Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Az itt nyomban következő levél az, a’ mi azt a’ nagy tüzet csinálta, mellyről ez az egész correspondentia a’ bizonyság. Én ezt Februarius 2-dikán írtam Dienes Öcsémnek, ő pedig hírem nélkül küldötte Laczinak. Laczi Május 11-dikén küldötte nekem, pirongatásúl. Én örvendve fogadtam.

Nil conscire sibi! nulla pallescere culpa!

Mind abból hogy két rendbeli levelemre kedves Asszonyom Anyámtól választ nem kaphattam, de még bizonyosabban a’ Bátyám Dienes leveléből látom, hogy a’ kedves Asszonyom Anyám gratziáját elvesztettem. Oda haza létembe kedves Asszonyám anyai kegyességébe mind végig részesülvén, bizonyos vagyok benne, hogy azt, a’ miért Asszonyám reám neheztel, nem önnön maga tapasztalta bennem hanem kedves Assz. előtt mással vádoltattam. Ki légyen vádolóm bizonyosan nem tudom: de az ég alatt a’ bátyám Ferenczen kívül más ellenségem nem lévén, mást nem is gondolhatok. Kérem alázatosan kedves Assz’t, méltóztassék Assz’m engem nem az ő beszéde szerint, hanem a’ mint engem mindég ismért, és az egész engem ismerő világ ismér, megítélni. Bizonyos vagyok benne, hogy ha Assz’m azt mind igaznak tartja, a’ mit rólam mond, úgy nem lessz talán eggy gonoszabb ember mint én az ég alatt. De hallott e Asszonyám valaha valamit az én veszekedő természetemről? tapasztalta e valaki valaha, hogy én testvéreim köztt valami zenebonát indítottam volna? és nem látta e inkább kedves Asszm mindég, hogy ha valahol tüzet éreztem, azt mindig csendesíteni igyekeztem? Uj panasszal fog a’ Bátyám most Asszmhoz jőni, mert tudom, hogy két levelemet sajnosan veszi. De ki az oka? Én ismét a’ legbarátságosabb levelet írom neki, ő arra válaszol, azt írja, hogy ő engem Szemere Alberthez nem hasonlít, – becsületes characterembe kételkedik, mivel egy könyvről nem úgy ítélek mint ő – a’ vallás eránt való gondolkozásomat ismervén, azt tudakozza, ha tudnék e Zsidó lenni? – Ugyan édes Asszm mivel érdemlettem én őtőle ezt a’ csinos correspondentiát és felelhettem e én neki másképp, mint a’ hogy feleltem. Ez nem elég. Dienes bátyámnak ír és levelébe rólam legcsúfosabban és hamissan beszéll. Azt írja a’ bátyámnak, hogy én neki azt mondottam, hogy keresetit a’ Susi gyermekeinek hagyja. Hogy mondhattam én erről valamit, holott soha felőle semmit sem hallottam? Ha lelki ismérete van, esmérje-meg, hogy nem csak azt, hogy azt nem mondottam, hanem inkább azt hogy azért örvendek annyira a’ Dienes uj házán, mivel ez által ezután egy Kazinczy mindég Váradon fog lakni. Illyen hamis tanubizonysággal vádol ő engem Dienesnél, és tudom illyekkel kedves Asszm előtt is. Éppen illyen hamisan írja Dnek, hogy én nékie azt mondottam, hogy a’ Susi leányának Julishoz kell menni. Tudja az Isten, és tudják mások is, hogy én ebbe a’ dologba soha eszköz nem voltam – sőt inkább tanácslottam, hogy oda ne adják; azért kiváltképpen, mert a’ Nénémet jó Nevelőnek nem tartom. Tudakozza kedves Asszm Péchy Imre bátyámat, egynehányszor beszélltem vele ebbe’ a’ dologba’, és tudom hogy úgy viselkedem, hogy Asszm nem hogy haragudna, hanem inkább még anyai szívességébe még inkább bérekesztene. Ne hidje Asszm a’ mit a’ Domokos Urnál történt dologról beszéll; – elhallgatja ő azt, hogy bántott ő engem meg méltatlanúl Karner előtt és Fráter Istvánnál a’ Pap jelenlétében. Tudakozza Asszm ezeket – és millyen megbántva ír erről a’ históriáról is Dienesnek. Alázatosan engedelmet kérek Assztól, hogy illyen egyenesen vagyok kéntelen írni arról a’ kit tudom, hogy Asszm szeret: de ha csak ő beszéll szüntelen, én pedig mindég hallgatok, úgy bizonyos, hogy Asszm engem kéntelen megútálni, – mert ő feltette magába, minden eggyességét a’ házunknak töviből kiforgatni. Reménylem én kedves Asszm hogy az idő és a’ mik még történhetnek, igazságomat nyilvánságosabbá teszik. Addig pedig az egekre kérem Asszmat, ne hidje, hogy bennem olly elfajúlt fija van. Tudja az Isten, millyen szeretettel viseltettem mindég a’ bátyám eránt; tudják mindenek, minden testvéreimmel és rokonaimmal mindég millyen jó lábon állottam – mondja meg ő maga, a’ bátyám, mivel érdemlettem meg én őtőle ezeket a’ csúfos leveleket és hamis vádokat. Valójába édes Asszm vigyázóbb vagyok én, és voltam is mindég, minthogy házunknak egyességét legkissebben is megbánthattam volna. Nézze Asszm őtet. Hány esztendeje már, hogy a’ testvérével való haragjának végét nem szakaszthatja. Millyen okokat ád csekélységekben is az egyenetlenségre. Miért írja ő, hogy mit tehet róla, hogy ő testvérei közt Klárit és Józsit legjobban szereti. Valójában az illyes hijába való beszéd nem eszközli azt, hogy közttünk a’ szent eggyesség felmaradjon. Csak várjuk az időt, majd meglátjuk még, kit fog köztünk legjobban szeretni. Egyenes lelki isméretembe bízakodván tudom én bizonyosan hogy én még Asszm kegyességére érdemes leszek.

