Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Nagy tekintetű Ur! Fogadd-el újabb forró hálámat minden jóságaidért, mellyekkel engem Győrben April 23d. Máj. 8d. pedig házadnál Téten elfogadni méltóztattál. Látásodnak szerencséjét én sok esztendők olta ohajtottam; most nem csak ezzel dicsekedhetem már,^* hanem a’ Tét’ lelkes Papjáéval is, kiben épen olly szeretetre-méltó embert találtam, a’ millyen tiszteletre-méltó Írónak mutatta Zircze. ’S túl e’ kettős szerencsén láttam a’ házat is, melly a’ Nemzetünknek eggyik örök éneklőjét szűlte. Bár azok, a’ kik engem a’ Kisfaludi’ ragyogása irígyének tekintenek, lelkembe láthattak volna akkor, midőn azon ház előtt mentem-el, melly tiszteletesebb mint Gödölő.

Ámbár Pestet Május’ 14dikén hagytam-el, melly nap’ végre el jutottam azon örömhöz is, hogy megölelhettem a’ nekem minden tekintetekben kedves Pápayt, én házamhoz még is csak Június’ elsőjén érkeztem-meg, nem feleségemnek a’ maga elhűtéséből eredett gyengélkedései miatt, hanem azért, mert barátim elfogtak. Rádaymnál eggy napot töltöttem, Vidánál Törtelen a’ Helmeczi’ társaságában (kit Apr. 18d. láttam legelébb) hármat, Báró Prónaynál Györgyén négyet, Mihálkovicsnál eggyet, ’s végre Zsolczán Gener. B. Vay Miklósnál negyedfelet. Kedves emlékezetű napok! ’s annál becsesebbek, mivel magamat az öregség’ eggyik hibájától, a’ honn ülés’ szeretetétől, mind-inkább érzem meg lepve, ’s nem hamar remélhetem újabb kirándúlásomat. –

E’ hosszú út alatt elég ürességem vala komoly fontolatra venni a’ mik felől Te, tisztelt Úr, velem szóllál, ’s gyarlóságaimnak annál kevésbbé kedvezve tettem vizsgálataimat, mivel tulajdon javam is kívánta, hogy e’ dologban minél szorosabban járjak-el; haza jövén pedig elővevém Ányóst, ’s valamit ott Batsányi monda, a’ kit Te nekem ugy adál-elő, mint a’ legtisztább magyarság’ példáját, és mint azt, a’ ki arra méltó, hogy minden Íróinktól követtessék, nagy gonddal megolvastam. A’ Kassai Muzéum’ két kötetét kiadtam olvasni, ’s Batsányitól egyebet nyomtatásban semmit nem bírok; valamint írásban sem semmit egyebet eggy versezetnél és eggy 1798. dolgozott Ossziáni darabjánál. Meg engeded már most hogy érzéseimet Elődbe tehessem. Becsülni fogod bennem legalább azt, hogy a’ Valót, elfojtva önn érzésemet annak leggyengébb rezgéseiig, kerestem, hogy itéleted eránt e’ tiszteletet mutattam, hogy javallatodra, és társaidéra magamat érdemessé tenni igyekeztem. Ha még így sem értem-el oda, a’ hova elérnem kellett és illett volna, legalább szánni fogtok és szeretni. Bár melly kedves az Irónak azt látni hogy igyekezetei javaltatnak, én csak azt óhajtom^* hogy a’ jók szeressenek. Jó vagy rossz^* a’ mit dolgoztam, gyűlőlést nem érdemlek, nem azt hogy lesből bántattassam, hogy ellenem Sághi és Somogyi Gedeon, oroz gyilkolók, ki küldettessenek. Vétkeimnek felfedését akár hozzám írt levelekben, akár Recensiókban, akár Ellenírásokban, bántás gyanánt venni soha nem fogom. Szabad az még azon ellen is, a’ kikkel bennünket a’ szívnek legszentebb érzései foglaltanak-eggyüvé, mert a’ haza’ szeretete, hova bizonyosan a’ nyelv’ és Literatúra’ ügye is tartozik, szentebb kötelesség mint a’ mit a’ barátság’ érzései sugallanak. –

