Szemere Pál barátom azt az idejét mellyet most özvegyen fog tölteni, mert betegeskedő feleségét Lasztóczon hagyá-el, ’s hozzá tíz hét mulva fog feljönni, a régi magyar könyvek’ olvasására fordítja, hogy nyomozhassa mint haladott egy pontról más pontra nyelvünk, ’s a’ bárdolatlanságot mint vetkezte-ki hogy csínosabb öltözetben jelenhessen-meg. Szemere és én eggy ponton állunk; mind ő mind én érezzük hogy a’ hol nyelvünk most áll, sem Lexiconára, sem Grammaticajára, sem Syntaxisára nézve, meg nem állapodhat,
*áll[hat], [Átírás, az eredeti szöveg bizonytalan olvasat.]
hogy nyelvünknek bővülni ’s szépűlni kell. Ezt sok ember érteni nem akarja, de – a’ mint Szemere néked mondá ezt –
már ahhoz mi tudunk. Tudunk e mi hozzá, vagy nem, az még kérdés: de hogy a’ Te igen szerelmes rokonod, gróf Teleki László, a’ ki ezt tagadja, bizony nem tud, az ugyan kérdést nem szenved. Méltóztassál elősegélleni a’ Szemere’ szándékát, ’s engedd-meg hogy kincseiddel élhessen. Nem fog elveszni általa semmi, ’s mindent úgy ad vissza a’ mint vette volt. – Különösen arra kérlek, hogy imádott Nagy-atyádhoz írt leveleimet engedd neki látni. Kezében van a’ jó Öregnek hozzám küldött leveleinek egész Kötete, ’s eggyiket a’ másikával akarja megolvasni, hogy excerptákat tehessen belőlök.
Ő Nagyságának a’ Mélt. Grófnénak kezeit, valamint szeretetre olly méltó Ninádét is, tisztelve csókolom, ’s ajánlom magamat mind kettőtöknek kegyességébe.
Széphalom Jan. 27d. 1815.