Megromlott egésségem egészen helyre állott. Egyéb eránt itt mindenek barátságával élek. Lovaim egésségesek. Édes kedves Asszm igazságomat ollyan tisztán érezvén, fiúi tisztelettel kérem Asszt, tartson engem annak, a’ ki vagyok

László öcsém a’ legbecsületesebb charakterü ember, a’ kit az ő Felsége egész Tiszti-seregében találhatni, ’s a’ mint irja, nem veszekedő: de szerencsétlenségére valamelly kipattanásokat enged magának sok ízben, ’s a’ maga állitásait olly hangosan vitatja, hogy soknak elvész bátorsága kimondani előtte, a’ mit érez. Ennek példáit kell elő hoznom, hogy kopasz mentségnek ne tartassék. Eggy Bihar Vármegyei Magistratualis személytől tudom, hogy egyszer (rabságomnak ideje alatt) Gróf Sauer Váradi Nagy Prépost és tituláris Püspök házánál eggy Vendégbe olly lánggal belé kapott, hogy Gróf Sauer, a’ háznak Gazdája, elrettenvén ezen a’ szokatlan scénán, ’s megsértettve, hogy háza olly kevéssé respectáltatik, az öreg Domokos Urat szólította meg, hogy interponálja a’ maga auctoritását ’s csináljon csendességet. Ez a’ tisztelt Ősz szólott, de az öcsém nem hagyta abba a’ harsogó beszédet. Baranyi Mihály Úr végre eggy tréfára vetemedett, ’s kaczagásra hozván az egész circulust, megszerzette a’ ház nyugalmát.

Ugyan csak rabságom ideje alatt történt, hogy Miklós Öcsémmel csakugyan azért, hogy eggy olly kérdést tett neki, mellyet nem csak testvérek és barátok, hanem csendes vérű idegenek közt is tehetni, öszve veszett, és vele ezen kérdés miatt éles szókra fakadt. Eggy tisztelt Úr, a’ kit meg kell kéméllenem, ismervén az Öcsémnek tüzét, tulajdon házánál genirozta magát, ’s biztosabb barátjaihoz tett panaszlásiban szellőzte ki kedvetlen érzéseit.

