságokra, bízodalmokra méltóztattak, hogy itt apró dolgokat is mondok-el, mellyeket azok magok idegen szemekkel nem fogtak volna láttatni. ’S ez hálátlanságnak fog neveztetni, indiscretiónak; azt mondják, hogy magammal szabad valék, ha veszítenem tetszett, de nem másokkal. Ítéltessem itt is, a’ mint akarják. Tettem használni fog, ’s nincs heroismus nélkül, ’s találni fog barátokat, magamnak és gyermekeimnek, kikre a’ hidegséggel illő lesz általszállani a’ jóvoltnak is.

Én anyai nagyatyámnak Bossányi Ferencznek (a’ Ferencz’ és Péchy Sófia’ fijoknak) ’s hitvesének, Kóji Comáromy Juliánának (Békés^* Várm. Vice-Ispán György’ és Kis-Rhédei Rhédey Juliána’ leányoknak) házoknál születtem, Ér-Semlyénben, Biharban, Debreczen és Nagy-Károly, ’s Várad és Kálló köztt, 1759. Octób. 27dikén. Az atyámnak Jósefnek, (Dániel^* és Szirmay Therézia’ fijoknak) és Bossányi Susánának, kik születésem előtt tizenhárom holnappal költek vala öszve, én valék első gyermekek; ’s atyám ekkor huszonhét, az anyám tizenkilencz esztendősök valának, mind ketten ép és egésséges alkotásúak, az atyám igen kedves, az anyám igen is szép arczúak, ’s termetekre^* nem magosak. Az anyám engemet tulajdon tejével kezde táplálni, de^* utánam csak hamar Dienes születék, (Biharnak elébb Vice- ’s majd Fő-Notáriusa, tovább második Al-Ispánja ’s 1808ban Dietai Követje, most Kir. Consiliárius) ’s így én eggy Bihar Vármegyei magyar szoptatóra bízatám, ’s 1767-ig^* a’ nagyatyám’ házánál neveltetém, tiszta-ajakú magyarok között. Hét esztendős koromban az öcsémmel ’s Szirmay Andrással eggyütt (a’ Pazdicson^* lakott Sándornak és Horváth Stansitth Klárának fijával) eggy Kézsmárkról^* hozott Deák vette-által tanításomat Alsó-Regmeczen, Abaujban, hol szüléim lakoztanak. Esztendő múlva innen, hogy^* belé kapjunk a’ német szóba, Kézsmárkra^* viteténk, ’s 1769ben 11. Septbr. Patakra,^* hol 1779nek Júliusáig laktam. – Atyám,^* és az öreg Bossányi, beszéllettek németül is, de csak német emberekkel; még akkor nem jutánk annyira hogy magunk köztt is idegen nyelven beszélljünk; anyám és nagyanyám nem tudtak más nyelvet mint magyart. Igy nyelvem mind a’ háznál mind iskoláimban, kivévén Kézsmárki^* esztendőmet, magyar vala.

Atyám a’ maga korának ’s tájának legjobb fejei közzé számláltatott, ’s a’ jobb társaságokban, Kapy^* Józseffel eggyütt, ő becsűltetett leginkább; anyám nagylelkű, igen elmés és szennyetlen erkölcsű asszony vala, ki sem mint leány, sem mint hitves, sem mint özvegy magára gyanút nem vont, noha azoknak gonoszsága a’ kik őtet soha nem látták, reá is akart^* ragasztani mocskot; soha őhozzá idegen kar nem közelített, és a’ kik őtet ismerték, nem hittek a’ rágalomnak, mellynek hiúsága igen hamar kivilágosodott. Tizenöt esztendős valék mikor atyám elholt, ’s így olvasása felől sokat nem mondhatok; de még jól emlékezem, hogy Thuánust igen gyakran olvasta deákban, németben pedig a’ Gellert’ munkájit. Feddtelenebb lelkiisméretű, minden nemétől a’ rútnak és csalásnak iszonyodóbb embert mint ő és anyai nagyatyám (atyámnak szűléji régebben megholtak volt) ritkán látni, ’s e’ kettő illyennek ismertetett minden által. A’ borral-gazdag Zemplényben akkor nagy szokásban vala az ital és a’ kártya; az atyámnak sem eggyike sem másika nem kellett, sőt pipázgatott. Ebédjeinél^* ’s vacsorájinál sokáig szerete űlni, ’s beszéllt, és ezt még inkább minekutána megsejté, hogy hitvese mellett űlő fija, a’ mit tőle hallott, papirosra szokta vala tenni. Szavai figyelemmel hallgattattak, valamíg azoknak tárgya theologiaivá nem leve, mert a’ Praedestinatio’ ’s más effélék’ magyarázatja el-elkapkodá; ’s az idők’ sivatagsága szerént, ez kivált akkor történt-meg, de felhevűlés nélkül,^* ha másvallású vendége vala. A’ gyermek illyenkor gyanúba vette atyjának tudományát, mert mind ezek neki fejébe nem fértek. Ellenben melly nagyságra kellett képzeletének emelkedni atyjának tehetségei felől, midőn eggy nap az^* író-almáriom’ szárnyát leeresztve lelé, ’s látá, hogy atyja épen eggy könyörgést dolgozék.^* Mert a’ jó atya gyermekeivel ’s minden cselédjeivel estvénként zsoltárokat szokott vala énekelni,^* ’s könyörgéseket tarta.

Bossányi Ferencz szint olly tiszteletes ember vala, de egészen más nemben. Fejét, szívét, félelemtől ’s reményektől nem gyötrött, és így ingani nem tudó lelkét az egész körny tisztelte; az ügyes bajos emberek messze földről hozzá járának tanácsot kérni; őtet választák bírájoknak a’ háborgók; Baranyi Gábor, Biharnak nagy Al-Ispánja, minden terhesebb dologban az ő eggyet-értésével élt, a’ hol segédre vala szüksége. Ér-Semlyénben a’ több földes-urak bíztak egyenességéhez, szerették, de eggyszersmind rettegték is mint valamelly nem tudom melly felsőbbségű férjfit, kihez ők nem mérkezhetnek. A’ mi korunk, mellyben, mint hajdan a’ Juvenáléban, sem az esztendők’ többsége, sem más tekintetek nem tesznek külömbséget, képzelni sem tudja azt a’ fenn-lebegést, mellyben ez a’ régi dagasztékú nagy férjfi nem egyedül Semlyénben és Biharban, hanem még a’ hol ő meg nem fordult is, áll vala. Ő eggy kisded Atila volt, kinek hallására a’ gyermek elhagyá a’ sikoltozást. – Eggykor a’ nagyanyámmal jövénk a’ Debreczeni vásárról két szekeren. Mi, a’ hátúlsón, leugratánk az inast, ’s a’ nagy hőségben nehány dinnyét szakasztatánk, ’s a’ csősz a’ maga leséből ránk ütött ’s előkiáltá társát. Ki kezdék fogni rút káromkodások köztt a’ hatlovas kocsiból az eggyik lovat, a’ négyesből a’ másikat. Nagy vala réműlésünk, ’s a’ nagyanyám pénzt ígért nekik, ’s elveszve képzelé magát. De a’ csőszök a’ fullajtártól megtúdák kié a’ két szekér, ott hagyák a’ kifogott két lovat, ’s szaladtak.

’S én ennek házánál, ennek szemei előtt vettem első neveltetésemet; ő leve egészen példányom, a’ szerént, a’ hogyan az eggy éltes férjfi lehet eggy kisded gyermeknek. Szíve szelíd volt, és emberi, szeretett segíteni azokon a’ kik inségben voltak, ’s az éhség’ idején megnyitatá vermeit, ’s a’ távollakóknak is újfejébe adott, még mikor azt kész pénzen eladhatta volna is; és a’ melly kegyetlenséget róla beszéllnek, azt nem ő tette, hanem az ő maradék^* nélkül megholt öccse, János, eggykor Prussziai Kapitány; ’s ki felel magáért, hogy hasonló esetben épen úgy nem bán? De reá homályt vet korának hibája, a’ vad káromkodás.^* Parancsait, haragját ez által igyekezett hathatóssá tenni, megczifrázni; és ha toporzékolni, ha szitkait szórni kezdette, előtte ritka ember állhata-meg. ’S így a’ kis fiú, kit Semlyénben minden a’ kis Bossányinak titulázgatott, négy öt esztendős korában remekje vala a’ legszenvedhetetlenebb makacsságnak ’s érzelékenységnek, ’s neki nagyatyja ’s nagyanyja sem tuda parancsolni, míg a’ Nagy-Úr szijat nem olda, ’s a’ kis elvadultat jó észre nem hozá.

Visszaemlékezni azokra a’ kik között nevekedtünk, ’s kifesteni az ő képeiket legkisebb individualitásaikban, a’ beszéllőnek nagy öröm, a’ hallgató pedig gyönyörködve mégyen-vissza azon időkbe,^* mellyek már nincsenek, hogy öregeinket lakásaikban, öltözeteikben, társaságaikban, ebédjeiknél, erkölcseikben ’s szokásaikban láthassa. Gond nélkül neki-eresztem tehát magamat, akárhova ’s akármeddig^* viszen képzelésem^* ’s érzéseim. – A’ nagyatyám’ jobbja reszketett, úgy hogy nevét is bajosan tudta leírni. E’ miatt valamelly Nyéki nevű ifjat tarta maga körül, a’ ki leveleit az ő diktálása után írogassa. Maga ő eggy vékonytestű, szálas, egyenes öreg Úr volt, olly meredve mindég, mintha egész életét granatéros szolgálatban töltötte volna, ’s mozgásában járásában komoly nyugalom volt, kevélység nélkül; az ő kora ritkán szerete nevetni. Arcza igen tiszta és mindég igen piros, sas-orral, világos kék szemekkel, eggykor szög, most már ősz hajjal ’s sűrű szálú bajusszal. Haja, azon időben a’ mellyről szóllunk, még hosszú volt, és ha Gyűlésre ment, vagy a’ Debreczeni vásárra, czafliba tekerve nyúlt-le hátán; a’ háznál, öszvecsavarva kétszer háromszor, eggy két-ujnyi görbe-fűsűn akasztatott-fel feje’ lágyáig, úgy hogy nyírt hajúnak gondoltathatott. Füleit a’ lefűsűlt ’s horizontalis vonásban elmetszett hunczfutka fedte-el. – Ingének hasítékja nem elől vala, hanem hátúl, ’s annak ujai^* ránczokba szedve. Nyakra-valója fekete csalánfátyol volt (az a’ kor azt selyemből hordani asszonyosnak tartotta), ’s felkötése nagy és nehéz munka volt. Eggyik végét maga fogta-meg egész keskeny szélében, a’ másikat két ölnyi távolságban inasa. Intett, ’s az inas a’ fátyolt öszvehajtá, mint maga cselekvék, és még eggyszer öszve, ’s a’ fátyol négy rétbe vala hajtva. Ekkor a’ cseléd bal kezével megfogá a’ fátyol’ végét, ’s ezt a’ bal kezet magától minél messzebbre kinyújtotta; jobbjának második és harmadik uját feltartotta, ’s így ereszté által a’ fátyolt, hogy Urának nyakára sugorodás nélkül tekergőzhessék. ’S ekkor az Úr, többet hagyván-ki valamivel a’ másik végéből mint a’ mi a’ megkötésre szükséges vala, elkezde forogni, ’s mind addig forgott, míg az inas’ kezében annyi marada, a’ mennyi a’ másik^* végéből maradt vala fenn. Sokszor néztem-el kínos szenvedéssel a’ szegény inast, kinél többet a’ legmakacsabb Dáma’ fodorítója sem szenvedhet, ’s csudáltam hogy illy verejtékkel tudja enni kenyerét.

Az ingre a’ nyuszttal-prémzett vas-szín mente jött, lajbli nélkül, melly a’ jó öregnek testére soha sem lépe-fel, minthogy az nem vala magyar öltözet; ’s ifjabb esztendejiben búzavirág^* az öregebbekben barátszínű, ’s három négy gombházzal vala begombolva. Az igen meleg napokban dolmányt veve gombolatlan, ’s ennek ujai karmazsin bársony hajtókával voltak beszegve. Arany borításos kordovány csizmája térdig ért, ’s soha sem volt sarkantyú nélkül. Fejét nyárban háromszegű kalap fedte, télben eggy sinkó nem tudom melly állatnak bőréből, ’s ha kocsiba űlt, jobbjára hitvesének, nyakát rókafarkkal kerítette körűl. A’ Gyűléseken ’s a’ Debreczeni Vásárokon fel nem öltött mentével, dolmányban, ővvel, karddal ’s pálczával jelent-meg. – Elkészűlvén reggeli öltözésével, tíz ujait egymásba redőlte, két hüvelykét egymás körűl játszatá, ’s hang nélkűl mondá-el, fel ’s alá sétálva ebédlőjében, reggeli könyörgését. Ekkor nagy gravitással lesétált istálójába, kiperlé magát kocsisával, fullajtárjával, hüvelykével a’ ló’ szőrén eggyet tekerített hogy láthassa, ha a’ por a’ lóból jól^* ki van e véve, embereivel megbékélt, jó kedvvel felsétált, náddal-fedett háza’ folyosóján leűlt, ha ki az úczán elment, azt beszóllította, vele magát kibeszéllte, ’s mikor ismét elúnta magát, másodszor is megtekinté istálóját, kocsisával, fullajtárjával, béreseivel, nyomtatójival mozgásba hozta élet’ erejét, ’s élni hagyta őket, mert nekik is élniek kell. Ollykor elővette a’ Gespräche im Reiche der Todten vastag quartántjait, esztendőben eggyszer kétszer megtekintette gulyáját és ménesét, kiment a’ dinnyeföldre, ’s szobájit tele rakatta sárga és görög dinnyékkel, hogy a’ gyengébb érzékű embert megüthette volna a’ guta.

Keserves dolog vala Nyékinek a’ nyakra-való’ felkötése is, de még keservesebb volt talán a’ levélírás. Már a’ papiros’ körülnyírése is ritkán ment véghez harag nélkül. Ismét öszveredőlt ujjal fel ’s alá járánk a’ szobában, ’s midőn a’ háború elcsendesedett, hüvelykünket a’ papirosra nyománk, kimutatni a’ sor’ helyét, mintha azt Nyéki nem tudta volna, ’s úgy zenge osztán a’ Bízodalmas Nagy Jó Uram. Ezt két három ízben elmondánk, ’s Nyéki hallatá az utolsó szót, jeléül annak, hogy a’ ledictált szók papirosra vannak téve. A’ köröm új jelt nyoma, ’s zenge a’ Kegyelmed’ levelét becsűlettel vettem. Nyéki felolvasá a’ levelet, az adreszt, többére francziáúl, a’ levél hátára írta, ’s vége vala kínjának.

A’ kis Bossányi annyit látta ezt az operatiót, hogy midőn nagyatyja, Baranyi Gábor barátjával, az 1764diki Dietán Biharnak Követségét viselte, gyakorta diktált leveleket hozzá vagy a’ Helység’ Notáriusának, vagy Darvas Imre rokonunknak, ki atyafi, nőtelen, és árva, ekkor nálunk hosszasbban múlatott. A’ veres nadrágos fiú magát asztalra űlteté, Darvas írt, a’ tántom pedig, eggy nagyszépségű leány, tartotta a’ Diktálót. Ez megnyomta körmével a’ papirost, ’s szájából hangzék az Édes Atyám Uram; megnyomta megint, ’s a’ levél a’ Kisasszony’ és az Író’ segédjével elkészűlt. Ez lepecsétlé a’ levelet, megírta az adreszt: Tekintetes Nemzetes és Vitézlő Nagy-Ugróczi és Nagy-Bossányi… Micsoda? kiálta a’ gyermek, hát az én atyám Nagy-Ugróczi? – Azt hitte tudnillik, hogy a’ família’ praedicátuma nagyot ugrást akar jelenteni, ’s Darvas és Klári szaladtak.

Atyámnak erántam két kívánsága volt: szerette a’ szokatlan neveket, ’s talán szint annyi tűnődés után, a’ mennyibe a’ Tristram Shandy’ atyjának kerűlt, nevet találni gyermekének, el vala végezve, hogy engem Dienesnek kereszteljenek, a’ másika hogy katona legyek. Azonban én Semlyénben születvén, és nem Regmeczen, illő vala complimentet tenni a’ nagyatyámnak, ’s így Makódi János Predikátorunk ennek nevét mondá-ki felettem a’ szent víz’ rám-öntése alatt. Az eggyik óhajtás be nem teljesedvén, az atyám annál bizonyosabban várta a’ másikát, ’s kezemben van eggy 1764. December 3dikán írt levelem, mellyben magamat kénytelen valék Generálisnak titulázni, mert a’ tinta’ külömböző színe mutatja hogy a’ szó későbben vettetett a’ név alá. ’S midőn ezen esztendő’ táján atyám ’s nagyatyám betegeskedő tántomat a’ Lublyai ferdőbe vivék, az atyám Eperjestt elberetváltatá hajamat, fejemre czaflis^* és buklis parókát ’s kaskétet tétete, ’s öltözetem fejér kaputrok vala sárga hajtókával, setét-kék lajblival és bakkancsos nadrággal, a’ szerint a’ hogy azon időben némelly házaknál a’ gyermekek Szerzetes-ruhában jártak. ’S ezen útunk alatt Krámer Eperjesi Festő képemet a’ Károly Fő-Herczeg’ seregének itt^* említett formaruhájában festette, ’s történetből e vagy csintalanságból a’ Tisztecske’ jobbjára eggy gömpölymadarat ültete.

Ezen útunk alatt makacsságomnak eggy nagy jelét adtam, mellyet ha menteni nem akarok is, legalább nem szégyenlek, mert az a’ gyermek-Cátóra emlékeztetheti az Olvasót. Vizet kívántam, ’s az nem volt; szomjam’ eloltására anyám gyümölccsel kínála, ’s azt én nem akartam. Az anyám vert, ’s még sem vettem-el; az anyám kifáradt a’ verésben, én nem a’ szenvedésben. Jaj annak a’ gyermeknek a’ ki nem makacs; elég, ha azt idővel az ész fékezi.^*

Az elkényeztetett ’s Mesterrel ijesztgetett gyermeket lehetetlen vala reá venni hogy iskolába járjon; fortéllyal kellett erre. Kilesték,^* hogy a’ czéklát örömest eszem, ’s midőn délután Mester Uram templomba méne, elvittek a’ Mesternéhez, ki azelőtt eggy nappal nekem eggy tányér illy csemegét külde, ’s addig tartóztattak ott, míg a’ Mester haza jött. Ez már meg vala kérve a’^* nagyatyám által, ’s olly nyájasan bánt velem, hogy négy betűt eggyszerre eltanúltam. Siettem haza, feldicsekedtem tudományaimmal, ’s a’ nagyatyám az első betű’ megnevezésére nadrágzsebjébe^* nyúlt ’s eggy Ferencz’ Császár’ Marjásával ajándékoza-meg; a’ második, harmadik és negyedik betűért eggy eggy vastag polturát kaptam. Heraldikai tudományaim így a’ Toskánai hat golyó’ isméretén kezdődtek. Más nap alig virradt, ’s már mentem az iskolába. Minthogy a’ Mester mindég pénzzel bocsátott-el, valamikor azt érdemlettem, előmenetelem valóban gyors vala; ezt bizonyítja az említett Generálisi levél. ’S az így gyűjtött pénzből, mellyet a’ nagyatyám ravaszúl megnevelt, Generális Úr, keresztül jövén Tokajon, veres nadrágot vásárla.