Batsányinak bizonyosan vannak érdemei a’ haza előtt, sok és nagy érdemei; de én hálát adok az Isteneknek, hogy olly tátott-szájjal nem írok mint az Előbeszéd és Ányos’ élete. Sem Iniszthónai háborújaként nem szeretném fordítani Ossziánt. Én tudom melly kevély mosolygással ítélt ő az én Marmonteli Regéim felől (Bécs 1808), – ő, a’ ki Bároczit, a’ Neologok’ atyjokat, tele torokkal magasztalta! – tudom, hogy ő, úgy mint én, bizonyosan még kevésbbé fog írni óhajtani, mint én óhajtok úgy mint ő. Mind ketten jól írunk e?^* mind ketten rosszúl e? vagy mellyíkünk jól, mellyíkünk rosszúl, azt mások ítéljék-meg; én csak azt érzem, hogy az ő módja szerént írni épen úgy nem akarok mint az ő módja szerént nem lépni. Lívius és Cicero, Sallust és Tacitus, Virgil és Horátz, Tibull és Ovid nem egyenlőleg írtak, ’s ha Sall. és Tacitus, ’s Horátz és Tibull nem olly könnyen-érthetők, nem olly simak is, mint amazok, ezeknek is van érdemek. B. nekem Ányós előtt igen sokkal igen igen keveset mond, és sok holmit a’ mit más épen nem mondott volna. De talán az nem a’ stíl’ vétke, hanem az alkotásé, Te pedig amarról szóllál. Tehát e’ mellett tartózkodom. – Ő nyelvünket eggy Szűzhöz hasonlítja, a’ ki erőszakot nem tűr, azonban minden begyeskedése mellett is kívánságomra hajthatom, ha illendő módgyát (!) tudom, ’s boldog csillag alatt születtem. Maradjunk a’ kép mellett, ’s engedd kimondanom, hogy az erőszak és erőszak köztt van külömbség ’s vannak erőszakok, a’ mellyek olly kedvesek, hogy minek utána meg vannak téve ’s látjuk hogy nem estek rosszúl, még örűlünk hogy elkövettettek. ’S ki mondja-meg, míg a’ munka nem dícséri a’ Mívészt, mellyikünk az a’ ki boldog csillag alatt született? Qui sibi fidit, dux regit examen. Csak hogy a’ bízakodás azt illeti, a’ ki bizonyságot adhat magának, hogy igyekezett. – Mondjunk a’ mit akarunk az annyira magasztalt, és bizony méltán magasztalt szerénység (modestia) felől, az az Iró, a’ ki rossznak ismeri a’ maga mívét, és még is sajtó alá ereszti, nincsen hon. Ha mívét remeknek nem nézi is, a’ melly ismét sok volna, igen rossznak bizonyosan nem gondolja – ’s így a’ Szűzhöz az is közelít, a’ kinek nem tűnt-fel a’ csillag.

Te, tisztelt Úr, és a’ Te barátid, leginkább a’ magyar színt kívánjátok-meg írásainkban. – De mi az a’ magyar szín? Ha ti a’ magy. színt nem veszitek e eggynek az eddig szokásban volt színnel? azaz, ha nem azt akarjátok e, hogy a’ szín ne nem-magyar, hanem csak ne a’ nem-szokott legyen? Mert még ma is sokat látunk, a’ ki a’ hexametert, nem szenvedheti, nem-magyarnak kiáltozza, mert fülét a’ Gyöngyösi’ soraihoz szoktatta. – Én azt hiszem hogy valami szép, az mind magyar is, annak mind szabad magyarrá tétetni, ’s áldom annak hamvait a’ ki a’ szőlőtövet Tokajnak hegyeire ’s a’ rózsát kertjeinkbe általhozta. – Ossziánom előtt, melly épen most van sajtó alatt, eggy nevezetes helyt fogsz találni Ahlwardtból és Johnsonból, ’s kérlek hogy arra figyelmezni méltóztassad. De hiszen én Dayka és Bároczi előtt megmutattam hogy a’ deák a’ görögtől gyakorta irtózatos erőszakkal is vett holmit, ’s a’ német a’ francziából, deákból, ’s végre most igen sokat a’ görögből is. Nem akarjuk e hogy nyelvünk épen ezt az útat tegye? – Szemerének az Erd. Muzéum’ II. Füz. 50 lapján eggy gyönyörü^* Sonetje van, ellepve (Sághinak kifejezése szerént) Kazinczynak mételyeivel. Nyelvrontó e a’ ki így rontja a’ nyelvet? Meg vallom nem értem mi cselekszi, hogy a’ mit én olly igen szépnek lelek, az másoknak igen rút.