Tudván ezeket és Laczit úgy nézvén ugyan, mint testvért, de úgy is mint nem köztünk lakó, hanem csak látogatásunkra jött testvért, nem akartam sem őtet bosszantani, sem magamat vele kedvetlen scénákra hozni, ’s hallgattam sok paradoxum mondásaira, mihellytt láttam, hogy hangja hevesedik. Ez a’ hallgatásom neki fájt, de azt Juliusnak első napján lett vele való öszvejövetelem olta Decembernek 19-dikéig soha nem mondotta, ’s én soha nem is gyanithattam. Ekkor az történt, a’ mit itt beszéllni kezdek:

Nekem dolgom volt Debreczenben, ’s az Öcsém barátságból eggyütt jött. Domokos Úrnál szállánk meg. Ebédhez ülünk, ’s a’ beszéd Gróf Teleky Lászlóra fordúlt. Én. Tudja e Uram Bátyám, hogy ez a’ Gróf duellálni tanult és tanulásának kész hasznát venné, ha megbántatik? – Domokos Úr. Az Atyja is! – Én. Dehogy? – D. Úr. De igen – ’s a’ Synodusban – mint Praesese a’ Synodusnak – publice declarálta, hogy (NB. mit dem Ton und Gesticulazion des Gr. Josef Teleky) én bizony duellálok, ha valaki megbánt! – Ezt a’ tonust – ezt a’ gesticulatiót – ezt a’ publice mondott szót – ezt a’ Synodus Praesese szavát – Domokos Úrnak originális módját ugyan ki ne nevette volna? én ugyan édesdeden nevettem. – Laczi azt állította, hogy duellálni jó dolog. – D. Úr. De vétkezni? – Laczi. Ez cselekszi, hogy más Nemzetnél nincs ennyi veszekedés, ennyi pletyka, ennyi dehonestatorius Procesus, mint itt: ott a’ megbántott egy szál kardra hijja ki, a’ megbántóját, ’s hamar vége a’ pernek. – D. Úr (a’ ki mindég monosyllabok által beszéll.) Nekem soha nem volt dehonestatorius Processusom. – Laczi csak azt vitatta, hogy a’ duellum jó; és én ezt katonában nem csudálom: nálok a’ rendtartás ellenkezik a’ Moralitás ebbeli sanctiójával; de neki sem kellene viszont felakadni azon, ha a’ nem katona azt tartja, hogy a’ duellum isteni és polgári rendelések által tilalmas dolog. Én magamat ezen egész Laczi és D. Úr köztt forgó perbe belé nem avattam; csak azt mondottam, hogy ha vétek nem volna is, ha szabad dolog volna is, én az életemet nem örömest resquiroznám eggy Rhédey Lajos ellen; mert ő nagy, én kicsiny vagyok, ő fegyvert forgatni tanult ember, mint a’ ki katona is volt: én a’ pennát forgattam. De midőn Laczinak ezt mondám, nem nevettem: a’ nevetésem csak a’ D. Úr mosolygást fakasztgató mondásit ’s a’ Gróf Teleky József valóban nevetést érdemlő szavát és cselekedetét illette. D. Úr ismét a’ Synodusra ment vissza, ’s azt mondván hogy Teleky József egy nagy talentumú ’s sok tanulású, de makacs és felette paradoxus ember volt, azt vetette hozzá hogy a’ Gróf a’ Synodusban még ezt is mondotta: Már én bizony megverem a’ feleségem. Ez a’ gondolatlan Synodusba nem illő szó, D. Úr által a’ Grófnak hangjával ’s mozdulásaival ejtve, engem igen édes nevetésre fakasztott. Hát Laczi csak felugrik az asztaltól, három négy lépést tesz a’ szobába ’s azonban észre vévén, hogy az nagy megbántása annak, a’ kinek házánál megszállott és a’ kinek ebédjét eszi, ismét leül, ’s nem nézvén senkire, hanem majd a’ tálra, majd az oldalt lévő ajtóra, indulatosan azt mondja, hogy ő magát kinevetni nem engedi; őnéki a’ megnevetés nem argumentum; a’ ki vele beszéll, őtet respectálja etc. – – Én azon gondolkodtam, hogy miképpen ragadjam ki a’ mellettem ülő ősz hajú gazdát abból a’ szörnyű Verlegenheitból, hogy ezen megtámadásra a’ maga asztalánál, a’ maga mentségére valamit mondjon; midőn Laczi Német nyelven ezt mondja nekem: Ferencz, három négy nap az idő, a’ mit eggyütt fogunk még tölteni; te is mégy, én is megyek, ’s meg lehet hogy sok esztendőkig nem látjuk meg egymást; nekem hagyj békét, engem ki ne nevess, mert én azt nemcsak tőled nem szenvedem, de… etc. …

