Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Egmont Orániennek forró idvezletet. – Melly szerencse az, édes Uram Öcsém, hogy az emberek nem tökéletesen hasonlók egymáshoz gondolkozásokban, sőt hogy magokhoz sem mindég hasonlók! Innen az a’ szép külömbözés az Eggységben, innen az a’ jó, hogy a’ dolog a’ maga oscillatióji után végre ott állapodik-meg a’ hol illő. Uram Öcsém engemet annak a’ könnyű-vérű, gondolatlan, maga vesztét kereső Egmontnak nézhet, a’ ki ezen hibáji miatt a’ mélylátású hidegebb Oránient meg nem érti; szereti ugyan, becsűli, de elposhadtnak nézi, ’s szánja. Bizony az a’ Pesten létel Uram Öcsémet inkább elkeserítette mint magát elkeserítetni illett volna. Kinek van nagyobb oka dúlongani az ellen a’ mind fertelmes mind nevetséges czimbora ellen mint nekem? az ellen a’ czimbora ellen, melly Sághit orgyilkossá bérlelte, melly Virágot pénzeli ’s tömjénezéseivel elbódítja, a’ mellyhez a’ Lutheranus Kultsár úgy tartozik, hogy tartozik is nem is, és a’ mellyhez Horvát István úgy csatlá magát, hogy őket kész volna az ördöggel elvitetni? az ellen az útálást érdemlő czimbora ellen, a’ mellynek titkos kovásza Verseghy és Kisfaludy, és a’ Papistaság’ fényéért buzongás? És még is én hidegen nézem mind ezeket, ’s nem bánom mind azt a’ mik történtek. – Azt írja Uram Öcsém hogy bánja hogy Ruszeknek valaha írtam, hogy Horvát Endrével^* levelezésbe ereszkedtem, ’s Horvát Istvánnak tömjéneztem. Miért kell ezt bánni? Én nem bánom; reám ’s Literaturánkra nézve nagy hasznai vannak. Hallja, kérem, Uram Öcsém!

Horvát Istv[án]. Révainak kedves tanítv[ánya]. volt; a’ jó felen lévén, érdemlé szeretetemet, de azzal neki tartoztam is, mert kereste, ’s olly lélek lakik benne, hogy azt érdemlette. Vagy ezt is tagadja Uram Öcsém? Mit mond hát arra hogy őtet Szemere és Vitk[ovics]. is szerették? Azt az embert, a’ ki nekem négy kérő leveleimre nem felel, (Erdélyben a’ Bruckenthali Bth. Custosa általam várt tőle holmi tudósításokat, én pedig a’ Széchényi Index 3 első Kötetét kértem újra, mert a’ mit nekem a’ Gróf külde, eggy Német Országi Tudósnak meg nem tagadhattam) azt az embert, a’ ki nem csak hidegen, hanem kevélyen is bán most velem, azt, a’ ki most az ellenem dolgozókkal tart, nem nézhetem úgy mint eddig: de nemtelen ember vagyok, ha feledhetem hogy barátom volt, ’s ellene semmit nem teszek mint a’ mit ő tesz ellenem, az az negative viselem magamat eránta.

1815. Győrben meglátogatám Takács Józsefet, a’ Himfy Pyladeszét. Nem volt ő soha nagyobb kínban mint az én kezeim köztt sűlvén hideg tűz mellett. Előhozám neki a’ Mondolat íratását, a’ Sághi immissus percussorságát, a’ Sághi 2 levelét Döbrenteihez, ’s sűlt, kínosan sűlt. Contestatiókat teve, hogy ők engem mennyire tisztelnek, ’s előkereste Horvát Endrének levelét ő hozzá, mellyben ez (Endre) ítéletét adja Bácsmegyeim felől. Az nagy figyelemmel szóla érdemeim felől, de sajnálá, hogy csaknem gyermekkori szép nyelvemet elrontottam. – ’S mivel? nem értettem. – Visszajővén Bécsből Tétre kerültem, h[ogy]. lássam a’ Zircz’ éneklőjét ’s Takácshoz szállék. Endréhez akartam menni, ’s T[akács]. elkísért. Vacsorára elhoztuk, ’s éjfél után költünk fel asztaltól. Takács nekem Faludit és Bacsányit nevezte a’ tiszta magyarság herosainak, ’s ellenkezett szavammal midőn azt mondám hogy Rajnis a’ Georg[icon]. fordítása által előttem eltemette magát; én pedig a’ Bacsányi magyarságát tagadtam valami nem tudom minek, ’s megígértem h[ogy]. haza jővén, mind megolvasom a’ mit Bacsányitól bírok, h[ogy]. láthassam az ő ítéletekre térhetek e. Ők viszont megígérték, h[ogy]. kijegyzik nekem mi nem tetszik nekik az én Munkásságomban. Ámbár az Ur[am]. Öcsém megjegyz[ése]. szerént az Iró és az Írás alig választathatnak el bizonyos tekintetekben egymástól, hiúság nélkül lehetett óhajtanom h[ogy]. érthessem min akadoznak; ismerik Uram Öcsémék bennem azt a’ készséget, h[ogy]. én örömest törlök, örömest tanúlok még a’ 16 esztendős Kelementől és Székely Sándortól is. Horvát felele, ’s mutatja első levele, melly esztelenségek és tanúlatlanságok azok a’ miket ők mondogatnak. ’S szerencse e vagy nem hogy én ezeket tudhatom?