De Te, Uram, megmondád, hogy az újítást szabadosnak tartod, csak hogy az ne legyen sok. Az Horátz is épen úgy^* kívánja, ’s úgy óhajtom én is. De nekem soha nem sok a’ mi elmúlhatatlanúl ’s elhalaszthatatlanúl szükséges; de nekem soha nem sok, a’ mi a’ nyelvet szennyeitől megfosztja, a’ mi annak fentebb szépséget ad. Valaha volt Ür mert van üres. ’S Sándor a’ maga Lexic. l. 471. bizonyítja hogy volt. Te azt kérded, hogy minek az ür? – Olvassd-meg Erd. Múz. II. Füz. l. 94.^*

Ne kényszeríts időn ’s üren keresztűl (Raum und Zeit)

Addig repűlni – – –

’S lássd ha van e haszna az ürnek. Nem a’ szóktól kell félni, hanem azt kell tudni az Irónak hogy velek hol éljen. (Omnia verba suo loco optima.) ’S tanúlja-meg Horátztól, hogy a’ junctura a’ veszedelmes szót is jóvá teszi.

Tiszt. Horvát András Úr azon levelében, mellyet nekem Győrött felolvasni méltóztattál, öszvehasonlítá régibb és újabb Bácsmegyeimet, s úgy találta, hogy az ujabban messzebb tértem el a’ tiszta magyarságtól, mint a’ régibben. Kinek ítélete lehet nekem sullyosabb mint azé, a’ ki Zirczében megmutatta, hogy mestere a’ nyelvnek – (maga ez is Germanismus, Gallicismus, Latinismus és Hellenismus is: Meister, maitre, magister, βασιλευς εύ άρχων. Idem amor exitio est pecori, pecorisque magistro.) – ’S kinek gáncsa lehet nekem kedvesebb mint azé a’ széplelkü emberé, a’ ki a’ hibát feddi bennem, de a’ személyt még azon levelében is, melly felől nem hitte hogy előttem felolvastatni fog, azon érezéssel fogja körűl, a’ mellyet minden érdemel, a’ ki egész erővel kereste a’ jót? – Bár ez az úr azon levelében csak némelly sorokat jegyzett volna-fel a’ mellyeken felakada, hogy érthettem volna, mik azok a’ mik az olly Bírák’ javalását meg nem nyerhetik. Sokaktól kértem ezt és senkitől meg nem kaptam; közönségesen elégnek tartják azt mondani, hogy ez vagy amaz nekik nem tetszik. Ha kérésem teljesítetett volna általok, érzéseimet ugyan senki’ kedvéért meg nem tagadtam volna, de megmutattam volna, hogy az igazán nagyok nekem is nagyok. Igy tehát csak eggy szót arra a’ mit Horvát András Urnak levélből meg kaptam. – Horvát Ur nem szereti a’ nem-szokott végzéseket a’ Asszonyi nevekben: Sophie, Marie, Julie – ’s talán Athén is, és Egyipt, mert én ezekkel is élek; Egyipt, másoknál Egyiptom, – mint Paradicsom és Athénás. A’ gondolatlanok a’ szókat ez accusatívban hozták hozzánk azt hívén, hogy az Athénás^* épen úgy nominatív, mint az Epaminondásban ’s Pausaniásban az, ’s Paradicsom és Egyiptom, mint a’ fundamentom és Kalendáriom. Már a’ Látiátuc feleim Paradisumot mond. – Az Athenásból Athenásbeliek leve, az Athénéből, mellyet utánam vevének-fel Iróink (Orph.) lett Athénebeliek, melly már kevésbbé rossz,^* sőt Athéneiek. Nem nyer e a’ szó, ha ezt Athénieknek csinálom, és így az Athénét Athénnek? Egypti szebb mint Egyiptomi, ’s Paradízi mint Paradicsomi. Nem kérdem én, ezt engedi e szorosan a’ törvény; noha attól, midőn a’ szép kívánja, csak lopva térek-el, úgy hogy rajta ne veszthessek; valamint azt nem kérdem, ha a’ dicsőségből ’s dicsőből lehet e dics. Nekem elég, hogy az olly Író mint a’ Zircz’ Éneklője, a’ diccsel él. – Az Asszonyi Neveket mi Magyarok is úgy ejtjük franczia végezettel, mint a’ német. Nem Marichen, Kätchen, Julchen, nem Marcsa, Katicza, Borcsa és Borcza ’s Julcsa tehát, hanem Jülie etc. A’ mi asszonyainknak az a’ privilézsek van, ők ott is franczia ’s görög szabású öltözetben jelenhetnek-meg, a’ hol mi kénytelenek vagyunk övet kötni és kardot, ’s a’ karkötős, pártás leány könyveinkben csak Rájnisnál talál helyt.

