Duka, Junius 28án 1816.
Tekintetes Tábla Bíró Úrban helyheztetett szinte gyermeki nagy bizodalmam, az a szíves ösztön hogy valamint a gyermek, akár öröm, akár nehézség érje, fut azzal imádott atyjának elejébe, én is minden örömeimnek árját viszontagságaimmal együtt, csak egyedül drága Tekintetes Úrnak zsámolyához teszem le.
Vettem Tekintetes Táblabíró Úrnak hozzám írt s előttem megbecsülhetlen sorait; boldogság nekem attól csak egy betűt is látnom a kit magát országok, népek csodálnak, s ez nekem olly rózsakötél, a melly egész életemet által fogja világitani.
Bátorkodom ismét gyenge elmém’ gyümölcseiből udvarolni; azzal a valóságos nyomtatványnyal együtt, a melyet én a Tekintetes Magyar tisztikartol ezen ide zárt név nélkül való levéllel kaptam. Én mingyárt feleltem reá, de a késedelmes bécsi könyvnyomtató ezen csekélységet is majd egy fertály esztendeig tartóztatta, s akkor is csaknem minden rendet hibákkal töltött meg. A dijoni nyomtatvány’ megjelenését követte ezen csufolódó mocskos pasquillus, a mellyet én recensealtam, nem haragra indúlt passioból azért, hogy az engem magasztalót gúnyolja, és engem is lealáz s azután ismét idétlen dicséretével akar megvakitani, épen nem, hanem csak azért, hogy mért írt olly alacsony hangon s mért nem annak az igaz utján s valóságos okokkal jött elő, részint pedig azért, hogy gondoltam az illy elme-élesités egy olly kezdőnek mint én, nem fog ártani, s a folyóírásban is egy kis gyakorlás gyanánt szolgál. Juniusban egy hetet Zala-Vármegyében levő jószágocskámon töltöttem, azzal a feltétellel, hogy míg ott leszek Fő-tisztelendő Ruszek Apát Úrnak tiszteletére megyek Keszthelyre. Úrnapján épen azon tájban értem oda, midőn a Ceremonia már elkezdődött, s a templomból kijöttek a grófi kastélyig; a Veszprémi püspök ő méltósága azon a tájon járván, ott tartotta a solennitást, én az ablaknál néztem a fogadóból, s Mélt. gróf Festetics László reám látott s valaki megmondá neki nevemet, tüstént értem küldötte a prefectust és a fiscalist, hogy addig el ne menjenek még velek nem megyek. Megjelentem tehát édes atyámmal együtt; a gróf mindjárt verseket kérdezett, s szerencsémre némelly kis darabocskáim velem voltak s mingyárt udvarolhattam neki. A grófné született herczeg-asszony; Magyarúl nem tudván ezen kis német versemet, a mellyet itt alázatosan közlök s legelső zsengém, olly kegyesen fogadta, hogy még az asztalnál sem tette le, s olly szíves leereszkedéssel viseltetett hozzám hogy az egésségemért ivott. A táblánál is olly szerencsés voltam hogy a Mélt. gróf mellett s a püspökhöz által-ellenben űltem; ebéd után négy kocsival lementünk a Balatonhoz hajókázni, és ott egész estve-feléig mulattunk; énnekem szerencsém volt mind menet mind jövet a gróffal, a Mélt. püspökkel és főtisztelendő Ruszek Apát Úrral egy kocsin űlni. Illy gyönyörűséggel töltöttem az egész napot, s most annak boldog emlékével mulatom magamat hogy olly jeles férfiaknak társaságában lehettem. Édes atyámnak buzgó tiszteletét jelentem, a grófné ő Nagyságának kezeit forrón csókolom, drága Tekintetes táblabíró Úrnak pedig könyörgök, hogy nagyon becsült gratiajában megtartani tovább is méltóztassék.
**
*
A dijoni
*[A levél melléklete más kéz írásával.]
nyomtatvány kisérőlevele:
*nyomtatvány <Kazinczy Gábor> kisérőlevele: [A törölt név talán a másoló személyére utal, azaz nem a kísérőlevél része.]
Drága kisasszony!
A Kesergő Özvegy panaszai porusig hatottak és bámuló tisztelettel mind Elisium mind Marsnak mezőin olvastattak.
Marsnak magyar fiai legott eltökélették magokban, hogy a Kemenesaljai Camoenának Francziaország’ fővárosában emlékeztető-oszlopot emeljenek; de elhiván őket onnét a fő parancsolat, ezen ékességben Dijon’ városa részesült, sajtója alól ezen ide mellékelt sorokat bocsátván; mellyek is noha még October’ elején útnak indultak, mindazonáltal több helyeken letartoztatva levén, csak most érhetnek megkivánt czéljokhoz.
Ki legyen a szerző, most nem mondhatom; nem marad az talán örökre titok. Elég az hozzá, hogy mindenképen nevezetes, hogy a pallérozott Francziaország is egy pannonicai szűz’ munkájának olvasására tért adott, és hogy egy magyar kisasszony Francziaország’ minden szépeit, kellemeikkel együtt, melyekkel azok különben ékeskednek, elfelejtette és mindeneknek bámulását magára vonta. Az pedig örökre emlékeztető, hogy Dijonban ez az első s talán utolsó magyar nyomtatvány, és hogy az is a magyar szépnemhez s egyedül dukai Takács Judit kisasszonyhoz szól. Többire én is ki legyek, nem ide való; nem lehetek azonban más, mint a kisasszonynak egyik tisztelője. =
<…>
*[A „tisztelő” neve törölve.]