Én ártatlanságomnak tökélletes érzésében, a’ legbátrabb hanggal, de az ártatlanság modestiájával, mellynek nem kell bosszú, megszóllalok, ’s azt mondtam, hogy én mind ezen hozzám intézett szókig azt tartottam, hogy a’ kifakadás nem engem illet, hanem Uram Bátyámat, Domokos Urat, úgymint a’ ki maga szóllott Laczinak ellenére, nem pedig én; én csak a’ Gróf Teleki felől ejtett szókat kaczagtam, mellyekhez Laczinak semmi köze. – Laczi egy hangot sem ejtett többet, halotti csendesség fogta el az asztalt, ’s végre a’ nagy pausa után felköltünk; én eggy olly diadalommal, a’ mellyet testvéremen venni, nekem nem öröm.

Elindulánk Debreczenből mindjárt dél után, ’s Laczi előhozta a’ dolgot. Azt mondá, hogy ez 3-dik megbántásom volt; egyszer Kárnernek, másszor Fráter Istvánnak jelenlétében bántottam meg úgy, hogy csak nem elfelejtette magát ellenem. – (Ez igen szép declaratio és nékem mentségűl szolgálhat mind azok előtt, a’ kik Spectatoraink ’s Hallgatóink nem voltak, és a’ Laczi vádját ’s az én mentségemet hallani fogják.)

Beretőn Kárner, az Öcsém, és én tudománybeli dolgokról beszéllünk. Laczi azt húzta a’ beszédbe, hogy az oskolába járható Ifjúság nagy részének nincs szüksége egyébre, hanem arra, hogy olvasni, írni, számolni tudjon, ’s a’ Vallás elementumit tanulja. Én azt mondhattam reá, hogy Saxoniában, a’ hol minden tudós akar lenni, ex ratione status, az az ex finibus civitatis igen bölcsen esik az, hogy a’ Polgárok munkás Classisát a’ tanulók inproportionált mennyisége által fogyasztani nem engedik: de nálunk a’ tanulók számát nevelni kellene, nem kevesíteni. – Laczi erre nem tudom mit mondott ’s én azt kérdeztem, mellyik az a’ veszedelmes tudomány? – Ő vitatta; ’s én megemlékeztem, hogy annak, a’ ki három holnap előtt szabadult meg Munkácsról, nem jó még barátja ’s testvére előtt is Politikai kérdéseket vitatni, ’s elhallgattam.

Fráter Istvánnál az a’ becstelen skartéta hozódott elő, mellyet egy szemtelen ember Prof. Lengyel ellen Pasquillant pajkossággal írt illy titulus alatt: Kant Philosophiájának megrostállása. Én mondám, hogy azt olvasni nem fogom: hogy én Kántnak tanítványa nem vagyok; Kántnak megérthetése sok esztendei studiumba kerűl, ’s nekem arra nincs időm: azonban populáris írásai, a’ mellyeket ismerek, igen szépek; és így azt mondom rá, a’ mit Socrates egy homályos Iró munkájára: A’ mit értettem szép: és innen azt húzom-ki, hogy az is szép lessz, a’ mit nem értettem. – ’S ezen szavaimat azzal végeztem el, hogy látván, hogy a’ Competens Bírók Kántot tisztelik, a’ kik nem tisztelik pedig, többire nem értik, vakon engedek az Auctoritásnak, mint a’ Newton Astronomiai állításainak.

Laczi erre ezt mondta: Ő Német Országban sok Tudóssal szóllott a’ Kant Filozofiája eránt, ’s azok neki mind azt mondták: es sey gar nichts dran. – Én erre ezt mondtam, a’ mint Laczi mondja: das ist sehr sonderbar. ’S az nagy megbántás, Laczit csak nem maga elfelejtéséig ragadó megbántás, hogy én a’ Német Országi Luth. Papoknak vagy kiknek ezen itéletét különösnek neveztem.