A’ Semlyéni templom’ mennyezetére az asztalos kétfejü sast mázola, a’ Mester előtt álló pulpitusra^* pedig eggy pár galambot, feljegyezvén mellé, hogy azt az Ér-Semlyéni Ecclésia szamara (accentek nélkűl)^* Boda Gergely csináltatá. Most nem nézem több örömmel a’ Fügerek’ míveit mint akkor néztem azt a’ szép sast, azt a’ szép galambot, ’s azok miatt örömest mentem mindég templomba. Az a’ kétfejü állat terpeszkedék a’ nagyatyám’ bőr székein is, ’s neki-állék a’ székeknek, ’s addig mesterkedém, míg kezem a’ szép állatot lekaphatá. Eggy illy mestermívemet még most is bírom; gyermekeim példányúl vehetnék, ha Eugéniem esztendős^* korában már a’ Canóva’ Mausoleumát^* az Augustinianusok’ templomában, és 18 eggy^* gyönyörü, Raphaelt is elpirító fejet, ’s Thalie és Emíl hasonló szépségű legényeket és leányokat nem rajzolnának. – Nagyatyámnak szobájiban nem vala semmi kép nehány czímeren kivül, sem senkinél másnál, a’ kihez járánk, ’s így szemem míveletlenűl maradt. Melly öröm tehát, midőn Regmeczre feljövénk, ’s itt portrékat, Péter onkelemnél pedig két nagy gyümölcs és virág-táblát találék, ’s elöttök, nagyatyámnak, nagyanyámnak, ’s anyámnak nagy bosszuságokra, bandzsalkodtam. Az atyám örűlt örömimnek, ’s hajlandóságimnak hízelkedett; ha ő tovább élt ’s nevelésemet tovább vihette volna, úgy hiszem, megnyerhettem volna tőle, hogy e’ részben is míveletlenűl ne hagyjon. – ’S ezen képszeretésem mellett, mellyet itt festek, alig értem, mint történheték-meg, hogy a’ Vámos-Ujfalusi fogadóban a’ Gazdának olajban festett képe olly rettegéssel tölthete-el, hogy a’ házban megmaradni nem mertem, ’s éjjel felsikoltoztam álmaimból, holott a’ kép testvéreimre nem hatott. Talán mert az igen alacsonyfalu szobában a’ kép olly alant álla, hogy azt ujjal is illethetém.

Azalatt míg nagyatyám a’ Dietán múlatott 1764ben, a’ mint a’ már említett Decemb. 3dikán írt levélből látom, ősszel reám jöve a’ természetes himlő. Sok napokig teljesen vak valék, ’s a’ fekély talpamat is ellepte; azonban képem nem szenvede sokat. Minden kínjaim nem hagytak kedvetlenebb emlékezést elmémben mint az vala, midőn szelíd és engem a’ kényeztetésig szerető nagyanyám, elúnván velem a’ bajlódást, fel hagya öltöznöm, ’s iskolába^* kergete. Tűhegyi szúrást érzettem valahol a’ ruha testemhez ért, ’s sikoltozásom ekkor ugyan nem vala makacskodás, nem kényesség.

E’ szenvedésem’ emlékezete eggyütt szokott lelkem előtt megfordulni eggy lelkiével. Közel hozzánk Gálos-Petriben Óberster Dráveczky László Úr lakott vala, ki barátja volt nagyatyámnak, atyámnak pedig rokona és házasítója; ő^* tanácslá, hogy az anyámat nézné-meg. Eggy nap ide menénk ebédre. Semlyén’ táján még akkor nem valának kőházak, ’s itt eggy pompás emeletes épűlet, boltozott szobákkal, templomi-nagyságú ablakokkal, ’s balkon, ’s gipszelt angyalok ’s géniuskák az ebédlőben – melly behatás ez, ’s itt! a’ szalmás viskók köztt úgy álla a’ kastély, mint a’ pyramiszok^* ’s a’ Palmyra’ romjai a’ puszta téren. Én csak hamar kiszöktem az öregek közzűl, ’s magamban, ’s a’ grádicson felszaladtam a’ vakolatlanúl-álló emeletbe. A’ balkon mellett eggy fonott^* ágy állott, ’s előtte eggy asztal, ’s eggy kinyitott Biblia rajta, hihető Kulcsár Uramnak múlatságáúl. Meg kellett babonázva lennem, mert semmi módon nem akadhaték a’ grádicsra; mindég a’ kastély’ eggyik pavillonjához jutottam, hol az alvó szoba’ boltozatja még meg nem vala csinálva. Hogy kiáltanom kellene, eszembe nem jutott. A’ ki a’ Helvétziai Gletscherek köztt eggy szédítő meredekségű szikla’ párkányáig ér, ’s nem leli az útat mellyen jött, nem lehet rettenetesbb csüggedésben. – Az Oberster’ temetésén jelen valék; az Erdélyisen méne véghez; még emlékezem a’ pánczélingű vitézre, ’s a’ fekete posztóval bevont csődörre, melly nyerítve követte Urának koporsóját a’ nem a’ kastélyhoz, hanem a’ szalma-viskókhoz illő templomig, hol a’ magasztaló Szent Beszéd tartatott.

Semlyént sok atyafi Urak lakták, ’s ollykor Álmosdra is általmenénk az öreg Péchy Imre Úrhoz, a’ mostani Vice Palatínus’ atyjához, ki nagyatyámnak rokona, patvaristája, később sógora, ’s igen kedves barátja volt; de mind ezeknek házaiknál kevés vala a’ mi annak a’ gyermeknek szemét, ki képeket kerese, gyönyörködtethette volna, ’s a’ Vice-Palatinus ’s Generális Péchy Mihály Urak Debreczenben tanúltak, ’s az esztendők’ külömbsége, melly e’ korban igen nagy, közöttök és közöttem nem engede eggyesűlést, ha eggyütt valánk is. Álmosdon lennem tehát, vagy a’ Semlyéni Urak közzül most az eggyikhez majd a’ másikhoz általküldettetnem, (mert a’ nagyok egymáshoz esztendőkig sem mentek, nem visszásságból, hanem hamis szégyenből) nekem nem vala öröm. Ellenben a’ Papnál kedvemre éltem; az ugyan engem nem múlatott, tehetségeimet nem fejtegette, hanem, ismervén ebédjeinktől elevenségemet, bekülde könyves szobájába, mellynek czifra neve, mint társainál még most is, M u z é u m vala, ’s megengedte, hányjam végig a’ mint tetszik. Kedvemre éltem itt, ’s csak hamar ismertem képes, ’s kivált szépbetűjű, széppapirosú, szépformatumú könyveit, ’s bámulgattam rajtok. Szemem kivált a’ Haas’ betűjit szerette,^* inkább mint a’ Hollandiaiakat, ’s az Imhof Rudolf’ neve több vala akkor előttem mint később a’ Glasgow’, Birmingham’, Párizs’ és Parma’ embereié; ’s ámbár egész iskolai pályám alatt soha sem tudtam semmit kevésbbé megtanulni mint a’ Heidelbergi Nagy-Kátét, a’ könyv’ Bázeli kiadását mindég irigylettem társaimnak, a’ Hübner’ Historiájit^* pedig, nekem igen kedves olvasásomat, minthogy az e’^* műhelyben vala nyomtatva, kettős öröm miatt becsűltem. Ennek a’ jó Papnak köszönöm valóban, ki impertinentiámat illy jó szívvel tűré, hogy később osztán könyvek’ isméretére jutottam, és ollykor ritka ’s becses darabokat vásárolhattam; mert a’ falusiak nem tudják mi hasznát lehet péld. a’ Tinódi rossz verseinek venni. Már gyenge esztendeimben lemenvén Patakról Semlyénbe, vagy fel onnan Regmeczre, ha ott, a’ hol délben vagy estvére megszállánk, volt Pap, szállásomon hagyám anyámat, tanítómat, testvéreimet, ’s mentem hozzá, ’s engedelmet kértem, végig tekinteni könyveit. Ollykor e’ helyeken is találtam ollyakra, a’ kiknek beszédjeikből tanultam, ’s nagy vágyás támada bennem meglátni Tigúrumot, Basileát, Ultrájektumot, Amstelodámumot ’s még Londínumot is – mert a’ jó öregek e’ helyeket a’ világért sem mondták volna ki másként mint deák neveikkel.

Eggy illyennél Acsádon, akkor Biharban, most Szabolcsban, eggy alacsony, szűk és szegény^* házikóban a’ M u z é u m ’ falán eggy papirosra festett képet pillanték-meg, ’s az ártatlan-lelkű öreg látta, hogy szemem sokat repdes a’ kép felé, ’s sietett velem tudatni, hogy az Debreczeni^* Fő-Bíró Néhai Tekint. Domokos Márton Úr. Minthogy atyáinknak costűmjeiket mi rezekből nem ismerhetjük úgy mint a’ németek és francziák, ’s az ollyat más Könyvcsinálóink pirulnának elbeszélleni, elmondom, hogy a’ mente olajszín volt, ’s egészen térdig ért (a’ nagyatyámé csak félczombig); a’ felöltött mente alatt veres^* övű dolmány volt; a’ nadrághoz nem bakkancs hanem csizma; ’s a’ főn kalpag.^* Nádpálczáját előre-nyújtott kezével hányogatta. Utána eggy Lictor talpalgatott, de ennek costűmjére nem emlékezem. – (Ráday nehezteléssel hallotta ha valaki a’ rövidre vágott mentét nevezte magyarosnak; – az, ugymond, csak a’ Rákóczyak’ idejében jött szokásba; – valamint^* a’ beretvált bajuszt németesnek, holott Hunyadi Mátyás Királyunk, a’ ki kevélykedett magyarságában, bajusztalan volt, és így vele eggyütt mások is mindnyájan a’ kik szakált is nem viseltek.) – Ez a’ jó öreg atyja vala Rév-Komáromi Predikátor Mindszenti Sámuel Úrnak, ki Broughtonnak Lexiconát fordította, ’s Péczelivel eggyütt adta-ki a’ Mindenes Gyüjteményt.

Midőn Regmeczre vitetém-által, már írogattam, ’s szerettem írni. A’ mit atyám ebédjeinél, vacsorájinál előttünk mondogatott, azt a’ kísértet’ historiáját a’ galante Sachsenből, ’s hogy az a’ Friedrich August millyen nagy erejű ember volt, és a’ mit egyebet, mint eszes atya ’s jó ízlésű ember, e’ könyvből elmondani jónak tarthatott, azt én titkon papirosra vetettem. A’ Kézsmárki^* Deák, kinek külömben nem sok gondja vala reánk, megsejtette dolgozásaimat, ’s panaszképen előmutatta mivel töltöm az időt, és^* hogy az effélék miatt nem megy jól a’ leczke. Az atyám örömmel látta azt, ’s meghagyta tanítómnak, hogy örömeimet ne háborgassa, de ne is tudassa velem hogy szemmel tart; csak arra vigyázzon hogy a’ leczkék tanulva legyenek. A’ titkot az anyámtól tudám, ki azt is megsugá, hogy az atyám végig tekintette írásaimat, ’s örült szorgalmamon. Dienes mindent könnyebben ’s jobban tanult mint én. Az atyám tehát engem gyakrabban vona exámenekre, ’s hogy annál szabadabban érezzem^* magamat, elnyúlt szofáján, ’s úgy mondatta velem Conjugatióimat. Heves volt, és még sem fakada-ki, meg nem szégyenített, vagy csak jóságai által szégyenített-meg. Olly elevenen, olly kínnal emlékezem reá, mintha tegnap történt volna, mint szomorodott-el midőn a’ dico, duco, facio Imperatívusaira reá nem akadhaték; felkölt, ’s ott hagyott. Sok ideig nem mertem tekinteni szemébe.

A’ bátortalanság nekem characteremben fekszik, ’s hiú vagyok hinni,^* hogy az bizonysága szerénységemnek; de azt szinte^* a’ hibáig vitte elvétett nevelésem. A’ nagyatyám ’s Péchy Imre Úr, öszvejővén a’ sátoros innepek alatt, olly peroratiókkal idvezlék egymást, mintha eggy országos Deputatio valamelly^* fényes Tisztviselőnek járúlt volna elébe. Péchy belépe, ’s Bossányi levette a’ sinkót, ’s neki-mereszkedett; a’ szobát a’ legnagyobb csend fogta-el. Ekkor Péchy, megállván Bossányi előtt, fél hanggal, mellyet alig érezhetőleg vive feljebb meg feljebb, elkezdé: Hogy Isten Ő Szent Felsége az Urat Bátyám Uramat e’ mai áldott napokra fris egésségben ’s örvendetes állapotban felvirrasztotta, annak teljes szívemből örvendek. Engedje Isten Ő Szent Felsége, hogy az Úr Bátyám Uram mind ezt, mind az ennekutána sok számos esztendőkben előfordúlandókat, hasonló örvendetes állapotban ’s fris egésségben elérhesse ’s eltölthesse, úri kedves hozzá tartozandójival eggyütt; a’ köz jónak ’s szegény árva hazánknak, javára, örömére. És immost a’ felelet, hasonlóan fél hanggal, mert azt kívánta a’ szokás: Kedvesen veszem, édes Öcsém Uram, a’ Kend’ atyafiságos kívánságát. Engedje az Úr Isten… Nekem hasonló rigmust kelle tanulnom, ’s azalatt míg azt tanultam, szüntelen folyt az intés; nagyatyám, nagyanyám, szép ifju tántom, író-deák, pesztonka, a’ rigmust emlegették, ne féljek, csak bátran, olly hangosan mint az atyám mondta-el az esketéskor a’ maga esküvését, hogy azt az úczára is ki lehetett hallani; ’s Klári néném asszony (így titulázgatám a’ szép tántot) ingerle, hogy bizonyosan bele fogok szakadni. ’S bár csak magamra hagyának vala! annyira öszvezavartak, hogy midőn eljöve a’ rettegett pillantás, az első constructión belé szakadtam. Soha sem tudtam valamit könyvnélkül eltanulni, ’s megvénűltem, ’s a’ Crédo és a’ Tíz Parancsolat még tanulni-valónak marada. Nem értettek, ’s melly könnyü volt volna érteni! Tompának nem nézettetém, látták hogy örömest tanúlok, látták hogy a’ Tíz Parancsolatnak ’s a’ Crédónak minden czikkelyeit tudom magam szavaival; ’s kifáradván zaklatásomban, békét hagyának, mellynél okosabbat nem tehetének minekutána elrontottak.

Regmeczen tanúlásunknak fő tárgya a’ német nyelv volt. Nagyanyámról, Szirmay Andrásnak és Királyfalvi Róth Julianának leányokról, eggy német nagy Bibliánk marada, ’s a’ Kézsmárki^* Deák ezt adá kezünkbe, hogy német nyelvet és stílust tanuljunk, ’s Mózes után Esaiást, ’s ez után az Apocalypsist hagyá olvasnunk, ’s ezt neki ha akkor nem köszöntem is, most ugyan szívesen köszönöm; ha eszemhez ’s ízlésemhez nem szóllott is, képzeletemet hatalmasan ébresztette-fel, ’s megszerettette velem a’ Poezist.^* Esaiás nekem kedves emberem lett, ’s mindég az maradt.

Végre 1768ban Kézsmárkra^* viteténk-fel, ’s szüléink velünk jöttek. Az atyám Rozgonyban Kapitány Soos József Úrhoz szálla-be, kinél minden falak tele voltak aggatva olajban festett portrékkal, ’s az atyám akarta hogy azokon kedvemet töltsem; onnan Péchy Istvánhoz menénk Lapis-Patakra, eggy nagytudományú komor emberhez, ki eggy két tiszteletlen ’s gondolatlan írása által magát a’ Felségsértés’ vétkébe ejté,^* Kassán halálra ítéltetett, de a’ kegyes Asszony^* a’ Gróf Döry Ferencz’ előlűlése alatt tartott Itélő-szék’ végzését Grétzi fogságra változtatá, a’ nagylelkű József pedig, meglátván őtet itt, ’s értvén hogy ő nem eggy sereget, de tíz embert sem állíthat a’ lázasztásra, mint eszelőst, szabadon ereszté. Eperjestt az atyám elvive azon helyre, hol Caraffa alatt vér folyt, mutatta a’ Sárosi várat, hol Rákóczy elfogattatott, ’s beszéllte a’ mit atyjától sokszor hallott, hogy a’ Kalocsai Érsek Széchényi Pál mint kívánta hogy az áldott tölgyfa^* sok olly gyümölcsöket teremjen. – A’ Szepesi Káptalanban Kánonok Dezsőffynél ebédlénk, ki Kazinczy leány’ maradéka vala, körűlnézénk a’ mi a’ megtekintést érdemlé,^* ’s végre Kézsmárkra^* eljutottunk.

Szállásunk itt Cornidesz Úrnak házánál vala, ’s eggyik falunk mellett méne-el eggy keskeny sikátor a’ Paulínus-szerzetbeli Plebaniához ’s templomhoz; mi felűl lakánk az úczára, gazdánk alól. – Mind az Úr, ki ittmúlatásunk alatt hala-meg, mind az Asszony, tiszteletre-méltó emberek voltak; de nekik a’ jóságnál egyebet nem köszönheténk; tehetségeinket nem fejtegették, rajtunk semmit nem faragtak, ’s Deákunknak nem adtak semmi intést. Nem emlékezem egyéb gyermekekre mint leányokra, ki eggykoru vala velünk, és a’ kit sok eszt. mulva Orvos Doctor Engel Úr, testvére a’ Historicusnak, veve-el. Ezt az ártatlan gyermeket mi mind hárman gyűlőltük, a’ nélkül hogy ő arra nekünk okot adott volna, ’s vadságunkat Gazdánk ’s hitvese elnézte, a’ Deák pedig meg nem feddé. Ollykor elmenénk a’ sokpénzéről elhíresedett Mudrány Pál Úrhoz, kinek atyánk ajánlott vala; de ennek sem köszönheténk semmit; elfásúlva néze reánk, ’s négy öt minútum alatt elereszte. Eggy más Cornidesz Úr többet teve értünk; ha néha elmenénk hozzá, előnkbe hozatá laterna magicájit, Prospekteket nézete velünk üveg lencsén, mutatta palaczkjait, mellyekben bányászok dolgoztak; ’s felvitt kis kertjébe, melly udvarán^* négy gerendán állott, tele rakva szegfűkkel és egyéb virágokkal, mellyben Szepes bővölködik. Ez az a’ két ház, a’ hova Kézsmárkon^* laktunkban léptünk.

Az Iskola’ Rectora ekkor a’ mennyre földre magasztalt Carlovszky János volt; nagy Theologus, és semmi egyéb. Az atyám lelkére kötötte, hogy vigyázna-fel reánk, kérte hogy ollykor hozzá eljárhassunk; ígért mindent, ’s semmit sem tett. Szerencsére mi nem Primánusok valánk, hanem Donatisták Lesch Dániel alatt, ki felől legalább azt tudom még, hogy fél szemmel is igen szép Író vala. Nem sokára azután általviteténk a’ Grammatikába, ’s örömünk vala látni, hogy eggy Academiákról haza sietett Deák, Hellner Illyés, ibolyaszín posztó kaputban, fejér béléssel ’s tűzött lajblival, ivolyaszín bugyogóban, fejér selyem strimflivel ’s ezüst csattal, puderes parókában és eggy nagy hajzacskóval, ’s talán koszperddel is, bokrétát szúrván bal karjának uja és hajtókája közzé, Inauguralis Oratióját, mint Subrectora az Iskolánknak ’s nekünk Tanítónk, beköszönt. Az ember jól nőtt ember volt, ’s az ibolya^* vagy baraczkvirágszín haczukában oh be másként figüríroza mint Clarissimus Vir Carlovszkyus; ő vala Kézsmárknak^* Elegantja. ’S adjuk-meg neki a’ dicséretet; ő belőlünk igyekezett is faragcsálni valamit. Bár a’ faragcsálást Deákunkon kezdte volna!

Mind az helyett, a’ mi itt^* megszeretethette volna velem magát, ha házi-Tanítónk jól volt volna választva, én eggy^* Tugendschule nevezetű könyvbe szereték, melly annyi regét foglala magába, a’ mennyi betűje a’ német Abeczének van, ’s minthogy itt az Y betű is előfordúl, erre az Ysopról monda eggyet. Ez vala örökös olvasásom, ez tanúltatá-meg a’ nyelvet velem; ’s így ha a’ könyv elme, ízlés és stíl^* nélkül van is írva, reám nézve legalább igen hasznos könyv vala. Farkas András Kassai Provincialis Commissárius 1785. körűl is méltónak találá magyarra fordítani ’s kiadni, ’s így talán nem kell pirulnom, hogy kilencz esztendős koromban annak^* én is csudálója valék.