Soha sem bánt az engem, nagy tiszteletű Uram, ha valaki hibámat felfedi, ’s ha kémélve ’s önn-magamnak teszi azt, még köszönettel is fogadom. Én magam is szüntelen’ lelek botlást írásimban, szüntelen’ törlök; ezt mutatják Pestre küldött Kézíratim, mellyeket már néhány ízben felhozattam, ’s újra meg’ újra dolgoztam. Hogy’ ne lelhetne^* tehát ollyat azokban más? hogy’ ne más még többet? Nem a’ Mondolat fakaszt-ki itt engem, hanem az a’ mit velem Túladuna tészen; a’ Mondolat minden bizonnyal nem engem piszkol, hanem azt az igyekezetet, hogy engem elakasszon. Az én hibáimat, vétkeimet így kell-e mondani? Ista quidem vis est! ezt kiáltom én is Cæsárral. A’ gondosabb Írónak még vétkei is tiszteletet érdemlenek. Legalább azt tanítják, mit nem kell követni. – Az örök Bölcseség mennykővel sújtá-meg azt, a’ ki a’ kegyelem’ ládájához kapott, hogy azt a’ fel dőni ne engedje.

Nekem nagy gyanúm van, hogy eggy része az ellenem dolgozó seregnek azért esküdt veszélyt nekem, mert én Révait tartom Nyelvünk’ eggyik fő bajnokjának. Ki ellensége Révainak a’ ti földeteken azt én nem tudom. Az igen éles-vérű ember felől feltehetem hogy szertelen tűzével másokat megbánthatott. De én neki abban részese nem vagyok, ’s szabadon tömjénezhetem Gigászi nagyságát. Kérlek, Uram, ne engedd, hogy az őellene még sírjében is forró harag reám is általhasson, ’s enyhítsed azoknak nehezteléseket, a’ kik erántam idegenek, ’s Ruszek apát Ur illyen, illyen Kisfaludi; ’s szeress ha érdemlem.

Zircznek eggyik nyomtatványát általadtam Prof. Vályi Nagy Urnak, a’ másikat ma viszem a’ Pataki Collegium’ Bthecájába, hogy a’ tanúló ifjúság is olvashassa. Bátor valék homloklevelére írni hogy azt Te küldéd oda ajándékúl.

A’ Tekintetes Asszonynak mutassd-be feleségem’ nevével is szíves hálánkat ’s tiszteletünket. Éltessen Isten a’ köz jónak előmozdítására, melly néked olly sok jót köszönhet, tovább is szerencsésen. Széphalom. Jul. 10d. 1815.

Trattner írja, hogy a’ Mondolatra valami felelet nyomtattatik műhelyében. Sem azt nem tudom mi az, sem azt nem ki írta.