De azt mondja Laczi, hogy a’ Világ tónusa, a’ testvéri barátsági kötelesség, és az ő tekintete azt kivánják, hogy a’ das ist sehr sonderbaron ne állapodtam volna meg, hanem capacitáltam volna tovább. Mondám neki, hogy hiszen praemittáltam, hogy Kantnak tanítványa nem vagyok, és így nem capacitálhatom; praemittáltam, hogy a’ competens bírók ítéletét auctoritásnak veszem. – Azt mondja, hogy höhnisch ábrázatot csináltam reá. De abban ki lessz biró? én azt csinálhattam; de ő is viszont hibázhatott, midőn azt annak nézte.

E’ szerint a’ Debreczeni Actus, a’ Kárner és Fráter Pista előtt történtekkel olly megbántásaim, mellyekről mind addig nem tudtam semmit, míg ő nem mondta, hogy megbántottam. Ezen mentségeimet neki előhordottam, obtestáltam, hogy nékem hidje, hogy a’ Kárner és Fráter előtt történt dolgokról nem emlékeztem, a’ Debreczeniről pedig azt hittem, hogy kifakadása Domokos Urat illeti: ’s kedvetlen emlékezetével a’ dolgoknak, de személyének szíves szeretetével váltam el tőle.

Elmenvén innen, ’s leveleinkben ez a’ dolog a’ legszívesebb reconciliatio végett hozódván elő, kértem, hogy hallgatásomat, mellyet nékem rosszúl vett, ne vegye szíve, hanem az ő gondolkozása eránt való bizatlanságnak. Jobban ismerem én őtet, mint hogy Delátornak nézhettem volna, ’s jól említem, mit monda Szemere Albert felől, kitől elvonni igyekezett, a’ kitől intett, hogy magamat ójjam. ’S hogy azt a’ néki fájó gondolatot, hogy szíve eránt való bízatlankodás indított-e a’ hallgatásra, belőle egészen kiírtsam, példát hoztam elő egymással tökéletesen ellenkező gondolkozásunkra.

Emlékeztettem a’ többek köztt, hogy itt olvasván a’ Schiller Mária Stuartját, ő azzal a’ remarqual adta nekem vissza a’ könyvet, hogy Burleigh, a’ ki Erzsébetet reá vette a’ gyilkosságra, nagy ember volt. Én mondom neki, hogy száz ezer Olvasó köztt nem lessz két ember, a’ ki ezt a’ darabot olvasván, a’ hol a’ lélek iszonyodik egy illy istentelen gyilkosságon, mint egy Királynéé, Atyafié, ’s Látogató Vendégé volt, ’s ezen iszonyúság érzéseivel telik el, Burleighra ügyelhessen, hanem ha átokkal. Laczi azt mondta, hogy a’ Mária megölését a’ Status nyugodalma kívánta. – Abban hagytam; de hogy hallgatásomat balúl ne vegye, azt kérdeztem, hogy lehet-e azt nagynak nézni, a’ ki azt tanácsolja, hogy a’ rab Máriát méreggel öljék meg? ’S erre L. is eliszonyodott.

Más példájáúl hasonlatlan idéáinknak azt hoztam elő, hogy ő oda declarálta magát, hogy ő mindenütt eggyütt teszi a’ Vallásbeli cultust, a’ hol mit talál, mert ugymond minden Vallásnak jó a’ Morálja. – Én azt mondtam, hogy az nem elég ok; ’s azt kérdeztem, hogy Erdélyben fogná-e gyakorolni a’ Socinus cultust? ’s Synagógás helybe járna-e imádkozni a’ Zsidó gyülekezetbe?

Ezek nem Pedánt villongás képpen hozódtak elő, hanem barátság szerkeztetést eszközlő capacitatió végett, és azért, hogy belőle a’ gondolatot ki vegyék, a’ mi neki méltán fájhatott: és így igazságos Bíró előtt nem fognak kárhoztathatni. Az ember nem mindég beszéll arról, ha szép-e az idő, vagy nem?

Itélje meg már akárki, hogy ha ezek igazak – pedig úgy áldjon meg engemet az életnek Istene, eggy szóig igazak! – hogy illik a’ mi dolgunkra a’ mit Laczi ír, ’s azt tettem-e írtam-e, a’ mit ő ír, hogy írtam?

1. Ne hidje Asszm, a’ mit én a’ Debr. dologról mondok. Én őtet Kárner és Fráter István előtt megbántottam, de azt elhallgatom.

