Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Maria Theresiának uralkodása alatt a’ Protestansok Magyar-Országnak minden Dicasteriális hívataljaikból ki voltak rekesztve. Egyedűl némelly igen kevés számú Vármegyékben mozdítattak szolgálathoz, de nem egyébhez mint a’ veszedelmes Perceptorátushoz. Notárius az egész Országban eggy sem volt, Vice-Ispán eggy, kettő. Azt is, hogy Diætai Követséget viselhettek, annak kell egyenesen tulajdonítani, hogy a’ Rendek ezeket nem Fő-Ispáni Candidatio után, hanem szabados bízodalmok szerint választhatták. Igy a’ legérdemesbb, legtanúltabb, legtehetősbb Protestáns is fény nélkűl volt ’s a’ Dicasteriumoknál ’s Bécsben csak Landedelmannak nézetett.

A’ Podmaniczkyak Jósef által tétettek Bárókká. Podmaniczky Sándor Jósefnek az 1778ban kezdett Prussz háború alatt nevezetes summájú lovakat adott ajándékban. A’ Helytartó Tanács, azoknak neveiket publicálván, a’ kik a’ Fejedelemnek hadi ajándékokat tettek, Podmaniczky Sándort quidam Podmaniczkynak nevezte.

Maria Theresia alatt a’ Protestánsok sokszor voltak kéntelenek panaszolkodni. Ez az áldott emlékezetű Fejedelem igen buzgó Pápista volt ugyan, de nem volt intolerans. Az volt maximája, hogy a’ Protestánsoknak új kedvezést nyújtani nem kell, de abban, a’ mellyek rég olta éltek, meg kell hagyni. – Nem lévén fényes tekintetű emberek, legigazságosbb panaszoknak is igen ritkán ’s igen hosszas fáradozások után volt sikere. Végre Generális Beleznay Miklóst tették szószóllójokká, kinek mind nagy birtoka, mind atyjának még fris emlékezetű érdemei (Generális volt a’ Prussz háborúban ’s sokat sarczolt), mind anyjának neve (testvére volt a’ Camerae Præses Gróf Grasalkovics Antalnak, kinek fija Jósef alatt Herczeggé tétetett,) mind a’ Generális és Abauji Fő-Ispán B. Orczy Lőrincz sógorsága (mind kettőjöknek Podmaniczky leány volt feleségek), a’ Magyar Országi Dicasteriumoknál is az Udvar előtt is tekintetet adtak. Ide járúlt Bessenyei Györgynek Báró Grátznéval^* szőtt szerelmeskedése, mellyet quoniam tempus admonuit, Szalluszti kicsavarodással előadok.

Grátzné megkülönböztetett kegyelmeivel élt a’ nagy Thereziának. Maga a’ Császárné a’ legtisztább, legfedhetetlenebb életet élte mind özvegy korában mind az imádásig szeretett férje’ napjaiban, ’s szive’ ’s erkölcsei’ tisztaságát a’ religiositás is őrzötte. Grátzné eggyütt imádkozott a’ Császárnéval, de a’ magánosság’ órájiban titkos öszvejövetelek által adott poltolékot a’ kiállott erőszakért. Bessenyei György is azoknak számokban volt, a’ kiket ez a’ rossz asszony a’ maga örömeire kiválasztott. Hogy a’ virító egésségű ’s korú, athlétai növésű, igen szép képű ’s beszédű Ifjú szemet ne szúrjon, azt hazudta a’ Császárnénak, hogy Bessenyei nem látszik idegennek a’ Pápistává lételtől. Azonban az Apostoli órákon a’ szerelem adott leczkéket, ’s a’ Voltaire’ tanítványa Grácznéval a’ Magyar-Országi intolerantia felől szóllott, ’s szájába adta a’ csókok közt a’ bölcseség’ tanításait, mellyeket Asszonya előtt elmondjon. Mit nem nyerhetett volna a’ dolog ezen útálatos Jezuitismus által, ha a’ pedánt Debreczen itt is fel nem áldozta volna a’ maga eszelősködéseinek a’ köz jót! Bessenyei hamarább oda hagyta az oskolákat mint hogy deákúl megtanúlhatott volna, ’s magyar munkáiban, mellyeket írogatni kezdett, neologizált. Debreczen irtózott a’ deákúl nem tudó ’s neologizáló Agenstől: nékik ollyan grávis ember kellett mint a’ tunya Nagy Sámuel. Ide járúlt Bessenyeinek Gróf Teleki Jóseffel való baja. Poéta volt ez is, ’s igen orthodoxus mind a’ vallásban mind a’ magyar beszédben. T. verset írt B. ellen. B. felelt: „Ha Nagyságod bika, én szelindek vagyok!” – A’ B. ellenségei megbántották Beleznayt is; ez nem bírt velek, ’s inkább akarta Bessenyeit Telekinek és Debreczennek mint Debreczent és Telekit Bessenyeinek feláldozni. – Vissza térek Rádayra.