Valamikor a’ város’ kerítésén kivül fekvő iskolába kimenénk, az óriási, nappal és holddal eggykorú Tátra mindég tisztelő álmélkodásra ragadozta szemeimet. Szerettem azt látni mind a’ reggel’ és kivált estvély’ rózsafényében, mind midőn ólmosan úgy álla előttem mint eggy nádmézzel végig-öntött torta a’ vendégségekben, mind midőn Júniusnak vége felé is hóval egészen elfedve pillantám-meg. Úgy néztem azt mint eggy Tündérvárat, ’s feljővén a’ nap, midőn^* azt eggy egész sereg Kézsmárki^* lakosok megmászni szokták, sajnáltam, hogy velek nem meheték. Nérén, Kézsmárkhoz^* fél órányira, Horváth-Stansitth Uraknál, kétszer háromszor jó napokat tölténk, ’s a’ négyszegű vakolatlan kastély a’ maga régisége által, új világba teve. Visszajövőben a’ Tököli Imre’ vár-formája az atyám és nagyatyám által olly sokat emlegetett bús időket festette előmbe, ’s nehezteltem hogy Tanítónk, és talán az iskola’ törvényei is, e’ helyhez közelíteni nem engedtek. – Házi-gazdánk Leibitzról Johny Úrnak leányát vette vala el, ’s elmúlván végre a’ Sibíriai tél, ők és mi ide valánk híva Pünkösdre. Gazdánk kocsin, mi gyalog menénk által, eggyet kerűlvén a’ szép réten melly a’ város’ déli felén nyúl-el, ’s a’ már jól megnőtt vetés köztt, ’s meg-megállánk csudálgatni a’ Tátrát. Leibitzon gazdagabb asztal, új emberek, víg sétálások, játékok ’s eggy kis kert, tele tulipánokkal, narcisszekkel, hyacinthokkal ’s auriculákkal, várt. A’ templomban a’ tizenkét Apostolok’ eléggé szépen festettnek gondolt képei foglalák-el szememet, ’s az nekem több örömet ada mint az a’ haragos Mózes, kinek fa szobra az oltár’ eggyik felén állt Kézsmárkon,^* a’ két szarvval. ’S melly behatást tesz eggy Kálvin’ tanításai szerént nevelt gyermekben, midőn áhítatossága a’ Luther’ templomaiban, orgona által emeltetik, midőn eggy bizonyos innepen a’ templomot a’ mindenüvé rakott fiatal veresfenyők töltik-el kedves illatjokkal, ’s hogy elmult a’ nehéz tél, hogy a’ jobb napok visszatértek, hogy az aratás közelít, elevenebben éreztetik, a’ szívet örömnek és így hálának is, érzéseire gyúlasztják! Ha a’ gondolatot szóba öltöztetni elégtelen valék is, érzém, hogy vallásomnak nem kellene olly igen pusztának lenni, és hogy a’ ki nagyon bölcs, nincs olly bölcs a’ millyennek magát látja.

Eggy tavaszi vasárnap eggy Primánus zöld mentében rókatorok prémmel ’s karmazsin színű nadrágban ezüst munkával, karon fogva jött csoportunk felé a’ szép^* réten. – A’ világnak minden koronájit oda adtam volna szerencséjéért, ’s óhajtottam volna, hogy én is felserdülhessek,^* nekem is olly leánykám ’s illy^* zöld mentém illy veres nadrágom lehessen. A’ koronákat felcserélni akarni a’ Szontagh Mihály’ szerencséjével nagyobb oka volna az öregnek, ha a’ zöld mentét és veres nadrágot ide nem adnák is. Szerencsére a’ szép leány általellent lakék velem, ’s ez óra olta Dámájává leve képzeletemnek.^* Melly napom volt, ha a’ szép leányt lenézni láthatám ablakából!

Azalatt míg Kézsmárkon^* lakánk, és legalább tehát németűl beszéllni és flautázni tanúlánk, a’ Lengyel Confoederatio miatt sok Lengyel Uraságok Eperjes’ tájékára vonták magokat, ’s itt is nehányan telepedtek-meg. Ezeknek sarkig-érő öltözetek a’ beretvált fejjel, ’s gyönyörű paripájik sok időmet el fogták volna lopni, ha azalatt tanultam volna. Mennyire mentem, mutassa-meg az ide tett levél, mellyet nagyatyámnak halálakor ennek papirosai köztt találtam: Szóról szóra, betűről betűre írom-által. – Spectabilis Dne Parens! Ex Gratia Deo benevalemus, iam habuimus Examen nostrum, Ego scribo in haec Epistola meum Orationem ego deprecor Dnum Parentem vt non possum scribere, Seruus humillimus et filius… Dátum nélkül.

Szüléim’ öröme szertelen vala midőn Regmeczre érénk. Mi valánk az elsők e’ tájon a’ kik németűl tudánk, ’s nem volt volna csuda, ha a’ Clarissimus Hellnerus’ uniformisába öltöztettünk volna. Ez ugyan meg nem történt, sőt emlékezem hogy atyám elbontatta eggyik veres övét, – az arany őv akkor még láttatlan volt – ’s általcsináltatta nekünk, mert mi Kézsmárkon^* nagy örömet lelénk abban, hogy eggy két gombjának skófiumjait lepergetheténk;^* az olly felette múlatságos volt! De^* azt nem kerűlheténk-el, hogy Patakra menvén, társaink ott, a’ német nyelv miatt, tokosoknak ne csúfoljanak.^*

Atyám bennünk élt egyedűl. Estve végig kelle flautáznunk a’ falut, ’s az Olvasó elengedi neki azt az atyai szép gyengeséget hogy bennünket másokkal láttata, ha bizonyossá teszem, hogy velünk^* ezt az örömét nem érezteté, bennünket szemünkben és hátunk megett nem magasztalt. ’S mások úgy jövének hozzánk, bennünket nézni, mint valamelly remekeket. Berhely Úr, Perceptora Zemplény Vármegyének, keresztűl menvén Patakon, kocsijához hívata, ’s megizente hogy Scriptáimat hoznám-ki. Végig tekintette azt, csudált, példányúl teve-ki mellette űlő fijának, megparancsolta hogy velem társalkodjék. Én soha sem érzém inkább hogy semmit sem tudok, mint mikor csudáltak, dicsértek. Illyenkor eggyszer el fakadtam^* sírva, ’s Praeceptoromnak, ki, hogy a’ német nyelvet el ne felejtsük, ismét Kézsmárki^* volt, szemére hánytam hűségtelenségét. A’ gyermeket dicsérni, a’ köz vélekedés szerént, veszedelmes. Nem veszedelmes az ha igazságos; érti a’ lelkes gyermek, ha hallgatunk is, mikor vagyunk vele megelégedve, ’s mikor érdemel ő dicsértetni. Az az üssd, ha jól húz is, ’s jobban fog húzni, lónak sem jó. Mikor az atyámat elragadta az öröm, ő helyettem az anyámat csókolta öszve meg öszve, ’s az annyi volt mintha magamat csókolt volna, annyi, még reám nézve is. A’ jól indult gyermeknek a’ javallás sarkantyú.

Patakra 1769. Septemb. 11dikén viteténk-be. Az atyám ott a’ hol most a’ Berna nevű sor áll, eggy kis házat építete számunkra, ’s így benn lakánk a’ Collégiumban; ’s később a’ Paradicsomban, végre a’ Katona sor’ végső szobájában a’ grádics mellett, alól. A’ Classisokat akkor minden esztendőben más meg más Deákok tanították, kik a’ Júliusi examenkor választattak-meg, ’s mi mind ketten az Olasz Péter’, később Kazinczi Predikátor’, keze alá estünk a’ Grammaticába. Az tanult,^* jó és hív ember vala, ’s igyekezett annyira vinni, hogy társainkat utól érhessük, mert itt más könyvek voltak előnkbe adva mint Kézsmárkon.^* Házi-Tanítónk három órakor reggel felvert, könyvhöz űltete, ’s míg ő a’ meleg ágyban hétig aludt, mi az asztalra fekteténk fejeinket, ’s szunnyadtunk. – Nem sokára azután László öcsém is mellénk adatott; ’s minthogy itt őrá emlékezem ’s a’ Kézsmárki^* Praeceptor forog szóban, az Olvasó megenged, ha eggy történetet elbeszéllek. – Hozzá^* valánk szokva, hogy reggeli ’s estveli könyörgésünket térdelve mondjuk, mint Szepesben szokás, ’s a’ Deák azt kívánta, hogy az öcsém is ugyan azt tegye, ’s ez kimondta neki hogy azt ő ugyan tenni nem fogja, mert, mint gyermek, a’ térdelést öszvetéveszté egyébbel, ’s azt vallásával ellenkezőnek tekintette. Tanítónk tűzbe jött, ’s fenyegette, ’s az öt hat esztendős gyermek elijedve felkiálta, hogy inkább a’ Tíz Parancsolatnak eggy bizonyos czikkelye ellen vétkezik (az ott előfordúló szót mondván), de ezt^* az irtóztatót nem cselekszi.

A’ derék Olasz bennünket Tasnádi Istvánnak, az Mándi Sámuelnek és Szőcs Istvánnak ada-által, ’s a’ deák nyelv’ ismeretében nem valánk hátrább többé társainknál, ’s 1772. Septemberben általvitettem a’ Poeticába, melly akkor még a’ Rhetoricának nem utána tanítatott, mint most, hanem előtte. E’ Classist az ezen esztendei exámenig Theol. Prof. Szathmári Paksi Mihály Úrnak Sámuel fija tanította volt, ’s minthogy ez olly^* előmenetelt tétete tanítványaival a’ mennyit nem előtte még senki, a’ Patronátus és a’ Professorok’ Collégiuma még esztendeig hagyá-meg a’ Professorságban.

Szathmári Sámuel méltó vala a’ Szathmári névre, mellyet érdem ’s nagy érdem nélkül még senki nem viselt; lelket atyától kapott; a’ Római Classicusokat úgy ismerte ’s értette, a’ mint kívánni kellett, szerencsésen írt mind deák mind magyar verseket, ’s nem csak tanulni hanem tanítani is szeretett. Én kevés idő alatt, sőt már a’ Júliusi ’s Augustusi vacatióban, megtanúlám a’ Pomey Pantheon Mythicumát, elkészűltem vala holmivel a’ mit mások csak a’ leczkéken kezdettek, ’s míg ők ezeken bíbelődtek, én a’ Horátz’ megértésében haladtam. Szathmári verseimet eléggé jóknak találta, ’s felolvastatá társaim előtt nekik példáúl. Megtekingette mit csinálok, eljárt szállásomra ’s közttünk múlatott, tüzelt. Benne vagy, úgy mond; menni fogsz, csak akarj; ’s Lónyai Ferencznek némelly verseivel ismertete-meg, azt akarván látatni, hogy nem csak Professor és Pap, hanem Tekintetes Úr is tud, ha lelket kapott és igyekszik. Az atyám bejöve Patakra, ’s meglátogatta Szathmárit, nálunk nélkül, ’s nagy reményekkel jött-el tőle, ’s örömében levive Szathmári Samuelnek atyjához, a’ Theol. Professorhoz. Az öreg, a’ ki nem csak Theologus vala, hanem Poeta is, és nagy Poeta, azt a’ fonákságot követé-el, hogy a’ Poetica Classis’ ifjújának Senecát, a’ Philosophust, javaslá, ’s megtanítá, mint csináljon Excerptákat; az in quarto legyen, köttessem-be, osszam-fel az Alphabét’ betűji szerént, a’ K, X, Ynak elég eggy két lap, ’stbb. Eltompulva állottam ott.

Szathmári Sámuel Virgíllel akara megismertetni, ’s olvastatá velem az Aeneist, semmi nem kelle egyéb, mint Horátz; Juvenált, nem értettem; az Ovíd’ Metamorphosisait, ’s próbáúl Tibullt, de nekem csak Horátz kelle, a’ dalköltő, mert még a’ Sermók’ és Epistolák’ Íróját benne nem tudtam szeretni; sőt alig hittem tulajdon szememnek, ’s az gyermektől nem vala csuda, hogy ezeket ’s az Ódákat azon-eggy írhatta volna. Ez a’ barátom nem ellenkeze többé velem, ’s szeretnem hagyá Horátzomat; tudta ő, hova vezérel ő idővel engemet.

A’ Dezsőffy fényes ház bekülde Patakra, hogy a’ Collégium rendelje-ki oda a’ legszerencsésebb Verselőt, a’ ki eggy nagy pompájú temetésen magyar verseket declamáljon. Szathmári azt hitte, hogy neki az lesz az ő Olympiája, érzette hogy e’ megtiszteltetést érdemli, hogy nálánál Patakon senki sem ír szerencsésebben verseket, ’s mint Publ. Praeceptora a’ Poeticának just tartott e’ poetai megtiszteltetéshez. ’S atyja Theologiai, testvér bátyja pedig Physicai Professor volt. Mind e’ mellett nem leve-meg a’ mit remélt: a’ Professoratus Poocs András Togátust választá-ki, egyedűl azért, mert formája szebb volt mint amannak, ’s úgy hitték hogy ezen a’ Patakiság, mellyet az idegen-vallásúak mosolygva szoktak nézni, kevésbb mértékben találtatik mint Szathmáriban. Mentségek, midőn Szathmári előterjeszté panaszát, az vala, hogy ő iskoláját el nem hagyhatja. Szathmári kész vala Praeceptorságát letenni, csak küldessék; azt mondák, hogy abban a’ Patronátus’ híre nélkül meg nem eggyezhetnek. Poocs tehát ment, ’s Szathmári neheztelését Archilochuszi módra lélegzé-ki, panaszos themákat ada ki exercitiumúl tanítványainak, ’s eggy Drámát dolgoza, hogy megmutassa kit fosztának-meg dicsőségétől. Az olly fénnyel játszatott, a’ millyet Patak még nem láta, első nap deákúl, más nap magyarúl. Az én széparczu, szépszózatú, könnyen-tanúló, ’s bátor öcsém tündöklő rollt játsza benne ’s tündöklően: én subalternit, a’ Szűzesség’ Géniuszáét. – Minthogy itt Poocs fordúl-elő, tartozom vele az igazságnak ’s annak a’ tanítómnak a’ kinek minden tanítóim köztt talán legtöbbet^* köszönhetek, hogy elmondjam, hogy ez a’ Poocs a’ maga Sziénai Katalinját Szathmáritól vette, kinek a’ Margonyai temetés előtt barátja, azután ellensége volt; ’s Szathmári Pataki Togátus korában meghalván, a’ plagiárius a’ mástól vett munkát a’ maga tréfájival ’s bőv beszédével kiczifrázta, ’s úgy adta-ki mint magáét.

A’ Poetica Classisban az ifjak csak esztendőt töltöttek, minden más Classisokban,^* még a’ Logicában is, mellyre elég volna fél, másfelet, ’s így nekem 1773. Septemberben által kell vala mennem a’ Rhetoricába. Az atyám talán épen ezen időben múlata a’ nagyatyámmal^* Nyitrában, ’s én kértem anyámat, hagyna veszteg még esztendeig; vagy legalább félig. Ez a’ kérést András onkelemmel közlötte, közlötte másokkal is; senki nem értette mit akarok, csak azt forgaták hogy gyanúba hozom magamat, mintha rosszúl tanultam volna, ’s hogy elmaradok társaimtól. Azonban én meg nem szűntem ostromlani az anyámat, ’s minekutána Philos. Professor Szent-Györgyinek^* javalását megnyertem, boldogultam volna, ha az anyám Prof. Szentesit is meg nem szóllította volna. Ez azt tanácslá az anyámnak, hogy menne-el Patakról, ’s hagyná-meg nekem, hogy azt tenném a’ mit ő fog rendelni. Megértvén okaimat, ’s bizonyossá tétetvén hogy erre semmi titkos ok nem indít, ellentállhatatlan ékesen-szóllásával előmbe terjeszté, hogy a’ Poetákat ezután is fogom olvashatni, de most az a’ szerencse vár, hogy Cicerót halljam Catilína ellen mennydörgeni a’ Nép és a’ Tanács előtt, hogy most Caesárt követem majd Britanniába, hogy Brútuszt látom-meg, a’ nagylelkű nemes Késelőt. Átkoztam a’ gyűlőlt ékesen-szóllót, ’s kénytelen valék engedni.

Szent-Györgyi^* szánt ’s szemmel tarta. Én az Orátorok helyett a’ Poetákkal töltém időmet, ’s a’ Bibliothecából ’s társaimtól magamhoz hordám az újabb deák Költőket, Grótiust, a’ két Heinsiust, Dousát, Franciust, Hoogstratánt, ’s Olivétnek eggy munkája: Deliciae Poetarum Gallorum, kedves könyvem leve. Ennek hasonlatosságára kétsoru magyar alexandrínusokban kezdék írni Eclogákat. A’ deák Prosaistákat gyűlőltem; ők vontak-el a’ Poeticából. –

Azoknak a’ kik Papságra készűltek, ezen iskolában már el kelle kezdeni a’ görög nyelv’ tanúlását.^* Míg ezeknek az tanítatott, addig a’ többieknek valamelly Chriát kelle dolgozni. Én már akkor ismertem fordításból Anácreont, ’s hogy ezt origináljában olvashassam, rész szerént únalmamban is, el kezdék tanulni görögűl. Prof. Szent-Györgyi görög Declinatiómat meglátta papirosaim között, midőn eggy vasárnap, délesti templom^* után, nála én is megjelentem; kérdéseket teve, ’s buzdíta hogy abba ne hagyjam, mint többnyire minden mások. Theol. Prof. most Superint. Őry Urtól tudom, hogy Szent-Györgyi deák korában görögűl olly igen tudott, hogy eggy eggy hexametert, az ő feladásaira, papiros nélkűl is, ’s rövid gondolkozás után, tudott csinálni.

Generális Beleznay Miklós, fija a’ hajdani Generálisnak, ’s a’ mostani Grófnak, testvér öccse által, onkele, ekkor tájban arra választaték, hogy a’ Protestánsok’ ügyét a’ Fels. Udvar előtt vigye. Ez a’ gazdag ’s gyermektelen Úr Convictust akara állítani Patakon, nagy fundátiót akara tenni, ’s eggy sor épűletet tétetni Patakon, általellenben a’ Bernának nevezett sorral. Az atyám el vala ragadtatva a’ szép tett, a’ szép^* feltételek által, ’s lángolt tiszteletét vele érzetni. Eggyszersmind az is vala czélja, hogy gyermekeinek korán nevet csináljon, ’s ez által őket kötelezze ollyakká lenni a’ millyeket belőlük a’ Publicum várand. E’ két ok által indítva Novembernek utolsó napjaiban 1773. bejöve Patakra, ’s kéré a’ Professorokat, hogy a’ Contrascribát, Komjáti Abrahám Urat, eresztenék-el velünk Bugyiba, Pest Vármegyébe, hogy Komjáti, én és az öcsém, a’ Generálist Miklós napján megköszönthessük. A’ kérés olly későn vala téve, hogy az ellenkezők meg ne gátolhassák. A’ Professorok, ’s maga Komjáti is, repeső örömmel teljesíték a’ mi tőlök kívántatott, ’s mi hárman, az atyám’ szekerén és hat lován, útnak indúlánk.