2. Becsületes charakterembe kételkedik – (és azért kételkedik) mert egy könyvről nem úgy ítélek, mint ő.

3. Azt kérdi, ha tudnék Zsidó lenni? .....................................................................................................................................................^*

Itt a’ két levelet magam vágtam ki. – Hosszura terjedt volna a’ magyarázat.

Laczi azt írja, hogy hamisan írtam Dienesnek, hogy

„én (Laczi) neki (Ferencznek) azt mondottam, hogy a’ Susi leányának Julishoz kell menni.”

Én pedig azt mondom, hogy Laczi nekem azt mondta: Und jetzt wird erst das Feuer gross, denn die Tochter der Susie geht zur Julis in die Lehre és azt hogy: das bleibt nun dabey.

Én írtam-e hamissan Dienesnek?

Azt írja, hogy én Dienesnek azt írtam, hogy ő nekem azt mondta hogy Dienes a’ maga keresetit a’ Susi gyermekeire hagyja.

Itt az igaz, nem reflectálom úgy a’ szavait, mint az éppen most előhozott Német két mondást: de meg tudom mondani mikor esett a’ szó.

Dienes Öcsémnek egy csiklandós articulusáról szóllottunk. Én holmit mondtam Laczinak oly véggel, hogy azt mondja meg Dienesnek, hogy így Dienesnek holmi gyanúji oszoljanak el ’s forrhassunk öszve. Nem tartozik ehhez a’ dologhoz előadni, mit mondott L. mit én; ’s a’ mit két barát egymásnak baráti módon mond, azt becsületes characterü ember tovább nem adja. Meglehet, hogy L. nekem ollyat mondott a’ Susi gyermekei eránt, a’ mit úgy gondolt, hogy az úgy nevezett Klugheit kíván, de a’ mellyet maga sem hitt: én azt írtam Dienesnek, a’ mit hallottam. Meglehet, hogy másszor azt is mondta, hogy azért örül a’ D. új házának, mert az által ezután egy Kazinczy mindég lakik Váradon; meglehet, hogy azt ő mondotta nekem; de én esküszüm, hogy nem említem. Azt is esküszöm pedig, hogy ezzel Asszonyámnak hirt nem hoztam. Hiszen Asszm a’ Laczi levele olvasása után tudakozta még tőlem, ha úgy van-e a’ dolog? ha mondta-e azt nekem Laczi, a’ mit magáról itt le akar fejteni?

Asszonyám tegnap estve vette leveledet; ’s nem tudván mi lehet köztted és közttem, sírva jött oda, a’ hól írtam. Eggy ideig nem engedte olvasnom leveledet: de látván, hogy a’ legtökéletesebb csendességben maradtam, hallván, hogy nem is gyaníthatom, mi tüzelhetett fel, végre ide adta; ’s minthogy az apró írás miatt jóformán meg sem olvashatá, parancsolta, hogy olvassam el fennszóval. Szörnyű levél, édes Laczim, és nem hittem volna, hogy hat quart pagina írása alatt a’ fellobbanás tüze el ne aludhasson: de annak, a’ ki magát így látja bántatni, nem éppen oly felette szörnyű. – Engemet illetvén a’ levél, kértem Asszonyámat, engedje nekem a’ válaszolást reá. Megnyertem engedelmét, de úgy hogy a válasz magyarúl legyen, hogy megolvashassa.

Mit köszönhetek én Jósinak és Klárinak szenvedéseim egész ideje alatt, azt én tudom. A’ ki el van készülve hallására, jöjjön hallja, ’s vádoljon osztán. Tudom én alkalmasint ki mit tett, ki mit tehetett; ’s eggyiknek másiknak és harmadiknak a’ mit tett köszönvén, a’ negyediknek és ötödiknek, hogy semmit nem tett mert nem tehetett, vétkül nem veszem; annak pedig a’ ki úgy bánt velem, mint nem testvér, a’ maga viseletét szívesen megbocsátom. De azért, hogy én Jósit és Klárit a’ legszentebb háladatossággal szeretem, lehet-e ellenem panasza Miklósnak? ki szereti őtet inkább nálamnál?

Egyéberánt a’ legtökélletesebb szabadságodban hagyom, hogy azt a’ Ferencz testvéredet, a’ ki neked ellenséged – a’ ki téged Asszonyámnak úgy fest, mint gonosz embert – a’ ki feltette magában, hogy házunknak egyezségét töviből kiforgatja – a’ ki ellened Dienes előtt hazudott – a’ ki téged Domokos, Kárner és Fráter István előtt bántott – a’ ki becsületes characteredbe kételkedik, és azért kételkedik, mert egy könyvről nem úgy itélsz, mint ő – a’ ki tőled azt tudakozza, ha tudnál-e Zsidó lenni? – a’ ki veled csinosabban correspondeál, mint te bánsz vele – – ezt a Ferencz testvéredet, mondom, szabadságodban hagyom gyűlölni a’ hogy tetszik; Laczi a’ tűz igen becses dolog az emberben: de a’ ki annyi hevességet érez magában mint te meg én, jól teszi, ha néha vizsgáló szemeket vét magára, ’s ha úgy találja, hogy igazságtalan volt, érezze, hogy az emberséges embernek tiszte, helyre hozni a botlást.

Én már egynehány rendbeli leveleimben adtam jelét, hogy rád nem haragszom; és ha magyarázatokra szállottam, az nem azért esett, hogy tüzemet elhűtsem, hanem hogy tégedet meggyőzzelek a’ felől, hogy én a’ megbántás gyanánt vett tettekről semmit sem tudok. Mutassa meg az idő, ha állításom igaz volt-e. – Laczi, ne mérgesítsük egymás ellen magunkat, ’s Asszonyámat ne keserítsük. Szálljunk valaha magunkba, ’s hagyjunk békét a’ gyanúnak. Ha én az eggyességet igyekszem-e kiforgatni, tudja Asszonyám, az én lelkem, és egy jó ember; ’s az nekem elég. Élj szerencsésen. Ölellek szíves szeretettel

Édes Laczim, Azt a’ leveledet, mellyet talán egy nap írtál az Asszonyámnak írott minapival, nekem akkor adá meg a’ Semjéni posta, mikor Miklóst Selindig kisértem. – Látván a’ Herr Bruder compellatión, mit várhatok magából a’ levélből, megszüntem olvasni, ’s a Herr Brudert Miklósnak minden szó nélkül mutattam, a’ ki hasonlóképen szó nélkül tekintett reám, ’s tovább olvasta az ujságot. Semmi édes Laczim! tűzbe valál, ’s még akkor nem lehetett hozzád érni válaszomnak. – Miklós megszólított, hogy ne olvassam most a leveledet; attól tartott, hogy az felháborít. Engedtem neki, ’s még többet tettem: harag nélkül szórtam ki igen apró darabokban a’ kocsiból, hogy más valaki öszve ne rakhassa, ha meglelné is.

Azt kérded, ha öszve férhet-e a’ jó characterrel, hogy az ember elbeszélli, a’ mit neki in Vertraulichkeit mondanak? – Nem fér! ’s jele hogy én ezt tudtam; mert Dnek írván a’ Susi lyánya nevelése ’s Klobusiczkiné felől, egy nagyot, a’ mi e két czikkelyre tartozik, elhallgattam; noha lehetetlen volt nem említenem. Ellenben ki ne tudja, hogy a’ Morálnak ezen interdictuma alá nem mind tartozik az, a’ mit két ember egymásnak mond. Lám D. az én hírem nélkűl nem eggy szót, hanem az egész levelemet neked küldi; melly ellen nékem ugyan semmi panaszom.

A’ meg nem olvashatott sorokból ezen substrahálva lévő szók tűntek szemembe: dumm dreistes Urtheil über die Mama von zweyen ihrer Kinder – Nem tudom, kiről mondottam; mert a’ substrahálás azt mutatja, hogy én mondtam. Vastag szó a’ dumm; és ha annak íratott volna a’ levél, a’ ki az ítéletet hozta, bizonyosan nem mondtam volna; mert én a’ személyét tudom respectálni a’ Gégneremnek, ha tettén felakadok is. – Édes Laczim; én jó foganatot ígérek ennek a’ két levélnek. Ahhoz szóllanak, a’ kire valaha ez illett:

Legalább részemről semmi sem fog elmúlni, hogy testvéreim közzül, a’ dolognak maga határa köztt, ellenem panasza ne lehessen eggynek is. Adieu – Asszm Regmeczre ment.

Adieu F.

Megengedj, hogy kedvetlen dologban jövök: de mivel kedvetlen, rövid leszek. – Ma éppen délben veszem Levelét Laczinak, midőn Susihoz mentem ebédre. Onnan most jövök, elolvasom mégegyszer, ’s írok. – De dato 11^ae May ír, és ismét Herr Bruder a’ Compellatio, sőt a’ textusban is Herr Bruder van eggy helytt. No jó! – Elég az, hogy a’ hozzád írt, és általam hozzá küldött hosszú Német levelemet in originali küldi nekem, némelly substrahált sorokkal.

(Ad dd^o 2^ae Febr. iratott általam Dienesnek; és most Linczből jövén hozzám, ezen csomó elején áll.)

Alig érhetett kedvesebb dolog ennél; mert nem lévén meg nálam ezen levelemnek párja, nem tudhattam, mi lehet az, a’ mi őtet olly irtóztató tűzbe hozta. Osztán sajnáltam és szégyeltem felette, hogy azt találtam írni, hogy két testvéreim az Anyánk cselekedetei felett dumm dreistes Urtheilt hoznak, a’ mint azt L. nekem a’ minap szememre vetette: ’s imhol a’ legvilágosabb bizonyság, hogy én azt nem írtam teljességgel; és így sem sajnálnom, sem szégyelnem nem kell.

A’ több substrahált sorok ezek:

(Lásd magát az általam Dienesnek írt levelet ezen csomó elején):^*

A’ 10 punctumból nem tudom mellyik az a’ mire mentséget kellene előhoznom. Talán nem is foroghat fel egyéb, hanem az, hogy a’ mit L. felől írtam neked, hogy nekem mondta, mondotta-e vagy nem? – Kérdőre veszem lelkem esméretit, ha neked hazudtam e ebben a’ levélben és ezen punctumokban, ’s az a’ lelki esméret nekem azt feleli, hogy tudva ugyan nem hazudtam. Ha L.-nak csakugyan igaza van benne, hogy nem mondta, úgy én nem tudva hazudtam. Mellyet még mind ez ideig sem tudok. De ki tudja, hát ha nem jól említem, ha sincere hiszem is, hogy jól említem.

A’ N^o 5^re úgy tartom nem kell menteni (dasz er in dem Hause eines Mannes, wie Franz u. D. sich sehr unartig betrug).

A’ N^o 6^ra Domokos úr azt állítja, hogy úgy van (dasz ich mich in einem schönen Licht präsentieren konnte).

A’ N^o 7^re (lásd a’ Dienesnek írt levelet a’ 9-dik oldalon) azt mondom, hogy a’ levelet írván, nem tudtam, hogy azt L. látni fogja, mert úgy vele bizonyosan megkéméltem volna. Egyéberánt psychologisch concludáltam reá; azt tartván, hogy ha én támadtam volna meg mást a’ más asztalánál – kivált úgy, hogy az szentűl esküdné hogy nem is tudta, hogy ő a’ tárgya a’ kifakadásnak, én azt felette fogtam volna sajnálani és szégyeleni. – A’ mi a’ következését illeti, ha L. azt érti azalatt, hogy én azért az actusért meg nem szünök bosszút állani, úgy érthetem mit tesz az Erbebe! noha én azt tartom, hogy ő az én bosszúállásomtól nem félhet. – De én nem azt a’ következést értem, hanem azt, a’ miről Herczeg Rochefoucault azt írja a’ maga arany sententiáiban, hogy a’ szép büszkeségű ember (ilyennek néztem pedig Lt. is) könnyen megbocsátja azt, hogy más bántotta-meg őtet, de azt, hogy más őtet annyira ragadta, hogy ő bántott legyen meg mást, azt igen nehezen, vagy éppen soha nem bocsátja meg.

Ezeket vedd zur Wissenschaft. – Én nem panaszkodom, nem haragszom, ’s elvárom mikor csendesedik-el L. ’s magamat úgy igyekszem viselni ebben a’ szörnyűre menő dologban, hogy értte idővel pirulnom ne kellessék. – Lnak ezt a’ levelet ha tetszik megküldheted. Én azt sem improbálom, hogy a’ hosszút küldéd-meg neki az én tudtom nélkül, noha fataliter ütött-ki. Adieu édes Dienesem.