Beleznayt úgy nézték a’ Protestánsok, mint valamelly új Mózest. Én Patakon már Rhétor voltam, Dienes^* Öcsém Poéta. Az atyám arra a’ szép gondolatra jutott, hogy mi ketten, Komjáthi Ábrahám akkori igen híres Primárius gondviselése alatt menjünk-le Bugyiba, (Pest Várm.; a’ Generális akkor még ott lakott, Pilizsi Kastélya akkor épülvén) ’s neve’ napja reggelén a’ S. Pataki Collégium’ nevében idvezeljük. 1772ben Miklós napja előtt való estve be is értünk Bugyiba, ’s más nap reggel Komjáthi Abrahám ponyókán vetett fekete mentével fellépett, dictióját elmondotta, utána pedig mi ketten, eggyikünk a’ rhétori chriát, a’ másikunk a’ deák distichumokat, nyuszttal prémzett zöld mentében, zöld dolmányban, veres nadrággal ’s ezüst munkával igen igen gonoszúl elperorálánk.^* Niczky Christóf (1785 táján Judex Curiæ) jelen volt igen sok uraságokkal, ’s a’ Pataki Múzsák’ fijaiból hangot akart kivenni: de a’ kis tőkék hangot nem adtak. Ezt cselekvé a’ Pataki illiberális nevelés. Jelen vala Ráday is. Ekkor nap láttam őtet elsőben.

Az atyám 1774ben, Martiusnak 20-dikán megholt. Nem győzte szegény várni azt az időt, hogy nevemet nyomtatva lássa-meg valamelly munka előtt. Gellertnek 5dik darabjából azt a’ kis értekezést, a’ mellyben arról van szó, ha a’ hitetlenség ellenkezik e inkább a’ vallás czéljával ’s természetével vagy a’ babona, halála előtt eggy két esztendővel lefordítatta velem. Az anyám özvegyen maradván vígasztalást talált volna annak látásában, hogy az atyámnak e’ kívánsága teljesedést ért, ’s sürgetett, hogy valamit készítsek. Patak és Debreczen az akkor tájban megjelent szép Literaturai munkákat nevetségessé tették: illyen vala mind az a’ mit Bessenyei írt, a’ Svéd Grófné, Belisaire, Kartigám. Tudtam, hogy az affélékkel Patak előtt titkot kell űzni, ’s a’ legnagyobb titkolózások közt készítettem Magyar-Országi Geographiámat az 1775diki examenre. De ennek historiáját másutt fogom elbeszélleni. Ez’ esztendőben Júl. v. Aug. holnapokban lementem Péczelre a’ Geographiával, ’s ekkor láttam Rádayt másod ízben.

Jurátus koromban, 1782 és 83., sokat forogtam Ráday körűl. Ő nagy barátja volt a’ theatrumnak ’s ha Pesten volt, ritkán múlasztotta el a’ Játékokat. A’ Parterren fogott mindég helyet, nem soha lózsiban. A’ ki vele szóba akart eredni, háta megett fogott helyet, ’s a’ szomszédjához a’ darabnak vagy játszásnak helyes vagy hibás volta felől ejte szót, ’s bizonyos lehetett felőle, hogy az Öreg részt fog venni beszédében. Én igen gyakran voltam a’ theatrumban szomszédja, ’s sokszor csak az ő kedvéért mentem oda. Ekkor osztán a’ három Egység (unitas temporis, loci et actionis), Shakespear, Corneille, Racine, Voltaire és Göthe felől folyt a’ szó.