Decemb. 5dikén késő estve érénk Bugyiba, ’s Komjáti, kit minden^* szokatlan útakon járónak, de jó útakon járónak néze, a’ Plebánus’ udvarára hajtata-be, minden bejelentés, engedelem-kérés nélkül, ’s ment, ’s bejelentette a’ Generálisnénak, kit külön-hívata, hogy mi a’ Collégium által küldeténk férjének idvezlésére. Lovainkról mingyárt rendelés téteték, ’s a’ jó Generálisné, megértvén hogy az öcsém hideglelős, gondoskodék rólunk. Más nap Komjáti fekete rövid mentében, dolmányban, bársony csaknem eggyarasznyi ővvel, mi hasonlóképen fel nem öltött zöld mentében, zöld dolmányban veres övvel és nadrággal, ezüstre, fellépénk, ’s Komjáti és utána én deák Orátiót, Dienes deák verseket monda-el, Gróf Niczky Kristófnak, ki később Ország-Bírája leve, Rádaynak, Podmaniczky Jánosnak, Radvánszky Ferencznek ’s minden más sok és nagy vendégeknek jelenlétekben. Komjáti a’ maga beszédében bele szakadt volna, ha ő bele szakadhatott valamibe; jól,^* rosszúl, véget ért; ’s ez nekem nagy szerencsém volt; látván mi történt vele, papirosomat elővevém, és, mintha annak úgy kellett volna lenni, beszédemet felolvasám. Dienes a’ magáét bátran elmondá. Annak első sora ez volt: Ignoscant augusta mihi loca, dique locorum. –

A’ nagy Gyülekezet bennünket úgy néze mint a’ Collégium’ Repraesentánsait és mint a’ kik annak fényei vagyunk. A’ legnagyobbak is hozzánk ereszkedtek, exameni tortúra nélkűl ki akarák venni mit tudunk, ’s az Olvasó képzelheti, melly ösztön leve nekünk^* mind az elakadás mind a’ szerencsés feleletek, hogy igyekezzünk. Oh, azt mondom atyámról, a’ mit a’ magáéról Horátz monda. – Én leginkább azon örvendettem hogy Rádayt láthatám, a’ nagy Bibliothéka’ birtokosát. – A’ nyájas Generálisné elhagyá vendégeit, ’s eggy Lottó’ asztalka mellé ültete, megtanultatá velünk a’ játékot, ’s bennünket, ’s kivált az öcsémet, öszvesimogatta. Testvére, Podmaniczky János, kérte Komjátit, hogy Pestről Aszódnak vegyük útunkat.

Eggy hetet tölténk Bugyiban, míg a’ Generálisné nekünk órát hozathata Pestről, ’s a’ kedves emlékezetű helyet elhagyánk. Komjáti az egész úton tömte belénk a’ tudományt, Ovénusnak némelly Epigrammájit velünk megtanúltatá, ’s így útunk e’ részben sem vala elveszett idő. Pesten elhorda bennünket meglátni a’ mit lehete látni, ’s Weingand Könyvárosnak boltjában nem csak Horányit látatá velünk, hanem minket is Horányival, kit ő már ismert. – Mi^* lehetett volna belőlünk, ha bennünket a’ szerencse illy nevelő’ kezébe adott volna!

Ezen útunk minden szerencsétlenség nélkül esett-meg, azt kivéve, hogy kevésben mult, hogy engem Komjáti agyon nem lőtt.^* Estve vala midőn Kátáról kiérénk, már elhagytuk vala a’ helyet, ’s előttünk két út nyilt. Messzecske hallánk ugatást. Leugratánk az inast, hogy menjen a’ kutyák felé, ’s tudja-meg merre menjünk. Az ebek a’ kocsiig jöttek^* utána. Komjáti, bundába burkolva ’s téli kesztyűben, pisztolyhoz nyúl ’s elsüti. A’ golyó mellettem méne-el. Komjáti eggyszerre sikoltá-el magát a’ lövéssel, ’s megkapott, kérdezte ha nincs e bajom, ha élek e.^* Azonban a’ Juhászok botokkal és káromkodva jövének-elő, de Komjáti elhitette hogy ő csak jelt adni lőtt. Minthogy a’ kutyák mind megvoltak, a’ juhászok hivének szavának, megtanítottak^* merre menjünk, ’s jó útat kívánának.

Bugyiban múlattunkban szó esék Bessenyei György felől, ki ekkor nagy kegyeiben állott mind a’ Generálisnak, mind Báró Grátzné által a’ Császárnénak, ’s így alkalmasnak tartaték arra, hogy a’ Protestánsok’ neveikben készűlt Esedezéseket benyújtsa, ’s az őtet protegáló Udvari-Dáma által is a’ Fejedelem-asszonyt kéréseink’^* teljesítésére hajtsa. Az ő nevét az Olvasók már két esztendő olta kiadott munkájiból ismerték; Debreczen azt kiáltozta reá, hogy a’ Szabolcs Vármegyei Magyar, ki tizenkilencz esztendős korában még nem tuda németűl, nem tud magyarúl, ’s hogy semmi tudománya nincs, mert deákúl sem tud, ’s hamar elhagyta a’ Collégiumot: azonban minden kénytelen vala megvallani, hogy Bessenyei nincs lélek nélkül, és hogy a’ sületlennek káromlott próbák, ’s maga az, hogy ő a’ maga Alexandrínusait két és nem négy sorokban írta, Literatúránknak eggy szép jövendőt ígérnek. Bugyiban^* engem, nem tudom már kicsoda,^* megajándékoza Bessenyeinek Eszterházi Vígasságaival ’s Agisával, ’s én ezeket elragadtatással olvastam. Komjáti a’ szekeren, velünk eggyütt, és általunk, Ovénnek némelly Epigrammájit fordítatá, mellyeket ő könyv nélkül tuda. Az atyám gyönyörködött próbáinkon, ’s kért, hogy folytatnánk, ’s megígérte,^* hogy ha azok eggy kis csomócskára gyűlnek, ki fogja nyomtattatni. Íme, ugymond, Erdélyben még Asszonyságok, még nevelést vevő leánykák is múlatják illyenekkel magokat, ’s ha Bessenyei Íróvá válhatott, miért ne mi? csak igyekeznénk. Dienesnél a’ munka épen nem ment, nálam nehezen; mihelytt kívántak tőlem valamit, az a’ vágyás, hogy igen jó legyen a’ mit adok, olly annyira megzavart, hogy kénytelen valék munkámat ízre tépni. Próbálj tehát prózát, mondá az atyám; és hogy stílemet formálja, kezembe adá a’ Svétziai Grófnét németűl és magyarúl, ’s a’ Gróf Székely Ádám által fordított Locke’ munkáját a’ Gyermekek’ Neveléséről. Míveletlen ízlésemnek még a’ Svétziai Grófné is sovány vala.

Midőn 1774. Januáriusban bemenénk Patakra némelly nagyobb koru ifjak Praeceptoromnál gyűltek-öszve, ’s míg mi az iskolai pensumot tanúlgatánk, négyen öten eldőlöngözének ágyainkon, ’s mohon olvasák fenn szóval Mészáros Ignátznak Kartigámját. Nekem kezemben vala könyvem, szemem papirosomra vala szegezve, de fülem a’ Tuszanói Herczeg’ feszes, erőltetett beszédű nyájasságait hallgatá, ’s Mészáros Ignátz Urat néztem az első Irónak a’ világon. Patakon nem vala a’ könyvnek több exemplárja eggynél, ’s sokáig kelle várnom, míg azt birtokosától^* eggy társam által, nem nekem hanem neki, kikérhetém; ’s akkor a’ Bába-gödribe vevém magam’, melly még akkor nem vala ellepve kertekkel és házakkal, ’s soha nem képzelt boldogságok köztt éltem. Legfőbb óhajtásom^* az volt, hogy a’ könyvet bírhassam, de a’ kérést nem mertem atyámhoz tenni, rettegvén, hogy az neheztelni fog a’ szerelmes História’ olvasásáért.

Patak a’ hegyen által, ’s nem Újhely felé kerűlve, Regmeczhez csak két óra, ’s mi minden héten két levelet^* kapánk hazulról, mellyeket soha sem vettünk rettegések nélkül, mert az atyám azoknak mindenikét eggy készen álló formulával végzé: Mindenek felett pedig az Isteni félelem, a’ szorgalmatosság, a’ tanúlás, az igyekezet, az alázatosság, ’s így eggy egész Litaniája minden tökéletességeknek. Minél tovább haladtam a’ levél’ olvasásában, minél inkább közelítettem a’ levél’ végéhez, annál nagyobb vala rettegésem, ’s ha megláttam itt a’ nagy M-met, be volt csapva a’ levél. A’ ki a’ gyermeket jóvá akarja tenni, ne únassa-el vele intéseit. – Eggy illy levelében az atyám azt a’ kérdést tevé, ha készen vagyok e már Gellertnek azon rövid Értekezése’ lefordításával, mellyet Karácsonkor parancsolt vala, megígérvén, hogy a’ jövő Examenre kinyomtattatja, ’s velem kiosztogattatja. Mentettem magamat, hogy iskolai dolgaim miatt reá nem értem. Kartigám miatt nem értem vala reá.

Atyám ’s anyám Martz. első napjaiban véletlenűl jövének hozzánk, hogy lássák mint vagyunk, mit csinálunk. Ebéd után visszatértek, ’s midőn búcsúzának, engem szokatlan, érthetetlen aggodalom fogott-el; felűltem szekerekre, ’s kikísérem a’ Botkőig. Ott elgyengűlve váltam-el tőlök, ’s atyám áldással bocsáta-vissza. Sírva mentem az egész úton, ’s kikerűltem ismerőseimet. Harmad nap mulva bejöve szekerünk, hogy a’ Katonai Seborvost küldeném-ki, mert az atyám rosszúl van. Elszöktem tanítómtól, kimentem a’ Botkő felé, ’s ott felűltem a’ szekérre, ’s eggyütt mentem-ki az Orvossal. Szüléim rosszúl vevék megjelenésemet;^* de midőn az Orvost harmad nap múlva vissza kelle küldeni, az anyám megtartóztata, mert azalatt kivilágosodék, hogy az atyám baja rothasztó hideg. Ujhelyben akkor nem vala jelen a’ Vármegye Orvosa, ’s a’ Patikáriushoz nagy bízodalmunk volt, sokszor tapasztalánk hűségét, ’s ekkor is kértük, jönne-ki, ’s múlasson házunknál, valamíg a’ betegség kívánni fogja. Az eljött, nálunk múlatott, a’ beteget párnák között tartatá, minden hűsítőt eltilta. Martz. 19dikén ágyához léptem atyámnak, ’s sírva köszöntöttem neve’ napján, ’s szerencsés valék áldását venni. Más nap kedves barátja Újhelyi Predikátor Katona Zsigmond Úr kijöve hozzá, megértvén, hogy rosszúl van; kívánságára könyörgött vele, sakramentommal élteté, nem mint olly beteget, a’ ki meg is halhatna, hanem mivel az atyám felette religiosus érzésű volt. A’ nap szép volt, ’s mi, a’ Pap, Bydeskúty^* Imre Úr, anyámnak eggy rokona, a’ Patikárius és én, kisétálánk a’ kertbe, ’s ebédre szóllítatánk. Alig^* űlénk vala le, midőn az anyám ordítva jő, kiáltja hogy atyámnak lábai hidegek. Szaladánk, ’s az atyám kiadta lelkét. Az atyám halva, az anyám hét neveletlen gyermekkel elterhelve, a’ nyolczadikkal^* (Miklóssal) négy holnap olta viselősen! Térdre rogytam. Ah haszontalan! Láttam mint emelék-ki ágyából, ’s midőn feleszmélék, ki vala terítve.

Igy lepe-meg bennünket az est. Én és három húgaim, kik közzűl az utolsó nem érte-el még hatodik esztendejét, fájdalmunkban felfekvénk a’ canapéra, ’s úgy talála elsírt szemekkel ’s hideglelési rázkódásokban a’ reggel. Anyámnak fájdalma a’ dühig ment.

Nagyatyám ’s nagyanyám, kikhez embert küldénk-le a’ betegség’ hírével, megérkeztek, ’s a’ fájdalom új rohanásokra fakadozott. – Martz. 27d. sátor vala vonva az udvaron, ’s mostani Superint., akkori Theol. Prof. Őry Gábor ’s Újhelyi Predikátor Katona Úr Predikátziókat tartottak, ’s a’ test a’ Felső-Regmeczi templom’ éjszaki fala mellett temettetett-el. – Félre e’ rettenetes emlékezetektől!

Iskolai Tanítóm ekkor a’ Rhetoricában Vécsey Sigmond volt, a’ háznál Skrabák^* Dániel Késmárki Deák; 1775. pedig a’ Logicában Bátori István és őutána Pásztor Mihály. Komjáti ez idén hagyá-el Patakot, ’s Júniusnak^* 20dikán ére Bécsbe, honnan Helvetziába, Parizsba, Londonba ’s Hollandiába méne által. Ez a’ tiszteletet érdemlő barátom még tőlünk elválása után is éreztette velem jóvoltát; Bécsben eggy ifju emberrel ismerkede-meg, ki a’ maga sok affaire d’honneurjei miatt, mellyeknek tiszteletes bizonyságait arczán, mellyén, ’s eggy nagy arasznyi hasításban eggyik czombján dicsősége vala előmutathatni, kénytelen vala Franczia-országnak eggy Katonai-Nevelő-házából tovább^* Romából, Velenczéből megszökni, ’s Komjáti ezt eggy pecsételetlen levélkével Patakra küldé, hogy nekem a’ franczia nyelvben adna leczkéket. Anyám első kérésemre befogadta mellénk. Monsieur Cap-Martin de Chaupy^* a’ a pénz, passus ’s német nyelv’ értése nélkül Patakra jött, ’s három holnapig múlata nálunk, ’s kardját, legkedvesebb birtokát, magával hálatá. Minthogy Patakon senki sem vala, a’ kivel kedvére szurkálhatta volna magát, ’s eggy Kazay nevű Deák a’ düell’ tiszteletét elfogadta ugyan, de nem karddal hanem botra, ’s nem szúrásra hanem szabásra, ’s első mozdúlással jót vont a’ legényen, Mons. Cap-Martin^* de Chaupy búcsút veve tőlünk, ’s megértvén hogy Eperjestt Lengyelek vannak, ’s azok quasi-francziák, elébe lépe Herczeg Rzevulskynak, ’s szerencsés volt ettől Lectornak neveztetni. Három holnap múlva a’ Herczeget is elhagyá, ’s Erdélyt méne megtekinteni, hol, a’ mint hallám, természetes halállal meghala.

Belé kapván a’ franczia nyelvbe, a’ görögöt félre tevém, míg annak szeretete lelkemben ismét lángokat vetend.

Szent Pál napkor 1776.^* Censúrát állék-ki a’ Logicában, hogy Publicussá legyek. Bizonyos Oeconomiai tekintetekből a’ Professorátus elvégzé,^* hogy a’ kik Deákokká akartak lenni, veszteg marasztassanak, ’s hogy azok ezt^* annál kevesebb nehezteléssel vehessék, mi leendő Publicusok is elakasztassunk. Azt mondák tehát, hogy közöttünk eggy sem volt a’ ki az általvitelt megérdemlette volna. Mi érzénk hogy az előadás nem való; rosszabbak nem valánk mint mások voltak, ’s közöttünk nehány excellens fő találtatott. Tanácskozásokat tartánk tehát mit cselekedjünk, ’s abban állapodánk-meg, hogy a’ történetet szüléinknek bejelentsük, ’s míg parancsolatjaikat venni nem fogjuk, sem a’ Professorok’ leczkéjikre ne járjunk, honnan talán ki is fognánk kergettetni, sem a’ Logicai Classiséra ne. Az a’ levél, a’ mellyet az anyámnak íra eggy Professor, kézzel tapinthatóvá tevé, hogy velünk igazságtalanság történt, ’s ez még bosszúsabbakká teve bennünket. Társaim,^* minthogy sem Publicusok sem Logicusok nem voltak, ’s magokat exlexeknek tekinthették, kártyázással ’s dorbézolással tölték idejeket, tánczokat tartottak, ablakokat tördeltek; én irkáltam, rajzolgattam. Kartigámokat olvasgattam. Soha sem volt jobb dolgom mint most.

Az ingerlett atyák’ megtámadták a’ Professorokat, ’s azzal fenyegetőztek, hogy fijaikat Lutheraniára viszik – ez a’ képtelen neve vala a’ Késmárki ’s Lőcsei iskoláknak – ’s kénytelenek valának engedni. A’ Censúrakor Prof. Szent-Györgyi^* halálos betegségben feküdt, ’s most már lábadozott. Minthogy a’ Logica a’ Philos. Professor’ tudományaihoz tartozik, reá-tolatott, hogy tartson ő új exament velünk. Felgyülekezénk hozzá, ’s miolta Logicából examenek tartatnak, soha még rosszabb examen nem tartatott; nem volt közöttünk eggy is a’ ki tudott volna; azonban mi mind méltóknak ítélteténk az általvitelre. – Bennünket ekkor^* kellett volna helyben marasztani, ’s ekkor nem^* zajgottunk volna, mert érzénk, hogy egyebet nem érdemlünk.

A’ Collégiumnak akkor négy Professora vala, Prof. Szentesi Historiát és Természeti Törvényt, Szent-Györgyi Philosophiát és Görög Nyelvet, Őry Theologiát és Zsidót, Szilágyi Márton, fija a’ Debreczeni Superintendensnek, Mathézist és Physicát taníta. Minthogy kezek alá esztendőt által kétszer lépe új meg új sereg, Januáriusnak végével és Septembernek első napjaiban, minden Tudománynak fél esztendő alatt végig kellett volna^* tanítatni. Az nem történt, sőt minden tudomány két, három ’s talán több esztendőket is kívánt.^* Igy könnyű képzelni, mint mehete az elő, péld. a’ Természeti Törvény’ tanúlásában, a’ ki Prof. Szentesinek akkor leve tanítványává, a’ midőn ez a’ Grótius’ vastag könyvét De Jure Belli et Pacis a’ közepe’ táján olvasta-fel. Ide járúlt, hogy ez a’ tudós férjfiu szemeire igen sokat szenvede, melly miatt az Orvos nyaka’ csigáján sinórt is vona-által, ’s betegeskedése alatt az órák üresen maradtanak. Eggyik Tanítónk, ki a’ maga tudományait bizonyosan jól értette, olly kevélyen, olly nyersen viselé magát hozzánk, hogy leczkéjire vagy fel nem mentünk, vagy ott egyebet olvastunk. Eggyszer nekem is vala szerencsém, általa eggy rettenetes Non verses mihi illum librum-mal megszóllítatni, mert cathedrájából láthatta, hogy Ferentz nem az ő Manuálisa; eggy más leczkéjén pedig megsejté, hogy míg ő a’ természetet magyarázza, eggy Deákocska a’ leghátulsóbb sorokban valamit ír, reá nem is ügyelvén. Ezen iszonyú bosszút állott; eggy egész lapot olvasa-fel papirosából gyilkoló phlegmával; az eggy Húsvéti Predikátzio vala a’ Krisztus’ feltámadása felől; ’s videant Auditores mei, num ego haec dictaverim, – e’ szókkal adá-vissza a’ legénynek papirosát, ’s tovább mondá leczkéjét.

Az anyám 1775. emlékezett atyámnak parancsára, ’s kívánta tőlem a’ Gellert’ Értekezését a’ Vallás felől, hogy^* a’ Júliusban tartandó examenre kinyomtattathassék. Elkészítettem azt, ’s levittem eggyik Professoromhoz, ’s kértem, tekintené-meg, hogy hibásan ne nyomtattassék. Az nevette bohóságomat, ’s a’ nélkül hogy fordításomból csak eggy sort is olvasott volna, visszaadta, ’s azt tanácslá, hogy Gellertnek Meséjit^* fordítanám, hasonló versekben, mellyre magamat^* még most is erőtlennek ismerem. Megírtam az anyámnak mindent, ’s kértem, várná idejét, míg valami jót fogok adhatni. Valamit, akármi legyen az! ez vala felelete, ’s Consil. Puky Ferencz Úrnak tanácsára, ki akkor épen Regmeczen múlata, meghagyá, hogy szándékomat senkivel ne tudassam. Én akkor, a’ Kartigámok mellett, Magyar-országi Históriát tanultam, nem mivel hagyták, hanem mivel érzettem, hogy azt tanulnom illik, ’s vezető nélkül, tanácsló nélkül lévén, Praynak Hunnusain kezdém olvasásomat! Nem tudván mihez kapjak, ’s anyám által mindég unszoltatván, eggy Magyar-országi Geographiát csináltam a’ Losonczi István’ Hármas Kis Tűkörének hasonlatosságára. Az anyám Júniusnak utolsó napjaiban bekülde bennünket Kassára, hogy adnám által a’ munkát a’ Typographusnak, ’s kötelezzem hogy a’ Julius’ közepén tartandó examenig vele elkészűlne. Meglett minden, ’s az idétlen szülemény, Klein Ephraim Kassai Luth. Rector’ bábasága alatt, ki azt még idétlenebbé tette, ez árnyék világot valóban meglátta, de, szerencsétlen atyjának nagy örömére, csak hamar el is hagyta, úgy hogy rövid itt^* voltának csak a’ Cornides Dániel’ Bibliotheca Hungaricájában (Pest, 1792.) fordúl-elő emlékezete.