Ruszek – hah, melly kedves dolog nekem, hogy én az illy gaz lelkű embert úgy ismerhetem, hogy útálnom lehessen! Ruszek és Kisfaludi!

Midőn Rumi Keszthelyre ment, megtudta valakitől, h[ogy]. Pápay Ruszeknek írt, őrizkedjék Rumitól, mert R[umy]. és én barátok vagyunk, ’s Rumi ezt nekem megírta. Rumi is vendég vala Festeticsnek azon asztalánál, mellynél Ruszek a’ maga Philos[ophiai]. Munkájit és a’ Mondolatot kiosztogattatá, ’s R[umy]. kérdést teve, mit osztanak? Azt felelte az osztó, hogy Apát Urnak két Munkáját (és így a’ Mondolat nem magáé Somogyié, a’ mit én mindég mondottam). – Eggy idő mulva Ruszek és Rumi egymás mellett űlnek az asztalnál, ’s Ruszek declaratiót tesz Ruminak h[ogy]. mennyire sajnálja, h[ogy]. én reá neheztelek etc. Rumi ezt nekem megírja. Én pecsét nélkül küldék Ruminak eggy levelet Ruszekhez szólót, mellyben ezen szavainál fogva jobbomat nyujtom neki. Ruszek elpirúl, barátsággal felel, de nem egészen hive, fogadja h[ogy]. tisztelőm, barátom, ’s azzal végzi, h[ogy]. Kisfaludi engesztelő szavamra csak nevete. ’S e’ fogadása után jő hozzám a’ hír, hogy épen ez a’ Ruszek Kisfaludinak hozzá Apr. 14. írt levelét a’ Keszthelyi Archívbe vitte-bé, azt mindennel, a’ kinek erre kedve volt, leíratta, de nekem meg nem küldé! – Uram Öcsém, az illy bánása ellenkezőnknek megérdemli hogy valamit szenvedjünk. Hiszen az illyen triumphus nekem. Lesz olly idő, a’ mellyben ezek a’ levelek holtom után nyomtatva jelennek-meg. – Nem tudnám én mind ezeket, ha nekik nem írtam volna.^*

De Uram Öcsém azt mondja, hogy nekünk Literaturánk sincs, és hogy nem haladunk. – Pedig most, pedig az Uram Öcsém Egmontjának igyekezetei után, a’ mi korunk látta Szemerének Emlékezetét és Reményét, látta a’ Kölcsei Phantasiáját, látja az én Epigrammjaimat és Töviseimet, látja Sz[ent]Miklósinak virágait, ’s az Erdélyi Muzéumot. Hogy lehet azt mondani hogy nem haladunk? „Igen, de az csak nehány ember Liebhabereya.” Mint mindenütt kezdetben. Csak tovább, ’s akkor szóljunk. Rajtunk áll, barátim, hogy hérosai legyünk a’ Nyelvnek.