1784. Octob. 3dikán megindúltam Gyömrőről, Gróf Wartenslébennének, Gróf Teleki Klárának (a’ ki Ráday leány’ gyermeke volt) jószágából, hol az Öcsém László, Zászlótartója a’ Gradiskai Regementnek, a’ Generalisával múlatott; ’s olly korán Péczelre értem, hogy azt kelle kérdenem a’ Kastélyban, ha az öreg már fenn vagyon e. Olvasó-szobájában leltem; fekete mentében, dolmányban e vagy lajbliban, kötött munkájú háló-süvegében, mellynek felébe még eggy fekete bőr sipkát szokott volt tenni, és az néki az egész nap fején volt, ’s csak asztali könyörgés alatt fedte fel egészen kopasz sőt fényesen sima koponyáját. A’ mint beléptem, elszégyenűlve tette félre, nyitva borítván-le, a’ kezében levő könyvet. Ez a’ szemérmes titkolódás ingerlett, hogy lássam mit olvas ’s azalatt, míg ő, nékimelegedve, holmit beszéllt és keresett, kilestem azt: Clarissának 5dik kötete volt. A’ jámbor öreg nyilván attól tartott, hogy a’ fiatal vendég nem tudja mit mondott Grotius a’ Térentz’ Comoediájiról: aliter illa legere viros, aliter pueros. Az Öreg felől könnyű vala feltennem, hogy ő Richardsonnak románját nem a’ szerelmeskedés történetei, hanem a’ charakterek miatt olvassa. Egész napot ott múlattam, ’s éjjeli tizenkettődfélkor még verseit olvasta. Jut eszembe, hogy eggy Eclogát írt volt menyasszony-feleségének Gömör Vármegyei jobbágyainak képekben. „Édös léköm, Asszonykám! mü kigyelmödnek eggy Comédiát csináltónk” stbb. – A’ Tordai Gyöngyösinek „úntató fecsegését” épen úgy nem szenvedheti, mint leonínus módját. „Molnár János Szepesi Kánonok ellen, (a’ ki Gyula Császárnak nevezte Július Cæsart,) ha ifjabb volnék eggy Hetes-Írást bocsátanék-ki.” Anglus kertjében Zríni Miklósnak és Gyöngyösinek, a’ Keményiás és Muranyiás Éneklőjének, márvány emléket akart állítani. Két magyar hexameter fogott volna állani mind az eggyik mind a’ másik alatt, mellyeket előttem el is mondott, de jegyzéseimben nem lelem.

1788ban Bécsbe útaztam Kassáról, hol mint Nemzeti Iskolák Inspectora laktam, ’s kocsimon lévén Klímesch Tamás, Bécsi Académiai Festő, (kit esztendővel azelőtt Kassára tulajdon költségemen hozattam volt,) olly szándékkal, hogy Rádayt, akar akarja akar nem, lefestethessem, Augustusnak 7dikén Péczelre beértem. Velem vala Vályi András is, Kassai Norm. Prof., ki 1790ben Pápistává leve, hogy a’ Cardin. Batthyáni védelme alatt a’ Pesti Universitásnál magyar Nyelv’ Professorává^* lehessen. Hosszasabban ’s így meg nem háborítva mint ekkor, Rádayval én soha nem voltam, ’s jegyzéseim felőle itt legbővebbek. Az Anekdotenklauberey útálatos dolog, a’ nagy emberek sajátságaiknak felkapdosása ’s felfedezése pedig büntetést érdemel. De lehet az ollyat szép részről is tekinteni. Az illy apróságok mélyebben bé hagynak látni az előttünk már nem lévők’ charaktereikbe mint a’ fontos dolgok’ előbeszéllései, ’s reménylem hogy azt a’ mit itt elmondok, a’ jobb maradék tőlem köszönettel fogadja. Nem veszt ez által annak a’ szent tiszteletet érdemlő Öregnek fénye semmit, épen úgy nem, mint képe által nem vesztett, melly a’ Quirinus Mark’ rezén mutatja ugyan fogatlanságát is, de mosolygó szemeiben magát eláruló gyermeki naivetéjét is.

Alig köszöntem-be az Öregnél, midőn eggyik cselédje belép, ’s azt kérdi tőle, ha bennünket a’ Herculesbe szállítson e? – Ráday, a’ ki érkezésemet teljes örömmel vette, eggyszerre nagy tűzre lobbant, ’s a’ leggyermekibb ártatlansággal pirongatta, dorgálta a’ cselédet. A’ cseléd kifordúlt, ’s oda hordotta holmimet a’ hová maga gondolta jónak, mert kérdésére nem kapott semmi feleletet. – Ezek a’ rossz-emberek ugymond R. magához térvén végtére, eggy szobát Herculesnek neveztek el minthogy falaira a’ Hercules’ tettei vannak festve. – Szegény Öreg! gondolám. – Dolgozó szobácskájában magyar Tudósok’ képei fityegtek mind eggy nagyságban ’s formában. Irtóztató mázolás! olajban tusch színre, az az feketén, mintha réznyomás volt volna. Ebből nyilt eggyik ajtó a’ Bthecába, másik azon Cabinetbe, mellynek ablaka az Udvar felé (azaz a’ folyosóra) volt, hol a’ Poéták állottak. A’ magyar könyvek felesége’ szobájában voltak ennek még holta olta is. – Beszéllgetéseinknek tárgya mindég a’ hazai literatúra volt, ’s leginkább Zrínyinek Adriai Syrenája, mellyet ő, igen is méltán, feljebb becsült a’ Gyöngyösi Epicumjainál. Jut eszembe, hogy a’ Poéták Cabinettjében eggy in 4o nyomt. deák munkát olvastatott velem, mellyben ennek a’ Poéta Zrínyinek culturája felől nagy magasztalásokkal szólott a’ synchronus Iró, de a’ könyv’ Irójának nevét elfelejtettem. Tollius, Epistolæ Itinerariæ Appendixe Zrinyiről.^* A’ Klopstock’ Altonai quart kiadását nem ismerte, holott az ő neve a’ subscribensek’ sorában áll. – –