Nagyatyám, nagyanyám ’s anyám jelen valának az examenen, ’s eggy cseléd a’ hátulsó székekben tartá csomóimat. Midőn Prof. Szent-Györgyi elvégzé cathedrájában a’ kikérdezést, én előállék, ’s ajándékimat kiosztogatám, ’s elrejtezém. Azonban mihelytt csendesség leve, Superint. Szilágyi felkölt, idvezlette az új Auctorkát, ’s elhalmozta magasztalásaival; tüzelte, hogy elkezdvén^* eggyszer a’ futást, abba ne hagyja; ’s midőn majd izzadni és fázni fog, ’s botolgatásaira reá ismer, el ne csüggedjen, sőt emlékezzék, hogy a’ ki rosszúl nem kezd, nem fog jól végezni. – Ez a’ megszóllítás, tüzelés, nekem irígyeket támaszta, ’s barátokat.

Ekkor tájban Patak eggyszerre sok más iskolákban tanult ifjakat kapott. Gyürky István, később Consiliárius a’ Budai Kamaránál, tovább Referendárius, Torontáli Fő-Ispán, ’s Excellenz és Szent István Rendebeli Lovag, Szilasy József, két öccseivel, később Itélő-Mester, Báró Podmaniczky Sándor, Consil. Párniczky Mihály, Generális Pulszky Dániel testvérével, két Kántor Urak, Gombai István, Richter, ide jöttek-által. Némellyeknek ezek közzül Prof. Szilágyi privatissimákat ada, mellyre példa Patakon nem volt. Én hátrább valék nem kevés esztendőkkel ezeknél, ’s így közzéjek nem elegyedhettem, de annyit használa, hogy a’ Semlyéni templom’ mennyezetéről azt a’ szép sast festegetém, hogy most, látván Gyürkinek Architectúrai rajzolatjait, ’s eltanúlván tőle, mint kell élnem a’ czirkalommal, rajzoló tollal ’s tussal, ’s kihordván a’ Bibliothekából a’ Penther’ foliantjait, magam is papirosra veték némelly épűleteket, fedeleiket veresre festém, ablakaikat^* zöld zsalukkal, ’s látatám vele^* munkámat. Sőt többet tevék; nincs olly nehéz Perspectívai darab, mellyet ki nem vittem, ’s leginkább eggy épűletektől körülvett négyszegben tetszém magamnak, mellynek közepén eggy négyszegű lámpás vala, és a’ mellynek falaira ez a’ lámpás hol fényt, hol árnyékot vete. Az effekt frappant volt. Itt sem talála határt naturalistaságom. Lefestém az Island’ és Sicília’ Mappájit, mind azért mert a’ sziget sok ürességet hagya, mind mivel a’ vízszéleken eléggé csínosan rajzolgata kezem, ’s a’ régibb abroszok’ ízlése szerént a’ czím mellé marhákat ’s embereket festék. Egynehány szelet regálpapirost heraldikai rajzolatokkal tarkítottam-el. Szilágyi hallá melly csudák esnek, ’s magához hívata rolljaimmal. Elvittem hozzá. Jobbaknak lelte mint gondolá, de rosszabbaknak mint én reméltem. Megdicsérte igyekezeteimet, kimutatta hol a’ hiba, de leczkéji alá nem vett. Én annak örvendtem leginkább, hogy Perspectívai rajzolataimban kimutattatá mit tesznek a’ vonások, ’s látta hogy ésszel dolgozám.

Az eggyik Szilasinál, végig hányván az egymás’ hátán álló könyveket, Clavigóra találtam. Melly kincs! feledve volt a’ világnak minden Kartigámja, ’s rettegtete az a’ gondolat, hogy valaha olly valamit találhatok, a’ mi Kartigámmá teendi Clavigómat. De még benne sokat nem értettem. Ugyan-itt találtam a’ Bessenyei György’ Amerikánerjeit. Van ez magyarúl? kérdém hirtelen. Nincs. De igazán nincs? Nincs. Add nekem e’ könyvet! Nekem adta. Mentem vele, ’s le vala fordítva. Elvivém Prof. Szilágyihoz, kértem, tekintené-meg munkámat. Örömmel cselekedte, ’s azon tanáccsal bocsáta-el, hogy rövid lévén a’ munka, írassak társaimmal versecskéket elébe, ’s dedicáljam magának Bessenyeinek. Az 1776ban ismét kiosztogattatott. Czímje ez: Az Amerikai Podocz és Kazimír keresztyén Vallásra való megtérése. Minthogy ez már jobb volt a’ tavalyinál, eggy kevéssé elhittem magam’ vele; Puky Ferenczet haza kelle küldenünk, nagyatyjához Consil. Darvas Úrhoz, ’s ez reá beszéllé az anyámat, küldene Pest és Péczel^* ’s Pilis felé, ’s így meglátám ismét e’ kedves helyeket.

Zemplény Vármegye Deputatiót rendele Helytartónkhoz, Albert Lengyel Királyi Herczeghez, Thereziának vejéhez, melly a’ Herczeget ’s a’ Helytartó Tanácsot kérné, hogy a’ nagy Megye osztassék eggy Járással többre. Az onkelem András jó előre megszóllíta, hogy kövessem, ’s én kértem anyámat ’s nagyanyámat, ’s ők eleresztének. Martziusban indultunk-meg 1777. A’ társaság^* álla Consil. Szirmay Tamás Antalból, az Onkelemből, Perceptor Bernáth Ferenczből, ki^* később Vice-Ispán leve, ’s ennek hitveséből, Pankotai Jósa Lászlóból, ’s mostani^* Consiliárius Téglási Beck Pál Úrból és belőlem. Én inkábbára Jósával űltem, kinek sokféle olvasása volt. Nagy culturával bírt Consil. Szirmay is, de csak a’ maga nemében; németűl nem tuda, ’s Argenis volt legkedvesebb könyve. A’ bátyám lelket ada a’ társaságnak. – Midőn elindúlánk, tavaszi meleg idők kezdének járni, ’s a’ bátyám reá nem beszélltetheté magát hogy bundát hozzon, ’s Szirmay csaknem kifakada makacskodásán.^* Már Szerencsen nem tűrheténk a’ hideget, ’s Szirmay a’ Cousinjét ingerleni kezdé. Lesz nekem bundám, felele ez. De hol? de miként? de mikor? Az az én gondom. ’S béérénk Gesztelyre, hogy Szirmay, Orosznak, a’ második Al Ispánnak általadhassa a’ pecsétet. Más nap búcsúzáskor a’ bátyám magára vevé az Orosz’ vilcsurját, ’s felűlt a’ szekérbe. Hogy bunda vala rajta, csak akkor vette észre Szirmay, mikor ez a’ forspontosok által megizente, hogy Orosz ne keresse bundáját. – Embert, a’ ki szerencsésebben tudjon kifesleni bajaiból, ’s panasz^* nélkül, nem láttam. Egész útunk alatt csudáltuk ez irígylést érdemlő talentomát.

Pesten elég időm vala bekötetni azt az egynehány könyvet, mellyet Weingandnál vásárlottam. Ezek közt vala Musarion és a’ Grátziák. Wielandnak nevét még soha nem hallottam, ’s a’ nem ismért könyvek’ megvételére a’ szép kiadás ’s a’ rezek indítottak, nem a’ tisztelt név. A’ Grátziákat megszerettem, de Musariont^* nem értem-fel.

Bécsben a’ Belvedért lángoltam látni, ’s Bessenyei Györgyöt és a’ mostani Generális Báró Vayt, ki esztendő előtt hagyá-el Patakot, ’s most a’ Laingrúbeni Indzsinír-Academiában neveltetett. Legutól említett kívánságomnak legelébb láttam beteljesedését; a’ fiacre elvitt a’ házhoz. Midőn a’ grádicson felmenénk, eggy Tiszt Úr jőve előmbe, ’s én bátor valék neki jelenteni hogy idegen vagyok, ’s kit keresek. Rajtam fekete magyar nadrág volt, setét kék brillantírozott aczélgombos^* ruhával. Az Úr is magyar, mint a’ mi Vaynk? kérdé a’ Tiszt. Ez az Úr’ társa becsűletet tesz az Úr’ hazájának ’s azon iskolának mellyben ott neveltetett. Menjen az Úr, most kertünkben fogja találni, ’s tanúljon úgy mint ő. – Vayt a’ kertben leltem, ’s elbeszéllém neki történetemet a’ Tiszttel. Ezek itt, mondá, midőn az Academiába léptem, exámenre vontak. Láttam, hogy tőlem nem vártak ennyit, ’s ez pikkírozott, becsűletet akartam tenni hazámnak. Végre kérdék, kitől tanultam ezeket, ’s feleletem ez volt: Bernoullinak^* tanítványától, melly őket még nagyobb csudálkozásra ragadta.

Bessenyei már ekkor kilépett a’ Gárdából, ’s a’ Jósefvárosban lakott; későn tudtam-meg, hol akadhatok reá. Nem leltem házánál. De képét, pasztelben e vagy olajban, író-asztala felett találtam. Szép nagytestű barna férjfi, fekete szemekkel; Dámája nem választott rosszúl. Asztalán írtam-meg hozzá levelemet, ’s eljöttem. – Báróczinak és Barcsainak neveik még ismeretlen^* nevek voltak előttem.

Megláttuk a’ mit az illy útazók szeretnek látni; eggy Capucínus elvezete a’ Császári kriptába, tisztelettel közelíték az I. Ferencz’ sírjéhez, ki a’ tudományokat szerette, ’s bosszankodtam hogy Szirmay ismét akará látni a’ Capucínusok’ Kincstárját, melly felől atyámtól mindent tudtam. A’ Szent-István’ templomában megemlékeztem hogy nagyatyám itt lépe-ki atyja’ ’s anyja’ vallásából, még pedig vallását soha el nem hagyott anyjának erőltetésére; ’s eggy nap kimenénk Szépkútra, végig-jártuk a’ szobákat,^* a’ kertet, a’ Menageriet, ’s az Elephant kevésbe múlt, hogy karomat meg nem kapta, el nem szakasztotta; a’ Gondviselő sikoltva rántott félre onnan. – Végre eggy szép nap’ sok unszolásaimra kimenénk a’ Belvederbe is.

A’ bátyám, belépvén a’ márvány Szálába, kérte a’ cselédet, vezetne a’ két Öreghez; ’s az megnyitá az Alföldi Iskola’ ajtaját, ’s a’ Denner Boldizsár’ két Örege elébe vezetett. De engem az elsőbb szobákban eggy Van-Dyck pillanta-meg, a’ maga komoly, oldalt néző, dagadt héju^* szemeivel; nem felejthetém azt a’ pillantást, ’s visszamentem hozzá, míg az arannyal gazdag ruháju Magyarok a’ Denner’ két feje előtt állának, ’s mintha meg akarna szóllalni! kiáltozták. Most a’ Huysum’ virágait nézellék, ’s bátyám, ki nem vala lélek nélkül, megsejté hogy elvesztem, ’s szaladt, keresni. Van-Dyckem feje előtt rám akada. Az a’ Rósa’ Catalogusában (Gemählde der k. k. Gallerie: Wien, 1796. II. Band, Seite 52.) Nro 4. áll. Megértvén, hogy engemet ez a’ kép elvona Dennertől, kárhoztatta ízlésemet, ’s a’ Hoogstraten’^* Zsidaja elébe állított, ki ablakából kiüti fejét (Rósánál lap 13. Nro^* 3.), de én ismét Van-Dyckhez tértem-vissza. A’ behatás rajtam olly nagy volt, hogy a’ főt Corregiónak Ivfaragója^* ’s Iója mellett sem felejthetém, ’s valamikor Bécsben vagyok, kibeszéllhetetlen örömmel állongok itt. Társaim még eggyszer elmentek Denner’ elébe, ’s az úton persifflíroztak Van-Dyckommal.

Kértem bátyámat, jutatna Theresiának meglátásához, ’s az Udvari Kápolnába vitt. Későn jövénk. Láttam azt a’ nagy és jó asszonyt, kit szíve ’s erkölcsei kalyibában is tiszteletessé tehettek volna, de épen azon pillantatban, a’ midőn, áhítatosságát elvégezvén, kifordult.

Kevés napokkal lévén elébb Bécsben Husvétnál, a’ theáteren csak Musikai Academiákat láttam, ’s elragadtatásom felől hallgatok, mert az nem lel szót.

Engedjünk eggy két sort eggy gyermeki emlékezetnek. – Eggy nap az egész társaság gyalog méne eggy úczán, talán a’ Burg körűl, ’s két Székhordó imhol jő az üres machinával. Eggyikünk szónak áll velek, ’s a’ Zemplényi oriási-növésű hajdút a’ székbe ülteti, meghagyván a’ vivőknek, hogy azt, akármit kezdjen, a’ Szarvasnál tegyék-le; jól fizetett, ’s a’ két vivő mindent ígért. A’ hajdu belé űlt a’ székbe, ’s a’ mint felemelték, kirugta a’ szék’ fenekét, sikoltott, de ki nem ereszteték. Cselédünk követte szállásunkig.

Öt napi ittmulatás után hajóra űltünk, ’s Nagy Pénteken Girincsen ebédelénk Fő-Ispánunknál.

Melly változást teve bennem ez az út, könnyű elképzelni. Hogy én a’ Belvederben jobban láttam mint azok a’ kikkel eggyütt léptem-fel ott, hogy én ott némelly képnek jelentését magamtól, és első rá-pillantással, kitaláltam, az nekem szint^* olly hatalmas ösztön volt tanulnom, mint midőn az tapasztalám, hogy azok ollyakat is tudnak, a’ miket^* én nehezen fogok valaha, ’s eltökélém, hogy Patakon minden időmet hasznomra fogom fordítani, hogy meg nem szűnök míg magamat eggy vagy más nemben tekintetbe nem hozom. Érzettem mivel tartozom ennyi kegyekért szüléimnek; hogy szent tisztem megholt atyám eránt teljesíteni a’ mit ő óhajtott, reménylett; hogy anyám számot tart reá, hogy neki örömet adandok. Neki feküdtem tehát, ’s tudják társaim, hogy ott, míg sokan szilaj vígaságoknak eredtek, én szobámban űltem, olvastam, dolgoztam, ’s rajzolgattam ’s gyakorta két ’s három gyertya mellett éjfélig, úgy hogy végre szemeim majd elvakultanak. Eggy barátom, kivel később eggyütt olvasgatám Kartigámot, eggy hasonló vinnyéből került könyvvel ajándékoza-meg, csak hogy ez kevésbbé abentheuerlichnak tetszett, ’s kért, hogy fordítanám. A’ könyv neve Der verliebte Eremit volt. Hozzá fogtam, eléggé czikornyásan, ’s a’ munka készen vala. Nincs meg többé sem a’ könyv, sem a’ fordítás, ’s elveszések nem nagy kár. – A’ verselés’ lelke ismét megszálla; társaságom Szathmári Mózes volt, Bibliothecáriusa a’ Collégiumnak, ’s Sámuelnek testvére. Kimenék vele a’ vetések közzé, a’ hegyekre, a’ Bodrog’ partjaira, ’s elmondánk, elolvasánk^* Virgílnek Eclogájit, ’s Orpheusát a’ Georgicákból, Dídóját, ’s Horátznak megkedvelt Ódájit, ’s Tibullból, Catullból, Anacreonból a’ mit tudtunk. Eggyikünk segédjére költ a’ másiknak, ’s magyarázta a’ mit jobban értett. Ezzel a’ korán elholt barátommal mindenben eggyeztem, de volt eggy pont, a’ mellyben egymást ellenségi tűzzel néztük; semmi sem volt előtte megfoghatatlanabb, mint az, hogy eszes ember mint tulajdoníthat valamit Muzsikának, ’s illyenkor eggy hangot ereszte-ki torkán, ’s eggy másodikat, ’s harmadikat, ’s negyediket, ’s azt kérdte, ha az rám teszen e kedves hatást.

Párniczky eggy nap hozzám jöve, ’s beszéllé a’ mit Prof. Szilágyitól halla, hogy midőn ez Göttingában tanult, Kästnernek ez az Epigrammja: Auch du, mein Sohn? mindentől csudáltatott. Én neki lefordítám azt, ’s ha azok a’ kikkel azt ő közlötte, a’ második sorban erőlködést leltek is, a’ harmadikkal annál inkább meg valának elégedve. Talán épen ezen Almanachban megláttam Gessnernek két Zephyrjeit is, ’s ut vidi, ut perii! Tudtam hogy Gessner egyebet is írt, ’s kértem nagyatyámat, hozatná-meg a’ könyvet; de még akkor nem tudtuk, hogy könyvet hozatni nem nehéz. Kleistot és Rabenert már ismertem, ’s ők feledteték velem Kartigámot és a’ Szerelmes Remetét. – Eggy nap anyámmal Kázmérba menénk, Nedeczkyné Asszonyhoz, ki akkor ott lakott. Megláttam az óra mellett eggy^* rakáska könyveket, ’s gyanítottam hogy mind nem lesznek imádságok; engedelmet kértem hogy végig forgathassam. A’ Szinopei Diogenesz akada kezembe, Wielandtól, úgy nyomtatva, mint a’ Grátziák. Színem elváltozott, ’s a’ négy arasznyi asszony megértette változásomat, ’s nekem adta. Soha kedvesebb dolgot négy arasznyi asszony még senkinek nem adott.

Az Olvasó sejti, hogy a’ minek főnek kellett volna lenni tanúlásomban, másoddá leve, és megfordítva. Ez valóban és a’ nélkűl hogy vétkemet menteni akarnám, onnan jöve, hogy nem vala vezérlőm, és a’ kinek privatáimban tanítani kellett volna, úgy a’ hogy kellett, maga sem tudott, ’s én és társaim azt értettük. Osztán ez az ember felette víg volt. De kérlek az Istenért, tanúljatok valamit. De mit tanuljunk hát? Algebrázott, ’s megvallá hogy nem bújhat-ki belőle. Tanuljatok Theologiát, hogy el ne tántorodjatok. Azt tanúlánk tehát, és egyedűl azt, mint pensumot. – Eggy szüretre haza eresztvén, kezembe adá, talán Vitringának, valamelly vastag Quartantját, ’s ígérte, hogy ha azt elolvasandom, eggy könyvvel ismertet-meg, mellyet elég jutalomnak fogok venni a’ Quartant’ elolvasásáért. Lehetetlen vala azt még így is! Engede csak ugyan kéréseimnek, ’s kezembe adá Morhofnak Polyhistorát, de nagy kárára, mert úgy még kevésbbé kellének^* a’ Quartantok. Karácsonyi vacatiókor Werenfelset ajánlotta; ’s minthogy azt nem csak végig olvastam, de nagyon megszerettem is, a’ Janus Secundus’ Verseivel ajándékoza-meg, a’ legundokabb kiadásban ugyan, mellyet képzelhetni, de Secundus így is Secundus. Ki nem ismeri neki legalább Csókjait? –

Theocrítuszt olvasván, ’s öszvehasonlítván a’ göröggel, valamelly kétségemet Prof. Szent-Györgyinek elébe terjesztém. Ez a’ tiszteletre-méltó ember nagy nyájassággal teljesíté kérésemet, vádolt hogy stúdiumomat abba hagytam, ’s azt kívánta, hogy Luciánnak Holtak’ Beszéllgetéseit vegyem elő, ’s hordjam-le hozzá dolgozásaimat. Ha az ő vétke, hogy velem szorosabban nem bánt, bizonyosan az enyém, hogy eggy nem tudom melly sete átallás tartóztatott, több hasznát venni. Kért, higyjek neki, három holnap alatt annyira megyek, hogy Homért érteni fogom; de engemet a’ név’ fénye ’s a’ munka’ nagysága elvakíta, ’s csak Anacreont kívántam; mintha az, a’ ki a’ vékonytestű^* görög könyvet érti, a’ vastagot nem értené. Azonban tagadhatatlan, hogy^* ha Szathmári Paksi Sámuel volt az, a’ ki lelkembe az első szikrát lökte, ez az, a’ kinek Pataki múlatásom alatt legtöbbet köszönheték ’s most is köszönök. Hogy Professor tanítványával ott sétáljon, az akkor példátalan volt; ez engem kihorda szőlejébe, és a’ Peripateticustól többet tanultam mint a’ cathedrában állótól, ’s ekkor előmbe adá a’ Philosophiai Systemákat, szóllott Kantról, Semlerről, Döderleinról, ’s intett, hogy most még csak tanuljak, később pedig kételkedjem, de tiszteletlenség nélkűl, ’s beszéllte egyenességgel, melly útat teve ő maga. Hogy a’ Seneca’ Epistolájit végig olvassam, excerpáljam, kézi könyvemmé tegyem, azt tőlem szorosan kívánta, ’s Excerptáimat előmutattatá.