„Nekem kár volt fordítóvá lennem.” – A’ mennyiben ez Compliment, azt mondom reá, hogy érzettem mind kevés tehetségemet, mind Nyelvünk’ készűletlenségét, mind azt hogy a’ kor mit kíván. A’ hol még nem virágzik a’ Mesterség, ott gipsz öntevény kell; láttuk mire mentek azok, a’ kik Originálokat adának. Én mind Virágot mind Berzsenyit tisztelem, azt tudja Uram Öcsém; de eggyetlen eggy darabjok sincs, a’ mit szeretnék ha én írtam volna. Igen a’ Dayka 3 vagy 4 dalát, igen a’ Kis Hajós énekét ’s Hymenaeumát (ha ez Rádaisan volna) igen a’ Csokonai Paraszt dalát. Legyünk rajta, édes Uram Öcsém, hogy valaha eggy két kötet verset tőlünk is kapjon a’ haza. Az Erdélyi Levelek Originál munkám. De mi az, ha az is a’ minek Szemere nézi, ’s Kis gondolja? Ez nem teremtés, hanem csak leírása annak a’ mit láttam.

„Gessner, Marmontel és Yorick’ stilusa egyforma lett.” Én nem képzelem mint lehetett volna nem egyforma. Azt pedig, hogy az Originállal egybe hasonlítva némelly elhajlásoknak szerző okát hijába keresi Uram Öcsém, nem értem, ’s nagyon szeretném ha Uram Öcsém a’ helyeket kimutatná. Látom ezt a’ jegyzését Uram Öcsémnek Gesszn[er]. Idyll. 1. Kühler Bäche. régen tiszta patakok, most tiszta csermelyék. – Ha nem a’ patak és csermelye a’ jegyzés czélja, hanem a’ kühler és a’ tiszta, úgy vígasztalva vagyok; nem vala kötelességem úgy fordítani, hogy épen semmi változást ne ejtsek, hanem hogy el ne rontsam az Originált. A’ csermely szebb mint a’ patak ’s a’ tisz | tă cser | mĕlyék’ jambizál. Én az Uram Öcsém Homérjét öszve hasonlítám Homérral is, Vossal is. Voss elhagyá az Oύλομένηνt, mert abban kár nincs. Az egész dolgot kell adni; minden vonást nem kíván a’ fordítás. Virgíl, Horátz, Catull Homérnak és Sapphónak darabjaikat fordíták. Miként fordíták? Mέγαν δέλέλιξεν Oλυμπον. Megrendíté vala Olympot. Igy Uram Öcsém. Én ’s megrendűlt a’ nagy Olympusz. Voss is nem accusatívval. Mellyik jobb?

Uram Öcsém protestál, hogy tiszteletlenség nélkül szól. Én nem protestálok, mert mi nagyon szeretjük egymást és ügyünket. – Ne profanáljuk a’ mi szép barátságunkat tartalékokkal. Mondjuk-ki egymásnak minden érzésünket szabadon.

Nem tudom, édes barátim, mondtam e nektek, hogy Trattner azt írja, hogy Horvát Istv[án]. recenseálni fogja IX Köteteimet, talán úgy majd jobban fognak kelni – ezt veti mellé. Hogy H[orvát]. I[stván]. recenseálja, nem óhajtom, de hogy Uram Öcsém és Szemere mind kimutassák a’ mit ezen IX. Kötetben nem szeretnek, azt nagyon óhajtom; mert valóban szándékom azokat újra nyomtattatni. Ha korunk ’s ez a bohó Közönség nem szereti^* is a’ nagy darabokat fordításban, ’s inkább akar rossz (Dugonicsi etc.) originálokat mint nagy^* fordított míveket: ezek a’ darabok és a’ fordító gondjai érdemlik hogy újra nyomtattassanak. – Mint az Institutum és Conditio nem lehet már ensztitűt és kondiszion, úgy nem lehet a’ symphonia symphonie: de hidje-el Uram Öcsém, nem haszontalan az usz, a’ múZa, és sok egyéb.

Talán kedden már által mehetek Lasztóczra. Vasárnap és hétfőn még elkerűlhetetlen dolgaim vannak. Csókolom mindnyájokat.

Ha elolvasta Uram Öcsém Erd[élyi]. Leveleimet, kérem küldje vissza most. Itt küldöm Életemet. Ez így nem marad, ’s nem Nyomtatás alá való.

Úgy a’ Pandectát és a’ Gyöngyösi^* János Leveleit, hogy feldolgozhassam Erdélyi Leveleimben.

Jól^* van e mondva görögül Automanesz?

Töv. és Vir.