Illy tárgyú beszélgetések köztt ettük meg a’ vacsorát is, ’s az Öreg olly kénye szerént látszott lenni, mint én voltam, midőn eggy goromba ember az asztalnál az Öregnek valamelly igen helyes beszédébe belé garázdálkodott és hamis állítását makacsul vítatta. Ez Herr Lucas volt, eggy^* megöregedett Lutheránus Academicus, kit fijának nevelése miatt kegyelemből tartott. Ez a’ faragatlan ember ezzel a’ hettzel csak azt akarta velünk éreztetni, hogy ő is^* az asztalnál űl. Valamelly szerencsés történet ismét felvídította az ábrázatokat, ’s az Öreg újra el vala kapva, midőn a’ R. háta megett álló inas igen expressive el találá magát köhenteni. R. hátra nézett, ’s vissza adta a’ köhentést. Értem, ugymond, mit akar Kend azzal a’ köhentésével; megmutatom, hogy addig űlök, a’ míg nekem tetszik. Kiki képzelheti, melly ábrázatokat csináltam én és a’ nálamnál fiatalabb Vályi, midőn ezt hallánk.

A’ cselédekkel a’ szegény Öregnek gyakorta voltak történetei. Beszéllik, hogy eggykor valamelly nagy ebédnél bort parancsola tölteni poharába „félig, vagy valamivel tovább, vagy addig sem.” A’ cseléd nem értette a’ parancsolatot, ’s annyit töltött, a’ mennyit jónak gondolt. „Puff!” monda R. szája’ kedves járásával: üsse meg a’ manó! csak azért sem iszom-meg! ’s szomjan maradt inkább. De ez a’ fellobbanás epe nélkül volt. Angyalibb lelket gondolni nem lehet.

Szombaton estve sokáig nem parancsolt vacsorára tálaltatni. Engem valóban meglepett mind az éhség mind az álom. Vettem észre, hogy R.t valami nyugtalanítja. Végre kifakasztotta baját. Holnap Communio lesz nálunk: beküldöttem Pál és Gedeon unokáimért Pestre; őket várom. Tizeneggyedfélkor tálaltatni hagyott. Két cseléd gyertyával ment elől a’ grádicson, eggy öreg cselédje pedig utánunk jött. – „De^* mit gondol Kend (kezdé az Öreg, a’ cseléd felé fordulván a’ grádicson) nincs e az én unokáimnak bajok, hogy még sem érkeznek?” – Nincsen biz az, Nagys. Uram, az egész dolog az lesz, hogy ma szomorú Játék’ napja lévén, a’ Méltóságos Urfiak theatrumba fogtak menni, most még vacsorálnak, ’s majd éjjel jönnek ki. – „Micsoda? hallja Kend! kérdé a’ szörnyen megbántott Öreg, hát nem tudják az én kedves fiaim, hogy őket nyugtalanúl várja a’ szegény Nagy-Atyjok, ’s az ő kedvéért nem mulasztanák el szívesen azt az eggy Tragoediát? – Azonban a’ Mélt. Urfiak valóban csak a’ theatrum és vacsora után indúltak ki Pestről ’s virradta felé értek Péczelre.