Zemplényi Fő-Ispán Gróf Döry Ferencz, Kir. Pohárnok, 1777. Májusban vejét Gróf Andrásy Istvánt Bihari Fő-Ispánnak installálta, ’s Zemplényből igen sokan menének-le Váradra. Az anyám nem tartotta veszett időnek, a’ mit így az iskolától ellopunk, ’s bennünket a’ maga szekerén oda lekülde. Keresztűlmenvén Debreczenen, látni akarám Prof. Varjast, ki akkor tájban adá-ki a’ Szent Péter’ Énekjét. Fiatal valék, ’s kis növésem még fiatalabbnak képzeltete; nem vártam hogy a’ Prof. nevem eránt tudakozódjék, ’s a’ szeretetre-méltó ember nagy nyájassággal fogada, eggyet fordúlt, kezembe ada eggy papirosat, ’s azt kérdé, ha hiszem e hogy Atila tuda deákúl.^* Úgy hittem, hogy valamelly helyre akadt, melly^* ezt bizonyítja, ’s azt felelém, hogy az nem lehetetlen, minekutána deákúl tudókkal sok dolga volt, ’s őtet annak a’ barbarusnak, a’ minek nézni szokták, néznünk nem lehet. A’ többit elmondám az említett Szent Péter’ Éneke előtt ’s Sylvester’ Grammatikája megett. – Prof. V. továbbá engem holmi Zsidóságokkal, a’ többek köztt a’ Kennikot’ Bibliájával, ismertete-meg, de a’ mellyekre többé nem emlékezem.

Prof. Sinai Miklós Úr egészen másként fogada. Ámbár siettem, közel lévén a’ ház, mellyben lakott, a’ Varjaséhoz, által mentem ehhez is. Eggy magas, csontos, nehéz és mozgásaiban ügyetlen^* ember. Megszeppentem, hogy hozzá mertem jönni; de a’ vadság csak módjában volt, nem szívében. Midőn beszéllt, syllabizált; nyelve minden vokálból külön szót csinála; én, a’ ki arra voltam gyermekségem olta szokva, hogy a’ nagyokat tiszteljem és szeressem, ha bennek gyengeségeket látok is, tisztelve állottam előtte: de nem volt volna csuda, ha sokan kacagásra fakadtak volna, elkészűlés^* nélkül látván. Tes-sék-le-bo-csát-koz-ni, monda, ’s meghajtám neki magamat, ’s leűltem. Társaságunk e’ szaván kezdődék: A’ Pa-ta-ki Pu-bli-cu-sok, vagy is Úr-fi-ak, gon-do-lom, el-vé-gez-vén is-ko-la-i pá-lya-fu-tá-so-kat, el-mé-je-ket és fog-la-la-tos-sá-go-kat a’ Ha-za’^* Tör-vé-nye-i-nek meg-ta-nú-lá-sá-ra for-dít-ják. Nehezen állhatám-meg, hogy ki ne pattanjak, ’s eggy rövid igennel felelvén a’ rettenetes kérdésre, mentem. Az én nagytestű, hasas és víg Szent-Györgyim hanyatt dölt nevettében karszékébe, midőn neki ezt elbeszéllém. Becsűletre mondom Olvasóimnak, hogy az előadás eggy syllabával sincs kitoldva, és hogy épen e’ szókat mondá. Csuda e osztán, ha ez a’ nagy, valóban nagy, és jó, ’s szerencsétlensége miatt is tiszteles ember tizennyolcz esztendei tanításai után a’ IIIdik Századig juta? mert ő Egyetemi Históriát tanított és – Ékesen-szóllást, mellyre tollal alkalmatos vala, ha a’ Declamatióban igen gonosz példány volt volna is. A’ Moliere Scenáji köztt nincsen eggy is rázkodtatóbb,^* mint midőn az idegen a’ szapora-beszédű eggyik Professort, ’s ezt a’ másik ízenként-beszéllőt, és eggy harmadikat, kinek szóllása csupa affectátió volt, eggyütt hallotta.

Eggy illyen látogatásomnak köszönhetem azt a’ szerencsémet, hogy eggy falusi Predikátornak könyvei köztt reá akadtam a’ Kartigám’ német origináljára. Annak egész czímje ez: Der unvergleichlich schönen Türkin wundersame Lebens und Liebesgeschichte zur angenehmen Durchlesung aufgezeichnet von Menander. Zu finden in der Frankfurter und Leipziger Messe, 1723. A’ könyv nyolczadrétben van nyomtatva, 375 lapból áll, ’s a’ Kartigám Török Kisasszony’ rézbe metszett képe ékesíti. Azt^* most a’ Pataki Collégium’ Bibliothekája bírja.

Literatúránk ezen esztendőkben már becses produktokkal dicsekedhetett; de még akkor nem bíránk Magyar Újságleveleket, mellyek azoknak megjelenéseket hirdesse; Weingand magyar könyveket nem árúlt, ’s Kis István Pesti Könyvkötő nem jára a’ Debreczeni vásárokra, ’s alig tudom Olvasóimnak^* ’s önn magamnak megmondani, Publicumunk mint juta új könyveink’ isméreteikre; ez az idő a’ Theszpisz targonczájára emlékeztet bennünket. Gróf Teleki Ádám 1773. kiadta vala Czídjét, Zalányi Marmontelnek Belisairjét, előtte esztendővel Bessenyei az Eszterházi Vígaságokat, Ágist, Hunyadi Lászlót, az Embernek Probáját, az az Próbáját az Ember felől, Zechenter Geklen Adelajdát, a’ Faludi a’ maga Dorell és Gracián után dolgozott Munkájit, ’s mi ezeknek híreket sem hallánk, a’ Collégium’ Bibliothekája magyar könyvekért még nem adott pénzt. Ha csak azok a’ Deákok, kik innepekre Pest mellé nem küldettek, nem hoztak valamit, az új magyar könyvek esztendőkig ismeretlenűl maradtak előttünk. A’ Bibliothecárius eggy nap megszóllíta, ha nem venném e meg a’ Marmontel’ Erkölcsi Meséjit, mellyeknek talán két nyomtatványait^* kapta, ’s én, a’ ki sem Marmontelnek sem Báróczinak neveiket soha nem hallottam, látván, hogy a’ munka francziából van fordítva, nagy örömmel fizettem-le érte az eggy tallért. Az Erkölcsi Leveleket sok esztendők múlva láttam-meg. Tanítóm, ki engem Vitringának olvasására serkengete,^* hozzám jöve, Marmontellel talála; elragadtatások köztt mutattam azt neki, ő kezébe vevé; ’s felkapta a’ szót: Alcibiades, vagy a’ Magam, ’s a’ szó kötődéseinek^* tárgyává vált. Kezébe vevé a’ könyvet megint, ’s elolvasá a’ Barcsay’ verseinek^* két első sorát, ’s minthogy a’ rím ott szível és kedvel vala, és minthogy az a’ articulus el vala hagyva az első sor’ bölcs Minervája elől, lecsapta azt ismét, ’s nevette ízlésemet és Báróczit ’s Barcsait. Meg kell adni, hogy Poocs tisztább rímekkel élt, ’s az a’-kat^* el nem hagyogatta. Igy ítélének akkor csaknem mindnyájan Patakon és Patak körül.

Azonban Baróti Szabó Dávid, Kassán az Académiai Gymnasiumnál^* Rhetoricát tanító Professor, 1777. kiadá rímetlen Verseinek Kötetét,^* ’s én új világba voltam általtéve. Láttam melly út nyílt-meg előttünk, láttam kevés esztendők alatt hová fogunk eljutni, ’s lángoltam meglátni a’ halhatatlan embert. Eggy nyavalyás versezetem megvitte neki tiszteletemet, ’s a’ tisztelt férjfi nyájasan felelt, buzdított. Mások ismét kaczagtak, ’s elolvasván eggy hexameterét, tudakozták, hogy vers e az? ’s van e benne valami a’ mi szépnek mondathatik? De miért szép hát a’ görög és deák hexameter? kérdém. Ők azzal vádoltak, hogy én a’ Szabó’ verseit csak azért tartom szépeknek,^* mert a’ görög és Római példányok után vannak pőrölyözve, ’s ha görög és Római hexametereket nem ismernék, versnek sem mondanám ezeket, én viszont őket azzal, hogy ők Virgílt és Horátzot csak azért becsűlik, mert hallották hogy becsűlni kell, ’s nincsen fülök. Minthogy az ízlés felett haszontalan minden villongás, ők is én is azok maradánk a’ kik voltunk, ’s én próbáimat az eggy Szathmári Mózessel látatám, ki felemen állott. Szabónak Versei Patakon nem szűltek semmi jót, de rosszat szűltek, mert emlékezetbe hozák a’ Leonínusokat, mellyeket a’ Tordai Gyöngyösi már írogata. Valahol az ő Házasodol^* látomja találtaték,^* ott minden igyekszék annak mását venni, ’s a’ névnapi Köszöntők most inkábbára magyar Leonínusokban írattattak, ’s nagy vala az öröm közöttünk, hogy a’ Székely Poeta homályba temettetik.

Nem sokára azután Septemvir Péchy Gábor Úr, Királyi^* Fő Igazgatója a’ Kassai Tudománybeli Ke rűlet’ Igazgatójinak, keresztűlméne Patakon, ’s meglátogata bennünket. A’ Kassai Académia’ Pro-Directora, később Rozsnyai Kánonok Kenyeres József Úr vele vala a’ Consiliáriussal, ’s midőn megtekintvén legelébb a’ Bibliothécát, az Auditóriumba is eljövének, Kenyeres tudakozá, ha én a’ seregben vagyok e.^* Megszóllaltam, ’s Kenyeres elbeszéllé, hogy én levelezésben állok az ő Exjesuita társával, Szabóval, ’s hogy ez neki és a’ Professoroknak előmutatta versemet, hogy felőlem nagy reménnyel van, ’s buzdított, kért, hogy magamat a’ fáradság által elijesztetni nem hagynám, ’s tudakozta mit izennék barátomnak, ki engemet látni vágy. ’S mind ezt az egész Gyülekezet’ hallattára! A’ következést képzelhetni.

Azonban Török Istvánnak intései nem valának egészen sikeretlenek; a’ verselés mellett tanultunk Theologiát is, ’s ezt úgy, hogy midőn 1779. Júniusban Publicus Respondensnek neveztetém (a’ Thésis az vala, hogy a’ Krisztus nem hala-meg^* mindenekért), a’ nekem készült ellenkezők sem akaszthatának-el, ’s Tanítóm nem győzé jeleit adni, hogy velem teljesen meg vala elégedve. Török kevélykedék azon kis csoportban, mellyet e’ tudományra tanított (az Bárczay Dánielből, Pálóczi Horváth György mostani Ungi Másod Al Ispánból, Szemere Albertből, ’s belőlünk két testvérekből álla), búcsúzásunkkor megölele, ’s azon bizonysággal ereszte-el, hogy oda nem számlálván a’ Homiléticát, Exegeticát, ’s Keleti Nyelveket, a’ Papi^* Censúrát ki fognánk állhatni. Mi öten a’ kiket^* itt megneveztem, a’ Természeti Törvényből ötvenhat Thésiseket védelmezénk az Exámenben^* Prof. Szentesi János Úr alatt, szokatlan példával nyomtatott Thésiseket osztván-ki a’ Hallgatók között; valamint hogy az is egészen szokatlan Történet vala Patakon, hogy eggy vagy több Tanúló illy Defensiót tartson. Július’ tizenharmadikán mindenikünk búcsúzó Orátiót monda, a’ mint azt a’ Publicusok mondani szoktak,^* ’s iskolai pályánk véget ért.

Azon ifjak közzül a’ kiket én Patakon értem, egyedül Doctor Decsy Sámuelt^* nevezem-meg, később^* Újságírót (meghala Bécsben 1816. Januar 25dikén) és Septemvir Udv. Consiliárius Vajai Vay József Urat, a’ Collégiumnak ’s Superintendentiának mostani Fő Curátorát, de erről csak azt mondhatom a’ mit Ovíd monda eggy általa is csudált nagy emberről: Virgilium vidi tantum. A’ Consiliárius húsos, czombos ifjúcska volt, ’s ámbár nem emlékezem hogy eggyszernél többet láttam volna, gyermekkori emlékezéseink igen elevenek lévén, még most is látom mint méne-el ablakom előtt. Decsi hozzánk sokat eljárt, hogy Késmárkról jött Praeceptorunkkal németűl szóllhasson, mert az az^* első Deák a’ ki Patakon németűl tuda, Decsi volt.

Ezen Patakon töltött utolsó esztendőmben szerencsém vala meglátni Gróf Teleki Józsefet, Lászlónak és Ráday Eszternek fiját, később Békési Administrátort, majd Ugocsai Fő-Ispánt, II. József alatt Kir. Fő Igazgatóját a’ Pécsi Tudománybeli Kerűlet’ Iskolájinak, II. Ferencz alatt pedig Koronaőrt; Sámuelnek az Erdélyi Cancelláriusnak^* nevőjét, de úgy hogy ő ezen onkelénél idősbb vala; ’s Lászlónak a’ mostani Somogyi Administrátornak, ’s Királyi Tábla’ Bírójának^* atyját. Teleki Erdélyből Pest felé útazott, ’s Álmosd felé vette útját, hol bírt. Által menénk hozzá Semlyénből. A’ Gróf nagy hírrel jött haza Párizsból és Hollandból, hol franczia nyelven eggy Epigrammai játékú^* czím alatt írt eggy munkát: Sur la foiblesse des esprits forts, mellyben a’ Keresztyén Vallás’ igazságát mutogatta, mert a’ Gróf igen keresztyén ’s nagy Dogmaticus volt, ’s én munkáját már olvasám. Azon mély de nem balog tisztelettel járultam elébe, a’ mellyel Fejedelmekhez szokás közelíteni, ’s lestem minden szavát, minden mozdultára figyelmeztem. A’ Gróf nyájas vala, de komoly az egész nagy csoport eránt, ’s előhozódván Szabó Dávid és Gyöngyösi, a’ Leonínista, ennek csinálmányai felől olly sanyarú ítéletet hoza, és olly metsző kifejezéssel, hogy azt kénytelen vagyok elhallgatni; Szabónak Versei felől hallgata. Midőn menni akaránk, mindnyájunkat megajándékoza testvérének halálára írt Versezetével, mellyet Semlyénig kibeszéllhetetlen örömök köztt olvasék-el a’ szekérben.

Csak hamar azután hogy ez a’ Gróf Academiákról haza ért, atyja I. Ferencznél bejelenteté magát. Első szava a’ Császárnak hozzá ez vala: Sind Sie der gelehrte Teleki? Nem, Fels. Uram, mondá ez deák nyelven; ’s melly Olvasóm fog nem sírni örömében, midőn a’ kevéllyé tett atya’ feleletének végét is érti tőlem? – az nekem fiam. A’ Császár rendesnek tartá, hogy Teleki a’ németűl tett kérdésre deákúl felel, ’s Teleki László azzal mentette magát, hogy még akkor, midőn ő németűl megtanúlhatott volna, magyar nem tanult németűl. – Én Józsefet hét nyolcz esztendővel annakelőtte már láttam volt; a’ Gróf Váradra jött, ’s Baranyi Gábornak ment látogatására, kinek feleségével én tizenkét esztendős gyermek Telegdről jöttem-be. Akkor azt hittem, hogy a’ tudós minden tökéletességeivel bír a’ világnak, ’s felakadtam azon hogy a’ Gróf a’ társaságban igen zavartul (embaras-val) viselte magát, ’s nem tudtam mit csináljak belőle. Cornides külön vett, ’s pedántság nélkül tanítgata, ’s ébresztgette lelkemet.

Nekem nem az czélom itt hogy a’ magam becses képemet adjam által a’ világnak, hanem az inkább hogy kifejtőzéseimet^* jegyezzem-fel, ’s Nyelvünknek és Literaturánknak előmentét, ’s ezek^* körül tett jó vagy rossz szolgálataimat, ezek körűl gyüjtött tapasztalásaimat; hogy^* koromat fessem, ’s azon Nagyokat a’ kikkel éltem, a’ kiket láttam, a’ kikkel szorosbb vagy tágabb, hosszasbb vagy rövidebb ismeretségben éltem. Ezeknek emlékezeteket fenntartani, képeiket festeni, őket a’ maradékkal közelebbről ismertetni, nekem kedves, ’s kedves lesz a’ maradéknak is. Minél apróságosabbak azok a’ miket beszéllek, annál interesszántabbak, ’s a’ lelkes Olvasó tudni fogja mit ítéljen az ellenem teendő harsogások felől. Mindent el fognék mondani a’ mit láttam, hallottam, tudok, ha lehetne. Legalább másként mint érzek, semmi tekintetek nem szóllathatnak.

Az a’ Baranyi Gábor, a’ kit épen említék, eggyike volt a’ legoriginálisabb embereknek a’ kiket valaha láttam. Vad, de nagy; iszonyú, de jó; a’ Homér’ bajnokjaira emlékeztet bennünket. Nagyatyám bevive eggy Gyűlésre, ’s Baranyinak Váradi házánál szállánk-meg. A’ két káromkodó Úr, de a’ melly tulajdonban Baranyi véghetetlenűl maga megett hagyá Bossányit, mert ő a’ maga phrázisait Máramarosi kurtafarkú tarka disznó hátán csinálttal is szokta vala felékesítgetni,^* rengésben tartá a’ házat reggeltől szinte estiglen. És még is az ügye-fogyotthoz, az elnyomást panaszlóhoz melly lágy, melly érzékeny, melly kész érette megvívni, ’s melly hajthatatlan bár melly tekintetnek. Eiche, die dem Orkane steht. A’ Gyűlés a’ háznál tartatott, ’s szűk lévén a’ hely, Tanítóm kivive, ’s így onnan semmi emlékezetem. De bírom Baranyinak a’ nagyatyámhoz írt leveleit, ’s az az ő lelkét festi. Imhol vagyon képe: Eggy kisded terepélynövésű kopasz és ősz ember, kerek fővel, kerek arcczal, setét-veres színnel, mellyet elleptek a’ hámló tarjagok; nyaka rövid, hasa tölt, karjai, czombjai zömökök. A’ Gyűlés napján fel nem öltött mentéje világos kék, ollyan dománya is ’s nadrága, ezüsttel, de nem gazdagon; öve, csizmája veres; a’ mentén nyuszt, ’s nyuszt a’ kalpag is, veres posztóval vagy bársonnyal. – Fő-Ispánjával, ki őtet szerette, sok baja volt. Eggy esedező kettőjöknek széke köztt nyújtá-be a’ kérelmét; Baranyi megsejté a’ reszkető kezet, ’s a’ magyar^* felűlírást a’ papiros oldalán, ’s mint Caesár azt a’ ki így adta-be neki a’ levelet, hozzá kapa: Nekem azt, mondá nyershangú szóval; hiszen – – – Rácz, ’s nem tud magyarúl.

