Prof. Szabó Dávidhoz, Kassán, Oct. 16d. 1786.
–––
Szabó nékem eggy dél után Miklós Öcsém által eggy új munkát külde olvasni. (Ha jól emlékezem a’ Nagy János Szőnyi Plebánus versei voltak.) A’ munka nyomorúlt munka volt. Más nap vissza adtam azt az Öcsémnek, ’s kértem, hogy ollyankor adja-által Szabónak, midőn ez a’ leczke alatt megpihen. Ez meglett. Szabó belé pillanta a’ könyvbe, ha nincs e levelke téve belé, ’s a’ czím előtt ezt a’ verset lelte, ostyával oda ragasztva:
Mint bánthattalak én meg úgy, barátom,
Hogy te engemet ezzel a’ csömörlést
Indító csevegéssel öldököljél.
Testét lepje-meg a’ gonosz pokolvar,
A’ csorgó fakadékok, a’ büdös rüh,
És a’ csontokat-hasgató podágra
Mint a’ gombolyag, húzza-öszve ujját,
Ezzel tégedet a’ ki gazdagított,
Illy istentelen átkozott darabbal!
Ah, nem láttad e hogy szegény Kazinczyd
Elvesz mérgibe’, majd ha olvasandja?
Várj, várj! nem viszed ezt el; öszvegyűjtöm
A’ sok Kónyit, a’ nem-magyar Zechentert,
’S nyomtat Landerer a’ mit holnaponként.
’S majd ha öszveszedem, barátom, őket
Érdemlett jutalom fog érni értte.
Várd bízvást! – Azalatt oszolj előlem,
Akármerre vezet szemed’ világa,
Rút fajzat, pökedelme nemzetemnek!
–––
Ezen Epigrammám írása előtt sok esztendő olta nem írtam semmit versben, noha Szabó mindég unszolt. Annál nagyobb vala tehát öröme, midőn a’ levelkét tanítványa által (mert
*által<,> (mert
Miklós Öcsém akkor ő alá járt) vette. – Közlé azt Szepesi Kánonok Molnár János Exjesuita társával, ’s ez, Szabónak felelvén, az itt következő verset zárta levelébe, hogy Szabó közölje velem:
Miskolcz-táji Kazincz, kit négyszer láttalak, úgy mint
A’ vak az uj holdat; fájt, hogy nem tudtalak eggyben
Által is ismerni. Mit vétett vallyon, Apolló,
Kedvesed? O Múzsák, kiket annyi virággal imádtam,
Ellenetek mi gonoszt tettem? mivel háborodott-fel
Mérgetek, hogy nékem meg nem sugtátok az útban,
Mit látok, melly kincse vagyon elrejtve Kazincznak?
Nemde Catullusnak vérét, szive’ lelke’ virágát
Ott ültettétek? az idők’ kerekére vigyázván,
Ott hajtottátok termetre, gyökérre, virágra?
Illatozó szaga (fáj, mondom, fáj,!) ím csak iménten
*szaga fáj, mondom, fáj,! iménte[.] [Az „ím csak” sor fölé írt beszúrás, a zárójel beszúrás, az „iménten” javítása átírás.]
Tűnt hozzám. ’S azt is Dávidnak kelle köszönnöm!
Dávidnak! koszorút koszorúért köss neki, Fébe!
Oh köszönöm! De remeg lelkem, mikor azt is azonban
Eszmélem, ne talám ez az új Verónai Költő,
Megjárván Rábát, ’s Poprád’ tájára kerűlvén,
Ottan is Suffénusnak társára találjon.
–––––
Láttam Kánonok Molnárt először Szepesen, tulajdon házánál ’s ebédjénél
Római Pindarusok, Görög-ország’ Flaccusi, Német
’S Franczia csín, jertek, vessetek erre szemet.
Mit mondék? szemet ész fénnyel bámúlva dicsérni,
Jertek Hazánk újdon új szine’ fénye’ nemét.
Hallja Szafó, rettegve vigyáz, ’s holt szókra fakadván,
Vallja: Szafó’ teljes lelke Szabóba merűlt.
Ismeri e Sapphót, a’ ki illyet ír?
*[Ez a mondat utólagos beszúrás.]