Aug. 11dikén mind az Öreg, mind én bé-mentünk Pestre, ’s én szerencsés valék magammal vinni crayonnal festett ’s igen szerencsésen eltalált képét. Előbb gyermekisen vonogatta magát. „Ha a’ szegény feleségem élne, igen is; úgy végeztünk, hogy öreg esztendeinkben is lefestetjük magunkat: de ő nem él, és így hadd maradjon.” – Végre megadta magát. De miként fesse a’ Festő? parókával e, vagy házi sipkájában? A’ Festő az utolsót javaslotta. Jó tehát. Leűlt. Már festette a’ Festő, midőn felugrott; „csak még is jobb lesz parókában,” ’s feltette a’ parókát. „Vagy háló-süvegemben tehát, minthogy úgy akarja!” Ekkor ismét levette ’s leűlt. Egynehány perczentés múlva ismét a’ parókához ment. – Én féltem, hogy megúnja az űlést, ’s kértem, hogy engedne valamit olvasnom. Bahrdtnak valamelly critisch Almanachja volt az asztalán. „Olvassa, olvassa ezt az Úr!” – Stolberg felől olvastam. Olvassa, kérem, Kindlébent. Ez a’ Magister Kindlében Luth. Predik. volt. Önn maga beszélli el, valamelly barátjának aventűrjét, ’s Bahrdt eléggé semmire-való volt, azt a’ világgal tudatni. Eggy nap lement a’ falu’ Birájához, de nem lelte. Csak férjhez-mehető leánya volt a’ háznál, a’ ki a’ Tisztel. Urat lelki alázatossággal fogadta. A’ leány piros pozsgás növése vétkes kívánságokra gyúlasztotta a’ lelki-atyát. Mint próbált tacticus, látta, hogy itt fortéllyal kell élni, ’s gondolkozóba esett. Édes Leányasszonykám, nézze csak az útszán… – A’ lyány feltolta az ablak-fiókját, a’ Pap a’ nyakára szorította, hogy a’ lyány’ feje kinn szoruljon. Panasz lett belőle ’s Magister Úrnak körűlnyirbálák a’ Tógáját. Én a’ történetet nem hallottam, a’ könyvet nem ismertem. R. a’ legpajkosabb soron felkiálta: Kalodába tette! kalodába tette! – Eszes embernek nem szükség semmit mondanom e’ történetre: óhajtom, hogy éretlen és romlott erkölcsű soha ne olvassa, ne lássa.

Aug. 12dikén, melly nap reggel olta hívatalbeli levelek’ írásában valék elfoglalva, dél után négy óra tájban belép Budai szállásomban az Öreg ’s kér, hogy menjek menyéhez, a’ ki holnapra ebédre hívat. Elmentem. – Az ifjú szép Grófné, már kifejérítve, kipirosítva a’ Hajfodró’ keze alatt űlt. Körűltte Udv. Agens Drozdik Úrnak leánya forgott, mint Múlattató-Kisassz. a’ Grófné mellett. Sajnálom, hogy az Úrhoz holnap szerencsém nem lehet, siető útja miatt, ugymond; de ha így fog Bécsből is vissza sietni, nem marad ideje valamelly Kisasszonyt kinézni. – Ez vala bérekesztése a’ feleletnek: „’s ha választanom kellene, nem Bécsben néznék-ki eggy Kisasszt. hanem Magyar Országon eggy jól nevelt leányt.”^* – Az öreg megértette mind a’ Grófné czélzását, a’ ki háládatosságát azzal bizonyította volna, Drozdik eránt, hogy a’ leányt valakire reá kösse, mind az én mondásom’ értelmét. Nem sokára mentünk.^* „Én nem tudom, hogy ez az én menyem mindent házasít. Pedig őket senki sem házasította; magok vették-el egymást magoknak.” – Igen is igazán magok! gondolám magamban. Mert a’ világ által nagyon elragadott Grófné sokszor tűzbe hozta az Öreget. Gondolatlan költései a’ házat nagy adóságokba merítették-el. Illykor a’ Grófné az Öregnek a’ maga könyvvásárlásait hozta pironságúl elő. Jupiter, ha Júnó megharagította, záport öntött-le a’ Deucálion és Pyrrha nemzetére: Ráday néki állott a’ szép meny’ porcellánjainak ’s öszve meg öszve tördelte – epe nélkűl, mint a’ gyermek.

Menjünk az öcsémhez Teleki Jósefhez! mondá nékem Ráday; nagy szomorúsága van; István fija Belgrád körűl megholt (forró nyavalyában holt meg, nem fegyver által.) – Gróf Teleki József, a’ Ráday testvérének fija, kéz csókkal fogadta Rádayt, ’s néma fájdalomban űlt. Részt vett csakugyan Conversationkban, ’s talán inkább felvídúlt volna, de engem a’ szabadabb beszédtől a’ fájdalom’ tisztelete tartóztatott. Vissza menénk Budára; én a’ Vízi városban vettem a’ Collegám, mostani Consil. Pethő Jakab miatt szállást, hogy őtet közel érhessem: az Öreg fel ment a’ várba menyéhez.