Baranyinak atyja, Miklós, Fő-Bírája^* vala Debreczennek, ’s elhagyá vallását, midőn ez még iskolai gyermek volt. Idővel az öreg Septemvir leve, ’s ezt a’ fiját a’ Királyi^* Ügyek’ Igazgatójához Reviczky Urhoz adta patvariára. Eggy nap ez sok vendégeket látván magánál, Patvaristáját^* vadon szóllította-meg, ’s ez visszaadta a’ mit vett, ’s minthogy a’ szón az egész asztal megindult, Baranyi kiszaladt; utána mentek; Baranyi süveg nélkül látá magát, ’s épen a’ ház előtt menvén-el a’ verbung, hogy süveg nélkül ne legyen tovább, feladatá magának a’ csákót, ’s végig tánczolá az úczát. Reviczky mingyárt ebéd után hírt vive a’ Septemvirnek, ’s ez megkérte a’ Tisztet, hogy fiját eresztené-ki, de ez kilépni nem akart, sürgette felavattatását, ’s az ellenség’ elébe vitetett. Még az úton káplárságra juta, mert ő megfelele kötelességeinek, csak hogy eggyik csínja nyomban érte a’ másikat, mellyet végre azzal a’ gonoszsággal koronáza-be, hogy az ellenséghez harmad magával általszökött, de a’ melly tettét viszont azzal hozá helyre, hogy tízed magával jött-vissza búcsúzatlanúl.^* Különös hogy a’ franczia földön a’ Debreczen tájáról szedett legénységnek minden vasárnap Predikatziókat tarta. Egyéberánt ezen ifjú kori megtévedésének azt a’ hasznát vevé, hogy francziáúl olvasott ’s még a’ beszédet is értette. Mint viselé magát az 1764diki Dietán, az tudva vagyon, sok Vice-Ispáni cselekedeteit pedig nem mondhatjuk-el.

II. Józsefet Patakon láttam 1770. Májusnak 20dikán. A’ Császár Albert Lengyel-Királyi ’s Sachsen-Tescheni^* Herczeggel, Christína Fő-Herczegasszonynak férjével, akkori Helytartónkkal, más ötnek társaságában, kik köztt Generális Lacyra (a’ név Laszczynak olvastatik) ’s Noszticzra emlékezem, a’ fogadóban ebédele, maga az eggyik szárnynak legalsó^* helyét foglalván-el. Az asztalnál egyedűl maga beszéllt, ’s deákúl, ’s mindég azokkal a’ kik a’ szobába gyűlének. A’ Grammatistának különösnek tetszett, hogy a’ Császár a’ bort, mellyet, bornemisza lévén, meg nem kóstola, vinusnak mondotta: Iste vinus Tokajinus? Leszállván szekeréből eggy posztó felső ruhában, viasszas-vászon kaskétját honja alá vette, tudakozódott az útak felől Munkács felé, hova ment, ’s mik lesznek a’ státiók, mellyeken addig keresztűlmenend, ’s a’ helyek’ neveiket zsebkönyvébe feljegyzé. Ebéd után felűlt szekerébe, ’s sietve Patakot ’s Ujhelyt elhagyá. Eggy jól nőtt szép férjfi, setét-szög^* hajjal, nagy csontos homlokkal ’s igen keskeny metszésű orral. Én jó ideig a’ Császár’ háta megett állék, ’s magam is nyujték-be eggy tányért neki, ’s csudáltam hogy könyökén foldva volt a’ veres hajtókájú, veres bélésű zöld formaruha. Azután a’ másik oldalra mentem által, hol az asszonyok állottak, kik köztt eggy fiatal szép személy pirult hogy vastag állapotban látaték, ’s nem győztem eléggé nézni a’ Császár’ mellyén a’ két csillagot és a’ két csíkos pántlikát. Lajblija ’s térdig-érő nadrága sárga posztó, amaz gazdagon arany paszománttal. Térde gyolcs kamasliba vonva; nagy saruján felkötött vassarkantyú. – Ha ez a’ jegyzés a’ mostani kornak haszontalan is, a’ későbbnek, melly a’ rezeken a’ színt el nem ismerheti, nem lesz kedvetlen. ’S hadd mondjam-el itt, hogy én, a’ ki a’ Császárt halála előtt három holnappal is láttam még, minden rezei köztt azt tartom leghasonlóbbnak, mellyet Füger után nyolczadréti^* formátban Ádám metsze. Hickel által festett képe a’ Vármegye’ házában, Váradon, szépítve van; de még akkor ifju volt, ’s nem horda parókát. Nagyon^* jól van eltalálva a’ Zauner’ rézlován^* is a’ Bécsi Bibliothéca előtt.

Patakon élt utolsó esztendőm sőt holnapom alatt Zemplény királyi fényességű innepet láta: Vice, később osztán Fő Cancellárius, akkor Gróf, most Herczeg Pálffy Károly, ki József Császárral eggyütt neveltetett, Gróf Döry Ferencznek halála után Fő-Ispánná neveztetett-ki, ’s királyi pompával foga 7. Jul. széket.^* Egri Püspök Gróf Eszterházy Károly vala Beiktatója. Collégiumunk, teljes számban, a’ Professorokon kezdve a’ legutolsó Abecistáig, elébe méne a’ nagy^* vendégeknek, kiket a’ Nemesség’ lóháton vezete-be, ’s az ifjúság^* a’ Pataki vár’ sánczától a’ Petrahói hídig csinála nekik falat két sorban. A’ Püspök nem hive szemeinek, midőn bennünket megláta. Első Professorunk, Szentesi, idvezlé elébb a’ Püspököt, azután a’ Vice-Cancelláriust^* deák szép és igen szépen mondott Oratióval, mellyre ez röviden, a’ Püspök hosszan és a’ Szentesi megszóllításaihoz alkalmaztatva, feleltek.^* A’ Publicusok köztt én valék a’ legelső, ’s így nekem vala szerencsém benyujtani Verseinket; mellyeket mivel írásom szépnek, csínosnak tartatott, a’ Professorok’ parancsolatjára, magamnak kelle le is írnom. Csak a’ Togátusokhoz ment vala ki a’ buzdítás, hogy verseket készítsenek, de Prof. Szent-Györgyi kívánta hogy én és az öcsém is írnánk, ’s akkor izent hozzánk, mikor én a’ verseket le is tisztáztam. Három Alcaeuszi stropha volt az én munkám, ’s látszik a’ míven, hogy hamar készűlt. Az öcsém könnyebben segíte magán; addig forgatá újabb deák Poetáimat, míg talált eggyet, a’ mi egészen reá-illett az innepre, ’s alá írta nevét, ’s nagy nevet szerze magának, mert a’ Püspök a’ maga exemplárját általadá eggyik kísérőjének, ’s az még ebéd előtt végig futa a’ verseken. Látni akarák az öcsémet, ’s ő úgy fogadta a’ magasztalást, mint a’ mellyel neki tartoztak.

Az anyám kívánta hogy lássuk ezt a’ pompát, ’s Dienes eggyütt lovagla a’ Vármegye’ Elsőjivel a’ kocsik előtt, én pedig galoupban mentem előre, hogy láthassam a’ Joyeuse Entréet; ’s ámbár alkotványom nem legerősebb ’s termetem a’ középszerűek köztt is kicsiny, Pataktól^* Újhelyig a’ forró melegben pihenés nélkül. Négy esztendővel ezelőtt 1775ben láttam Jászón a’ Sauberer András Praemonstratensis Szerzetbeli Prépost’ Jubiléumát, melly eggyszersmind az általa épített pompás ház’ és Templom’ örömnapja is volt, láttam a’ tűzi-mesterséget, hallottam az ágyúzásokat, részt vettem az ebédben, a’ tánczban; 1777ben jelen valék a’ Gróf Andrási István’ Bihari Fő-Ispánságba^* iktatásán: de a’ mai nap koronázási innep vala, ’s a’ Vármegyék’ messze földről küldötték ide Követjeiket ’s szokatlan számban. A’ fényes napot a’ Hecskén, Újhelynek eggy tér halmán, a’ tűzi-játék és osztán reggelig táncz rekesztette-be. Annyi vala a’ nézést-érdemlő tárgyak’ sokasága, ’s ezeknek eggyike a’ másikat úgy tolta, hogy ezekből emlékezetem semmit sem tarthata-meg azon felűl, hogy a’ két legszebb asszony Gróf Klobusiczky Ferenczné, szül. Gróf Viczay, és Báró Szepesiné, szül. Bata voltak, és hogy Báró Palocsay térdig-érő fejér atlasz gazdagon arannyal kitűzött felöltött mentében^* ’s bakkancsos nadrágban vont szemeket magára, ’s Váradi Kánonok Gróf Forgács Ferencz meg engedé magát kéretni, hogy violínját solo játsza.

’S itt látám más nap az öreg Orczyt, paróka nélkül, bugyogó bővségű veres nadrágában, fejér mentével, végig sétálni a’ Vármegye’ Szálájában, mosolygó szemeivel, nyájas arczával, mellyet Dónát után Mansfeld által metszett képe is Gessznerem’ első Kötete előtt elérthetővé^* teszen, csakhogy az a’ réz nagytestű pánczélviselésre teremtett embert gyanítat, a’ Generális pedig nem vala nagyobb nálamnál, ’s az anyámat ez oknál fogva^* buzdítá, hogy engem tegyen Huszár Hadnagykává. Itt láttam estve, a’ második nap’ pompája után, Gróf Sztáray Mihályt mákvirágszín posztó kaputban, világos kék atlasz lajblival és német nadrággal, fejér strimflival cipőkben; mert a’ Gróf emlékeztete bennünket, hogy ő a’ szerencsétlen Mária Antóniát, midőn, mint az akkor még Dauphin, XVI. Lajos’ mátkája, Bécset elhagyta volt, Párizsig kísérte. ’S ez a’^* nem csak ruhájában, hanem nyelvében ’s mozdúlásaiban is Párizsinak nézhetett szép ember nekem^* eggy új szakasz vala az emberek’ isméretére.

A’ Fő-Ispán, ki e’ földet soha nem látá, bejárta a’ Vármegyét, ’s azoknak házaikat, a’ kik az elsők közzé számláltattak, vagy az ő innepén szolgálatjaikkal lekötelezték, azzal tisztelte-meg, hogy nálok ebédelt vagy hált. Felment a’ Lengyelszélekig, hol a’ boldogtalan föld’ népe zabbal és krompéllyal él, Szécs-Keresztúrból Szirmay Tamástól, Beretőre ment, Kazinczy Andráshoz, ’s visszajövőben a’ Lengyelszélekről Gálszécsbe Szemere Lászlóhoz, úgy Kassára, ’s lefordúlt Debreczenbe, ’s úgy ment Pestnek, ’s vissza Bécsbe.

Újvároson Debreczen mellett Siklósi Andrási Sigmond, eggy excentricus gazdag, ki bizonyos tekintetekben magyar, más tekintetekben pedig franczia és török volt, ’s ezen három originalitás öszveolvasztása által a’ legbizarrabb charactert adta, a’ nagy vendéget vad ménese előmutatásával múlattatá. Előtte fogatott-ki, előtte fogott-ki maga egynehány szilaj csikót, még pedig úgy hogy a’ pányvába hurkolt ló nadrágának minden paszomántját leszaggatta a’ meghurczolással, megnyergelteté a’ lovat, ’s csikósait rá űltette, hogy nem sokára a’ vad ló kitanítva hágtata elő. Más embereit kiküldé, hogy hajtsanak-fel eggy farkast, ’s a’ farkas lélektelenűl jelent-meg a’ kergető lovas’ ostora előtt, kit azok a’ Vice-Cancellárius felé hajtottak.

Mihelytt Therézia ezt kinevezte vala Fő-Ispánnak, a’ Megye Követeket külde idvezlésére, Gróf Döry Gábort, a’ Fő-Ispán’ fiját, Szirmay Tamás Antal Vice Ispánt, Kazinczy Andrást, Kácsándy és Kolozsi Józsefeket, ’s a’ Fő-Ispán őket bemutattatá Thereziánál. Döry volt a’ magyarázó, ’s Kácsándyra azt a’ jegyzést tevé, hogy ő atyjának vallását elhagyta. A’ Császárné azt a’ teljesedésbe nem ment áldást adá reá, hogy szaporítsa familiáját, ’s Szirmayhoz fordult, a’ széparczu, nagylelkű férjfiúhoz. Igen barna bajusza egészen elfedte mind két ajakát. Németűl szólla hozzá, ’s kérdé, ha rokona e annak a’ Szirmaynak, a’ ki a’ Prussziai háborúban az ő házáért fegyvert viselt. Szirmay németűl nem tudott, ’s Kazinczy vala tolmácsa. Ghorschame Dienerin, monda az Ausztriai pronunciatiójú kegyes Asszony; én örűlnék ha úgy érthetnék magyarúl mint a’ szerént a’ hogy látom, ti értetek minket németben; de nekem tizenhárom országot kelle fiatal esztendeimben általvenni, ’s nem volt időm a’ magyar nyelvet megtanulnom, de Ferdinand fiam, és a’ megholt Károly, azt megtanulták. Ekkor a’ Szirmay képében reá ismert az Oberster Szirmay Tamás’ képére, ’s emlegette annak tetteit. Midőn ezek a’ Császárnétól eljöttek, eggyikek rák módjára vette menését az ajtó felé, ’s a’ viaszos parketen a’ Fejedelem^* előtt eggyet zuhant.

September’ 9dikén 1779. patvariára mentem Tarnói Milecz Sámuel Úrhoz, Abauj és Torna Vármegyéknek Táblabírájokhoz, ’s a’ Keglevics-ház’ Tornai és Sztropkai jószágainak Fiscálisához, ki Kassán lakott. Atyja, Pozsonyi Predikátor, ezt a’ fiját gonddal nevelte, ’s a’ természet neki elég jó mértékben adá minden ajándékait; de a’ csaknem^* asszonyi csínoskodás ’s apróságos^* rendhez szoktatott élete nem engedték hogy lelkének szokatlan kimiveltetést adjon; azt ő Verbőczi^* mellé talán nem is nézte épen szükségesnek. Csínosabb embert, csínosabban tartott szobákat^* mint az övéi, nem láttam; vasárnap reggel olta szombaton estig minden pillantásban azon helyen lehetett volna látni író-szereit, ollóját, papirosát, húsz harmincz darab könyvét; ’s az idegen azt mondhatá, ha belépett és őt nem az első, hanem a’ hátulsó szobákban lelte, hogy ezeknek lakosa rég olta nincsen^* honn. Az illy csínos embereknek ritkán marad idejek, egyebet is csinálni. Eggy jól-nőtt, széparczu, komoly de nyájas, igen nemes-lelkű, igen jó ember, kinek minden baja, minden vétke az volt, hogy, nem mervén házassági jelentést tenni, közel ötven esztendőt ridegen élt-el. Házára ’s konyhájára eggy nálánál éltesebb, rövid, zömök, csillogó-szemű, fogatlan Asszonyság, eggykori Prókátor-társának özvegye, viselt^* gondot, ’s ez az alsóbb szobákban lakott, mi ketten a’ négy vagy öt felsőbekben. Principálisom az öreg, zömök, csillogó-szemű, fogatlan, imádkozni ’s énekelni nagyon szerető német-asszony’ halála után, jóval később mint a’ hogy én onnan eljöttem, úgy házasodék-meg,^* mint azok szoktak, a’ kik feleséget kérni sokáig nem mertek, ’s későn jutnak annak értésére, hogy asszony nélkül lenni nem jó, asszonnyal, kivált széppel és fiatalkával, nem rossz.

Ez a’ magát^* örökös hallgatásra kárhoztatott jó ember nem ereszkedék ugyan velem nyájaskodásokra, és ha hozzám szóllania kellett, elébb mindég eggyet pirult; de nagy gondja vala, hogy minden cselédi szolgálatoktól megkíméltessen. Azok akkor még a’ patvaristáknak kötelességeik voltak, ’s kevés patvarista dicsekedhetik az én szerencsémmel,^* hogy a’ csizmahúzás’ és csizmatisztítás’ tudományában nem gyakoroltatott. Épen arra degradálnom magamat, kedvem ugyan nem volt, ’s még kevesebbé^* volt volna, ha az kívántatott volna tőlem; de magok a’ szolgálatok is elvesztik azt a’ mi bennek alacsonyító van, mihelytt önnként és csak figyelemből tészük; ’s így én magamat Principálisom eránt azoknak örömmel vetettem alájok. Gyermekeink eggykor cselédek voltak, most Urfiak; eggykor rabok voltak, most senkitől nem függnek, senki eránt nem mutatnak figyelmet; mind ez hiba mind amaz, de amaz nem vala olly veszedelmes következésű. Ha útra menénk, ámbár engemet a’ természet csatlósnak nem szűlt, nem csak köttettem, de kötöttem is párnazsákját, ’s ha az út egyenetlen vala, látván hogy Principálisom minden billenésre magán kivül van, ’s nem retteg kevesebbet mint a’ nyaktörés, kiszöktem mellőle, ’s kis sullyommal^* helyre igyekszém hozni kocsinknak korbáját a’ mint az tőlem kitölt. ’S ollyankor ő mindég elpirúla, szintén füleiig, ’s nem tévedek-meg ha azt hiszem, hogy ez a’ pirúlás nem csak a’ félelem által vala támasztva, hanem^* a’ Sternei Hermeneutica szerént azt is tette, a’ mit mi közönséges emberek e’ szóval szoktunk tulajdon cselédjeinknek is jelenteni: K ö s z ö n ö m . De az én Principálisom köszönni is szégyenlett; hogy ne szégyenlett volna tehát leányt kérni?

Én a’ portrékat ’s costűmeket apróságos gondokkal festem-ki, ’s meglehet hogy ezek által némelly Olvasómat elúnasztom; de nekem épen ezek az apróságos vonások látszanak leginkább érdeklőknek, midőn a’ nem láthatott emberek felől vagyon szó. ’Smi teszi külömben azt, hogy midőn nevezetes ember’ szemléléséhez van módunk, látni óhajtjuk azt, ha vele beszédbe nem eredhetünk is? ’S minthogy a’ mult idők’ magyar costűmjeit a’ maradék nem látja majd a’ szerént rezekben, mint a’ XIV. Lajos’ korabeli Párizsiakat a’ Picartéin^* ’s a’ Chodowiczkyéin a’ nagy Király’ korabeli Berlínieket; ezek az én vonásaim poltolékúl lehetnek e’ részben a’ később^* nyomoknál. – Milecz Úr eggy Májusi szép vasárnap levendulaszín^* ruhájába öltözött, ’s a’ térdig-érő nyuszttal-prémzett mente mellé karmazsin-színű atlasz, arannyal igen ékesen ’s igen gazdagon kitűzött lájblit veve. Nadrága’ szíjára eggy horgon felakasztá könnyü^* ezüst kardját, melly csaknem horizoni lineában álla oldalán; fejére háromszegű kalapot teve-fel, jobbjába nádját vevé, ’s így ment öszve nem öltött karral a’ biczegő fogatlan de tűzszemű Gl…né oldala mellett, ki, a’ templomba. Hajait^* röviden hordá, ’s azok a’ gallér körül felkondorítva állottak, púderesen, pomádésan. Később kopaszságát tourral fedte-be; ’s minthogy így fejének első felével^* változtatást teve, változtatást teve eggyszersmind a’ hátulsó^* felével is, ’s a’ felkondorítgatott hajak czafliba fonattak. Én nagyon nyalkácska soha sem valék; pedántság nélkül szántam^* az időt az ollyanra, ’s az igen csínos embert alig nézhettem mosoly nélkül; de ezt az Urat mind a’ mellett nem lehete csudálnom; soha az én szemeim szebben-chaussírozott embert nem láttak; ’s fel nem tudtam érni mi világ’ csudája lehet, hogy ennek lábain egészen másként álla, mint más Ádám atyánktól származott emberkéknek, az ezüst keskeny sarkantyúval^* ékeskedő kordovány-csizmácska. Nem jött-ki az maga innáta formájából még mikor megkopni már elkezdett is, holott az enyém és a’ másoké már az első napokban, hogy a’ Balás^* Uram’ Officínájából kiléptek, tele valának^* ránczokkal. Alig tudom elhitetni magammal, hogy Verbőczinek szebb-csizmájú^* követője volt volna, vagy valaha lehessen.