A’ mint Telekihez menénk, a’ hídon megsejtettem, hogy a’ Kocsis vissza pillantgat a’ hintó’ bakján álló cselédre, ’s Vácz felé csapkod az ostorával. Ott valaminek kell történni, mondám, mert a’ kocsis integet. – „Semmi! monda igen nagy phlegmával az Öreg; mindég ollyan bolond ő; ha Pestről kimegyek Péczelre, vagy Péczelről bé jövök Pestre, eggy nyúl sem szaladhat-el a’ kocsi mellett, hogy ezt ne kiáltsa: a’ hol a’ nyúl, a’ hol a’ nyúl! ha pedig farkas: még inkább!” – Ezek Rádaynak tulajdon szavai. Egészen festik ábrándozását.

Mind feljegyzem azon apró történeteket, a’ mikre emlékezem. – Kocsisa (így beszéllé ezt nekem Szabó-Sáray Sámuel Úr, a’ ki halálos processusomban védelmezőm volt) sok esztendők olta szolgálta Rádait, ’s eggyütt öregedtek meg. Ezerszer ment-vele Pestre ’s vissza Péczelre. Az Öreg, sokszor megtörtént, hogy elsüllyedvén gondolatjai köztt, megszóllította a’ vén kocsist, hogy talán eltévesztették az útat, mert neki úgy látszik, hogy nem jól mennek. – Bizony mondom Kendnek, nem jól megyünk. – Hallja Kend, nem akar Kend nekem hinni, de meglátja Kend, nem jól megyünk. – A’ Kocsis az ellenkezőt állította, de az nem használt. – No már most parancsolom, erre menjen Kend. – A’ Kocsis káromkodni kezdett; hiszen Péczelen öregedtem meg, ezerszer is hordtam Nsgodat, ’s soha sem hordtam rosszúl, talán csak nem ment el az eszem. Úgy tudok én ahhoz, mint Nsgod a’ könyvhöz. – Az Öreg elhallgatott, azt hitte, hogy rosszúl viszik, valamíg a’ Pesti kapun bé nem ment.

Midőn eggyetlen fija elvette Fáy Susánnát, ’s a’ menyasszonnyal Péczelbe ért nagy sokaság gyülekezett oda a’ szép magyar menyecskét meglátni. Az Öreg akkor reggel is olvasott. Fel vala öltözve, de még a’ sipka volt fején. Már eggyütt valának a’ vendégek, midőn idejének gondolta, hogy ő is felmenjen. Paróka nélkűl lépett bé, ’s csak a’ menye meredni kezdő szemeiről látta megtévedését.

Eggy csoport vendég eggy épen elmenő szép asszonyról beszélle, midőn Ráday közzéjök lépett. Annak az asszonynak van valamije, a’ mi nekem nagyon tudna tetszeni, monda paradicsomi ártatlansággal. A’ szót felkapták a’ pajkosok.

Sok mondását maga a’ hang, maga annak a’ jámbor szemnek eggy nézése, ’s az az ábrándozás tette comicussá, a’ mellyet ezen apró történetekkel akarok érezhetővé tenni. Eggy nap Templomból jöttek-ki. A’ Cántor felől folyt a’ hátrább menő Pesti Ifjak köztt a’ szó. Rettenetes szava van annak a’ Cántornak, mondá Puky László, most Consil. ’s Ord. V. Ispán Abaujban. Ráday, mintha füleinek régi kínzásokért akarna enyhületet találni bosszús kifakadásában, megállott, vissza fordúlt ’s ezt mondta: De mondhatom, nem is Cántor, – Nem is Pap, nem is tánczos, nem is gazda lett minden, a’ ki rossz volt a’ maga nemében, ’s a’ phrázis még most is köz forgásban vagyon.

Ráday középszerű növésű volt, nem húsos, de nem is száraz. Feje a’ mint mondám, szinte fényes volt a’ kopaszság miatt; ifjú korában szögnek kellett lennie; a’ fija barna volt, két unokáji pedig a’ menye’ színére rőt^* hajúak. Úgy beszéllte, hogy szemének színe éltesbb napjaiban nem az volt a’ mi gyermekkorában, mert Mányokinak a’ festésén, melly Péczelen függ, más színű, pedig Mányoki felől nem lehet feltenni, hogy abban megtévedt volna. – Ábrándozásait annak köszönhette, hogy rend és methodus nélkűl olvasott, és mindent. Még a’ festés dolgaiban is akart valamit tudni. Rendes dolog, hogy Albrecht Dürrert Erdélyi Szásznak hitte, mert annak valamelly rokona Ladislaus volt, az pedig Magyar-Országon szokott név. Megígérte, hogy állításának igazságát papirosra teszi, de Briareusi kéz kellett volna arra, hogy mindenre reá érjen a’ mit szándékozott. A’ virtusnak eggy igazán magyar és adæquatus értelmű szavára akadt. Nem mondja el a’ szót, de dissertatioval eggyütt teszi ismeretessé. Elmaradt a’ dissertatió ’s vele eggyütt a’ szó is.

Ráday ifjabb esztendeiben hasznos és nagy tekintetű embere volt a’ Hazának. Pest Vgyének követségét viselte az 1751diki vagy 64diki Diætán. Még akkor ereje volt kimondani a’ mit állít, ’s semmi tekintet által nem forgattathatott ki, nem némíthatott-meg semmi tekintet által. Talán akkor, midőn a’ Vexatio dat intellectum, hohér kézzel égettetett-meg, ’s Therésia Prímás Barkóczyt a’ halálig keserítette, egynehány első fényű Követnek meg volt súgva, hogy ne szólljanak. Ezek köztt vala Ráday is, Szatthmári Király György is, a’ Pataki Collegium Fő Curátora. Az Ifjak elréműltek, hogy a’ köz jó’ Bajnokjai nem szóllanak, ’s felsikoltottak: Ráday Uram akar szóllani. Ez le vala forrózva, mert hiszen nem tett semmi mozdulatot, hogy szóllani kíván. Zengett a’ Ráday név, ’s a’ Követek várták, hogy szólljon. Szóllott, ’s úgy szóllott, a’ mint jó embernek kell és illik. – Nemzeti szent tűz, oh ne aludj-el közttünk soha!

Eggy estve 1790ben látogatására mentem. A’ folyosón (a’ Váczi útszán lévő háznál) eggy Grátzia-alakú leány suhant-el mellettem. El valék bájolva látásától. Az Öreg Fesslernek vagy Aristidesét vagy Mark-Aurelját olvasta, a’ márgókon rózsaszín, kék, zöld, czinóber plajbásszal tévén punktumokat, philologiai, historiai, philosophiai czélokra nézve, hogy a’ könyv, másoknak módjok szerint, egészen el ne mocskoltassék. A’ könyvről folyt a’ beszéd. Ráday gyönyörködve beszéllette, hogy a’ menyének az a’ könyv a’ legkedvesebb olvasása. Szegény, nem látta, hogy az egyedül azért volt az, mert a’ könyv akkor módi-könyv volt. Vagy azért-e inkább, mert Faustina^* szép oldalról is festetik benne? – Spielenberg, a’ Prókátor és Pesti Deák-Újság írója ott talált, ’s mind a’ ketten eljővénk, midőn az Öregnek eggy czifra vendége érkezett. Spielenberg magyarázta-meg ki volt a’ szép leány, ’s előnkbe akadván Secretar. Dancs, ’s ettől megtudván, hogy a’ Grófné nincs a’ háznál, bemenénk a’ leányhoz. Dancs a’ leány’ szerelmese, előtte beszélte nekem, hogy maga az öreg Gróf is épen úgy jára midőn a’ leányt meglátta, mint én. Egynehány napig nem tudott egyébről szóllani. – Midőn hetven hét esztendős ember érez Anákreoni módon, az világos jele, hogy az az ember ifjúságát nem töltötte marhai örömökben. Ráday a’ legtisztább erkölcsű, Virgíliusi szüzességű ember volt egész életében, ’s a’ leghűségesbb, legboldogabb férj.

Novemberben 1789. eggy útat tevék Bécsbe. A’ szegény Aszalait (mh. Grátzi fogságában 1796. Oct. 12kén) magammal vittem. Ennek fő vágyása az volt, hogy Rádait láthassa, mint Vályi látta volt, Aszalainak a’ Kassai Norm. Oskoláknál Prædecessora. Ráday akkor a’ Hatvani útszán lakott az aranycsillagnál, épen általellenben a’ fejér-farkas fogadóval, hol megszállék. Első dolgom az volt, hogy hozzá szaladjak. Midőn a’ grádicson mentem, már hallám, hogy perel az inasával. Kopogtam: nem szóllott; benyitottam az ajtót, köszöntem: nem vett észre, írt. Intettem Aszalainak, hogy lenne csendesen. Az öreg felkölt, elment mellettünk, nem sejtett-meg, megállott a’ küszöbön, ’s pirongatta a’ cselédet. „Kend rossz ember, meg nem tudakozni tőle, hol van szállva! Azt írja, hogy régen beteg; nyár olta leli a’ negyednapi hideg; alamizsnát kér; ki tudja jöhet e másszor, ’s fog e jönni merni, látván, hogy semmit sem kapott levelére?”^* Úgy állottam ott mint eggy Apostol előtt. Az Öreg vissza ment ismét író-asztalához, írt, lepecsételte a’ levelet, ’s frankózva küldötte Postára. A’ betegnek írta azt, ’s kérte benne, hogy vagy jöjjőn újra, vagy tudassa vele, hová kell küldenie az alamizsnát. – Ez meglévén, megláta bennünket. Azt hitte hogy már szóllott velünk, ’s köszönés nélkül fogánk a’ beszélléshez.

Hitvese szint illy nemes érzésű Matróna volt. Eggykor Báró Schaffrath Leopold (Piarista ’s titkon Kőmíves, mint most titkon Sycophanta) panaszlá a’ Ráday^* asztalánál, hogy eggy Tiszt fekszik betegen; forró nyavalyából kezd gyógyúlni, elköltötte minden pénzét, elköltötte még eladogatott^* holmije árát is, pedig a’ Regementjéhez kellene indúlnia. – Az a’ nagylelkű Asszony – sírva írom ezt! – nem szóllott semmit, hanem magához kéretvén ezt a’ Papot, pénzt, gyolcsot, posztót ’s 24 butellia Tokajit adott neki, hogy vigye a’ Tisztnek. A’ Kőmíves elvitte, de megszegte a’ tilalmat, hogy a’ Jóltevőt a’ szegénnyel tudatni ne merje. Sőt elhirdette azt az egész városon. És ezt valóban igen jól cselekedte. Az illy tettek’ tudatása hasonló tetteket tenyésztet.

Ráday nem verette soha az embereit, ’s ha valamelly Tisztje veretett, azonnal el volt csapva. Ez hallatlan dolog volt 1760 táján, hol a’ Földes-Úr ollyan formán bánt a’ jobbágyaival, mintha a’ feudalis systema szerint is nem személy, hanem csak portéka volt volna a’ szegény jobbágy, mint Rómában. Az ő jobbágyai is emberek voltak, ’s vissza éltek kegyességével. A’ Tiszttartók hijába panaszolkodtak, ’s ez a’ dühösségig vitte őket. Eggy jószágában eggynehány paraszt éjtszaka felbontotta a’ vermeket. A’ Tiszt kapott rajta ’s szaladt Péczelre, azt reménylvén, hogy végre kap hatalmat a’ megkapott vétkeseket megbüntetni. Mint hűle el, midőn outrírozott festéseire eggy sóhajtást kapa feleletűl és még azon felyűl pirongatást: „Szegény emberek, melly inségben kellett nekik lenni, hogy illy ocsmány tettre vetemedjenek? ’S hát Kend közttök lakván ’s látván nyomorúságokat, miért nem adta azt nékem hírűl, hogy nekik akar ingyen, akar új fejébe adjak annyit, a’ mennyire szükségök volt?” – A’ Tiszttartó majd megdermedett. A’ Tekintetes Asszonyhoz ment panaszolkodni. Itt épen így fogadtatott. Vissza ment az Úrhoz: Tek. Úr! az emberek fogva vannak, ’s én a’ dolgot előre béjelentettem a’ Szolgabirónak is. Ha mi nem büntetjük meg, a’ Vármegye Tisztje fogja, vagy tömlöczbe küldetnek. Mi nem bánunk velek olly sanyarúan mint a’ Várm. Hajdúji. – Az Öreg engedett ez oknak, ’s hatalmat ada Tisztjének, hogy veresse-meg tehát, de csak 12 botot adasson, és azt is minél lágyabban. A’ Tiszt megmaradt ugyan a’ szám mellett: de úgy, hogy a’ megvert fel nem tudott kelni. – A’ hóhér akkor nap el vala mingyárt csapva.

Nyúgodjál sírodban, szent Öreg, ’s emlékezeted lelkesítse unokáidat a’ legkésőbb időkig! – Erit ille mihi semper deus! –

A’ ki Rádayt látta, ezzel a’ nagy-világba nem illő eggyűggyű lélekkel, képzelheti Rousseaut. A’ franczia Bölcsnek nem volt ennyi és illyen gyengéje: de a’ magyarnak nem volt epéje mint a’ francziának.