Ebéd után Tornára kelle kimennünk. Az idő szép volt, ’s éjszakára Tornai Vice-Ispán Bárczy Imre Úrhoz akaránk menni, ’s így Principálisom jónak látá meg nem változtatni öltözetét; úgy űle-fel a’ postakocsiba a’ mint dél előtt öltözve volt.^* De midőn már messze valánk a’ várostól, borongani kezdének a’ fellegek, ’s Nagy-Ida és Szeszta között reánk jöve eggy rettenetes de hamar elment zápor,^* úgy hogy a’ felkondorított haj csirízzé vált, az atlasz lajbli pedig, két köpenyegen keresztűl is, jól megázott. Embertelen^* szíve van Olvasómnak, ha^* a’ csínos embert e’ rettenetes esetben nem szánja. Én^* őtet szántam, nem magamat; rajtam nem vala annyi rontani való, ’s fiatal ember még örűl, mikor a’ veszély nagyságot éreztet vele, mert az az érzés neki váratlan. Felettünk dörgött az ég, ropogott, ’s a’ mennykövek hullottak, de a’ mint látszék, nem közel. Nem látván sohol veszedelmet, emlékeztem Klopstock felől, ki az égi-háborút gyönyörködve nézé, ’s Vernetnek ismeretes rezére; ’s ez még bátrabbá tett, a’ veszélyt velem még inkább feledteté. Azonban^* most ismét csattana, ’s úgy tetszett, hogy a’ lángfolyam az előttünk fekvő Szesztát érte; eggy két percig semmit sem láttak szemeink. Magam is megrándultam; de szegény Principálisom úgy kapá-be fejét, hogy a’ két fő nagyot kocczana; ’s az övé nagyot kocczanhata, mert félig hajatlan volt. Valóban úgy volt a’ mint hittük; a’ villám Szeszta alatt eggy embert leüte eggy^* keskeny ösvényen. Ketten mentek haza felé, Szepsi’ tájékára, ’s az elsőbb, látván hogy társa kérdésére nem felel, visszapillant,^* ’s ezt elterítve látja. Homloka véres volt, jobb pofájáról a’ láng elperzselte a’ bajuszt és a’ két három^* hét olta nem beretvált szakált, ’s a’ patkós^* bokkancsot leszakasztá ’s messze elrugta eggyik lábáról.^*

Kicsapásokat még illy könnyed munkában sem szabad tenni; de nem hallgathatom-el a’ mit magam olly meleg részvéttel vettem az atyám’ idősbb öccsétől, kin a’ dolog történt, és a’ mit barátim annyi részvéttel vettek ismét tőlem; az az idők’ vadságát festi, ’s eggy lelkes ifjút, eggy szép érzésű^* ember’ magába-szállását. – Zemplényi Fő-Notárius Zámbory Gábor Urat a’ Sókúton quártélyozó Kapitány Gróf A… 1750. körül ebédre hívatá, hogy vele bizonyos dolog eránt végezhessen, ’s Zámbory a’ maga két patvaristájával, Kazinczy Andrással^* és S… Pállal, az ebédre megjelent. Zámbory az úton leczkéket ada a’ két ifjúnak, hogy ott magokat^* mint viseljék, hogy vele eggyütt lépjenek-be, álljanak-meg egymás mellett közel az ajtóhoz, ’stbb. A’ Gróf kijöve, hozzá foga dolgaihoz, ’s a’ két ifju talpalt. Végre, közelítvén a’ dél, a’ cselédek teríteni kezdének, ’s S… látván hogy csak három^* convert tétetik-fel, elrettenve kérdé társától, hogy hát ők ketten hol fognának enni. Én az Urakkal fogok, felele ez, de hol fogsz te, azt te lássd. Zámbory is látá mi történik, ’s bánta hogy egyedül nem jött. Kifordulván a’ Gróf, bátorítá a’ két ifjat, lennének csendesen; a’ Gróf katona, nem tudja hogy a’ patvaristák a’ Principálisokkal eggy asztalnál élnek; ’s kérte, vennének tányért kezeikbe, állanának háta megé; cselédje vagy a’ hajdu ne jőjön asztalhoz. – Végre fel vala tálalva, a’ Grófné kijött, ’s mind hárman űlést vettek. Még eddig mind a’ két ifju csendesen álla, de most az eggyik a’ credenzhez megyen, mind felöleli a’ mire szüksége leend; felrakja az asztalra Principálisa mellé, imádkozik ’s leűl. A’ levest a’ Gróf osztogatá, ’s a’ vakmerő nem kapott azt; de most a’ két étek helyt cseréle,^* ’s ez veve a’ levesből. Minthogy a’ második étek nem előbbi helyére, hanem ki vitetett,^* ő a’ páros-számú étkekből nem kapa részt, de igen a’ páratlan-számúakból^* az elégségig. Így, midőn annak ideje vala, a’ patvaristai szokás szerént mingyárt a’ sült után, asztalt bonta, convertjét a’ credenzhez vitte, imádkozék,^* ’s a’ grátziát alázatosan megköszöné. Kinek hívják? kérdé a’ Gróf, ki mind eddig ignorálni látszott a’ mi történt, ’s Principális és Író-deák, ’s még az is a’ ki éhen-maradt oda hátúl, szepegni kezdének. Ez megnevezé magát. – Űljön-le Öcsém Uram. – Elegem volt grátziájából. – Parancsolja az Úr hogy űljön-le, ez leűlt. A’ Gróf tányérát tele rakta csemegével, ’s Öcsém Uram taníta-meg engem, ugy mond, mint bánjak nemes ifjúval. – A’ szóra, bár szép, elhal a’ jobb érzés; mintha csak a’ nemes ifjú eránt kellene figyelmet bizonyítani, és^* mintha nem volna kegyetlenség a’ születés’ mostohaságát éreztetnünk azzal, a’ kit az úgy is nyom. Az idők most szelídebbek, szebbek. – Nagyanyámnak idejében a’ Szolgabírójával megjelent Esküdt elébe a’ vendégeket-látó ’s vendégeket látni-szerető asztalnál csekélyebb bort tevének-fel, mint a’ mit másokkal a’ Szolgabíró ivott; nem fösvénységből, melly a’ bőven-költést gyakorló háznak^* nem vala vétke, hanem hogy a’ Szolgabíró érezze, hogy nem nézetik Esküdtnek. Most készebbek volnánk magunk inni csekélyebb bort, mint hogy azt ollyannal itassuk, a’ ki asztalunkhoz űlhet. – Az ollyanforma volt, mint midőn ez az asszony, ’s azon időben hihető mások is, a’ kocsis’ és fullajtár’ veres-sinóros^* setétkék ruhájához szűrt akasztatott^* köpenyeg helyébe. – De ideje hogy kicsapásunkból visszatérjünk.

Alig vártam hogy, Kassai lakossá tétetvén, megláthassam Szabót. Semmiségemnek mély érzésében remegve közelítettem én, ki még semmit nem tevék, és a’ ki még nem tudhatám, fogok e valaha valamit, az elhíresedett ember felé; ’s ő engem szeretettel fogada, örömmel; de őtőle meg van tagadva az az ajándék, hogy első meglátásával bízodalomra bátorítson valakit; mindég zavarva láttam, valamikor új ember közelített felé; mert külömben ő nyájas,^* szíves. A’ hét esztendővel ezelőtt eltörlött Jezsuíta Szerzet’ Collegiumának középső során lakott, a’ két első ablak’ szobájában a’ felső kapu felé, a’ nagy-úczára, melly szoba három mással eggyütt 1790ben nekem is szállásom vala; ő ekkor már a’ felső soron,^* a’ templom’ tő-szomszédjában lakott. Elmentem hozzá többször is, és mindég remegve; ’s úgy lehet, hogy zavarom nevelte benne a’ néki-természetes zavart. E’ szerént közötte és közöttem sokáig igen nagy marada a’ hézag, míg később osztán, eggy egész lustrum mulva, jobban öszve nem ismérkedénk.

Eggy valaki eladás végett eggy csomó könyvet tett vala le a’ Könyvkötőnél, ’s ez megszóllíta, tekinteném végig; talán lelek valamit a’ mi velem magát megkedveltetheti. Melly napom! Gessnert itt találtam, itt láttam először! itt Hagedornt is, Bürgernek legelső Kiadását, ’s a’ Gleim’ és Jacóbi’ Leveleit. A’ miolta ezek belépének küszöbömön, nem kelle a’ kinn-járás; fordítani kezdettem az Idylleket, újakat csináltam magam is, hol prózában, hol versekben, ’s majd rímmel majd a’ nélkül, ’s tintával elvont négyszegek közzé írtam-le, hogy bekötethessem, nem hogy valaha kinyomtattassanak; mert a’ kétszeri próba után nem siettem többé, nyomtatva látni magamat. Fried Úr, eggyike a’ szeretetre legméltóbb embereknek, ’s tekintetben álló Kereskedő, jó vala látatni velem Lipsiából^* hozott képeit, ’s megengedte hogy ollykor könyveivel éljek; ’s ugyan azt tevé Fukker is, az Orvos, ki deák^* dolgozásait ’s német verseit látatá. Viczay, hasonlóan Orvos, rezei ’s csigáji^* körül hagya néha, mert hogy magyarázgasson, arra a’ nagyon elfoglalt ’s közönséges bízodalmat nyert embernek nem volt ideje. Sokszor megszálla a’ kísértet, hogy a’ verselgető Fukkerrel éreztessem hogy^* én is Tudós vagyok; de a’ nagy tisztelet a’ szebb érzésű ifjat olly félénkké teszi mint a’ nagy szerelem. Fukker^* nincs többé, ’s ő nekem semmi mívemet nem látta nyomtatatlan.

Kassán akkor nem vala senki, a’ ki rajzolásban,^* olajfestésben, vagy csak lavírozásban is leczkéket adhasson, ’s így abban nem haladhaték. Két főm, Le Brün után, alkalmasan jól sűle-el, ’s eléggé tisztán. Örömömben rámát csináltaték nekik, ’s üveg alá zártam, ’s felfüggesztém szobámban. Még akkor csak ez is példa nélkül volt; társaim nem^* osztoztak mívészi szenvedelmemben.

Tornán sok ideig haszon nélkül múlaték, de nem örömök nélkül. A’ vidék gyönyörű, tündéri. Megmásztam eggy két hegyet, ’s sokat andalgottam poetai andalgásban a’ kastély’ és a’ vár’ romjain, ’s a’ szép tó körül a’ kastély alatt a’ reggeli ’s esti alkonyban. Midőn^* később Bácsmegyeimen dolgozám, szívem emlékeztete erre a’ valóban szép tájra, ’s ide hozám a’ történetnek eggy két scénjét. – Eggy ebédnél a’ Fiscális és a’ Plebánus theologiai beszédre tévedtek; mindeggyike vítatta állítását, ’s a’ Fiscális elakadt. Én, a’ ki ezt a’ tudományt igen is soká tanultam, mert miatta elmúlasztottam egyebet, látván Principálisomnak elakadását, engedelmet kértem segédjére kelhetni, ’s feleltem.^* Szavamat nagy csend követé. A’ Plebánus azzal bontá-fel a’ csendet, hogy Fiscális Úrtól engedelmet kért, hogy üres óráimban hozzá eljárhassak, ’s éltem^* a’ nyert szabadsággal. – A’ Plebánus hitte, a’ mit tanított; de nem vala öszvesugorodott, nem vala poshadt. Előmbe tevé Calvinnak Institutiójit, ’s inconsequentiákat talált a’ munkában, mellyre felelni nem tudtam, ’s ezeket inconsequentiáknak lelte Prof. Szent-Györgyi is, kinek elbeszéllém mi történt. De hiszen én Calvint embernek tartottam, ’s tévedése engem meg nem zavart; nyugalomban tértem vissza a’ kastély’ rondellájába a’ kapu mellett. Egészen másként tértem akkor vissza, midőn^* Hajnalkőy az általam vastagocskán hitt és a’ Fatalisták’ példájával is védelmezni akart Elrendelést támadá-meg. Akkor magamra zárám az ajtót, térdre rogytam, ’s úgy könyörögtem segédért. A’ Plebánus látta rettegésemet, ’s abba hagyván^* a’ mit eddig űzénk vala, eggy nyomtatatlan munkáját olvasá-fel: Sur les livres défendus. Mert ő francziául és olaszúl olvasott, beszéllt írt; kevés esztendők előtt tért haza Rómából, ’s oda nem járt haszon nélkül.

Kevés napok mulva azután hogy Kassai lakossá levék, minden czél, minden eszmélet nélkül házunknak folyosóján jártam fel ’s alá, ’s a’ mint eggyszer ennek végéhez értem, általpillanték a’ szomszédba.^* Eggy igen fiatal, Grátzia-nevésű, igen szép arczú leányt láték a’ maga folyosóján anyja mellett munkátlanúl könyökölve,^* ’s nézni mint csepeg az eső. Megrezzentem a’ látásra, ’s minden szó nélkül meghajtám nekik fejemet. Ők viszonozák a’ néma köszöntést, ’s azon^* zavarral, mellyel szomszédunkban eggy nem-ismértet pillantunk-meg, ’s anyja ’s leánya eltűntek. Vissza futottam szugolyámba magam is, örvendvén^* hogy senki meg nem látott. Sok hetek múltak-el míg ott ismét láthaték valakit; de végre meghallám az anyácska’ szavát, beszédbe eredék vele, engedelmet kértem az általmenetelre, ’s ő azt nekem nem ellenzé.

A’ leány nem él, ’s őtet sokan ismerték, ’s így nevét szabad megneveznem, mert azt tisztelve nevezhetem: Rozgonyi Erzsi. Égtem, lángoltam érte, ’s ő nem ellenzé hogy szeressem, őneki tetszett hogy szeretém; olly boldogok valánk mind ketten midőn mellette űlék, midőn azt a’ vékony, négy ujaimmal általfoghatott, hajlékony derekat körülöleltem, mikor szám ahhoz a’ baraczk-orczához érhetett; de az ő lelke tiszta vala mint az ég, mellynek színét szemeiben viselte. Úgy néze mint barátját, mint testvérét, ’s józanon maradt elszédíthető szédelgéseim mellett. Midőn Gőthének Egmontját legelébb olvasám, egészen felleltem őt a’ szeretetre-méltó Klárikában, egészen magam előtt látám ezt a’ csendes éltet élő, ártatlan, jó teremtést, noha én sem olly boldog sem olly nagy mint Egmont nem voltam, ’s Erzsi nem volt az én Klárikám, sem a’ másé, ’s sem ekkor nem, sem később. De miért nem vagy te is férjfi, kedves leány, miért nem vagyok leány én is, mondám neki kilencz esztendő mulva azután hogy ismeretségem kezdődött, ’s szívem már feledte régibb gyúlongásait ’s más lángokat ismert, hogy járhatnánk eggyütt mint egymást becsűlő barátok, mint egymást becsűlő barátnék, itt e’ czifra világ’ szemléltére! – A’ világ eránta igazságos vala; ő falukon és a’ városban, asszonyoktól és férjfiaktól, ifjaktól és leányoktól becsültetett, szerettetett. A’ kik őt közelebbről ismerték, a’ kik tudják hogy barátsága erántam holtáig tartott, ’s csökkenést soha nem szenvede, érzeni fogják, hogy én az ő nevét kevélykedve említem, mert kevélykedve említhetem. –

Ez az esztendő (1780.) örökre emlékezetes marad Nyelvünk’ ’s Literatúránk’ Évkönyveiben, mert ennek első Januariusával nyomtattatott a’ legelső Magyar Újságlevél. Ráth Mátyás (szül. Győrött 1749. Apríl. 13d. megholt ugyan-ott, Első Predikátora a’ Luth. Gyülekezetnek,^* 1810. Febr. 7d.) lejött vala Academiákról,^* ’s inkább óhajtott lenni Professor, leginkább a’ Mathézisben, mint Egyházi-Tanító, ’s mind azért hogy ezt elkerűlhesse nem érhetvén-el amazt, mind hogy a’ nemzet tovább a’ kimíveltetésnek e’ nagy segédje nélkül el ne legyen, hozzá foga a’ szándékhoz. A’ ki emlékezik^* mik voltak annakelőtte öszvejöveteleink, kivált a’ falukon, ’s látja, hogy most nem egyedül a’ föld’ ismeretében, még^* azok is mind haladnak, a’ kik egyebet nem olvasnak, ’s igazságos^* megvallani hogy a’ most és az akkor köztt nagy a’ külömbség, áldani fogja Ráthnak hamvait, Ráthot a’ nemzetnek első jóltevőji közzé fogja számítani, ’s örvendett velem eggyütt midőn a’ Hadi Történetek’^* érdemes Kiadóji a’ magok’ Újságleveleiket a’ Ráth’ leveleinek czímje után Magyar Hirmondónak nevezték-el, tiszteletére a’ nagy férjfinak. Kezdőnek ő valóban sokat teve, ’s kiterjeszkedék tudományi tárgyakra is, ’s nemes maga elszánásával recenseálni merte nehány Munkáinkat, míg némelly Íróinknak szertelen érzelékenysége, nagy kárára Nyelvünknek ’s Literatúránknak, a’ lelkes Írót el nem némítá.

Midőn Ráth szándékát tudatta a’ Publicummal, és még azután is hogy levelei^* már folyamatban voltak, azon a’ tájon a’ hol én lakom, és a’ hol^* én jártam, bosszakodva nézék sokan, hogy^* ahhoz nem Debreczennek vagy Pataknak fijai fogtak,^* ’s azt kiáltozák, hogy Ráth magyarúl nem tud, ’s nem hasznot hanem kárt fog tenni. Szabad lesz elmondanom, hogy eggy általam szívesen tisztelt ’s szeretett rokonom, Domokos Lajos Úr, Biharnak Táblabírája ’s Dietai^* nagynevű Követje, épen ezt a’ panaszt vitte. ’S alig jövék-el ettől az Úrtól, midőn íme érkezik Ráthnak eggyik levele, mellyben ez, az Álom II. József felől nevű Irás’ anonymus^* fordítójának azt lobbantja szemére, hogy magyarúl^* nem tud, mert ezt II. József felől való álomnak kellett volna helyesebben elnevezni, ’s a’ fordítás a’ Domokos Úré vala. Nem^* hiszem hogy Ráth tudta volna mit ítél az ő magyarsága felől Domokos Úr, vagy hogy a’ kis Írást magyarra Domokos Úr fordította, ’s a’ történet így annál^* rendesebb. Így vádolgatjuk mi egymást még ma is. ’S mellyikének volt igaza? Mindenikének, és eggyikének sem; mert Ráth valóban ejte némellykor hibát, de azért magyarúl tudott; ’s a’ Domokos Úr czímje talán rossz, de czímnek nem rossz, sőt úgy volt volna rossz, ha a’ szerént állana, a’ hogy azt Ráth tartá jónak. Az a’ való gonosz folt, mellyet a’ gondos Író, ha a’ köz szokás él is vele, kerülni fog.

Kassán ’s szívesen szeretett Principálisomat ’s a’ kis vastag fogatlant Octóber’ 18dikán hagyám-el, ’s el vala végezve, hogy az Eperjesi Districtuális Táblához vitettessem.

Gróf Brunszvik Antal Biharban Fő Ispánná leve, ’s az anyám akará, hogy mind én, mind az öcsém, ki ezt az esztendőt Bodrog-Keresztúrban Major Zsigmond Úrnál, az Aspremonti jószágok’ Fiscalisánál, tölté, jelenjünk-meg beiktatásán. Lemenénk tehát, és Váradon Consil. Buday László Úrnál szállánk-meg. Másokkal eggyütt Superint. Szilágyi Sámuel Úr is oda jöve, ’s ő, a’ lelkes, beszélleni-szerető, víg kedvű^* öreg múlattatá a’ társaságot, midőn eggy nagy sereg Tekintetes Úr, arannyal elhintett ruhákban, hozzánk érkezék.^* Az eggyik nevetni kezdé Révainak e’ nap’ örömére írt Verseit, mellyeket ő irgalmatlanúl rosszaknak neveze. Kezében lévén a’ Versezet, a’ Superintendens elkéré a’ nyomtatványt, ’s erős de akadozó hanggal, a’ hogy^* ő mindég szokott vala szóllani, elkezdé az olvasást: