A’ Pesti Magyar Társasághoz
1815
Ki kétli ’s kérdi hogy csak a’ dicső Ész
Emel ki minket a’ barmok’ sorából;
Ki kétli azt hogy minden érdemünk,
Minden szerencsénk ezzel nől ’s hanyatlik?
Az ész az Isten, mely minket vezet
Az ő szavára minden meg hajúl,
Hegyek le hullnak ’s olvadnak vizekké,
’S örök helyéből a’ tenger ki kél
Ez alkot, intéz minden népeket,
Az eggyes embert mint a’ milliókat
Ez áldja ’s égi boldogságra inti.
Miért utálja hát szövetnekét
Az ember és mért nem terjeszti fényét
A vak halandók’ néma éjjelén?
Ha a’ jelen kor’ népeit tekéntjük,
Csudálva látjuk melly meddőn tenyészik
A’ szent Igazság ’s józan értelem.
Egiptus áldott földe kérkedik
Az Ész legelső
*Ész<.> legelső
nyilt virágival
De ott fakadtak eggyszersmind azokkal
A hit’ vakító szentelt maszlagi,
Mellyek korunkig hintik mérgeket
’S örök zavarba dönték a’ világot.
Az ég ürébe felható tudós
Az égi sákmányt barlangokba zártta,
’S az embereknek bábot ’s vázt vetett,
Mellyek vakabbá tették a’ vakot
’S a’ szarvas Isten’ áldozatja lett.
Igy a’ Görög nép’ ’s Róma’ bölcsesége,
Mellyet csudálva tisztelünk mais
Csak a’ tudósok’ székiben lakott
A nép’ szemébe nem hatott sugára
Előtte el volt rejtve mindenütt
Mig végre a’ vad Barbarok’ dühétől
A’ föld’ szinéről eltörűltetett.
Éj fedte a’ föld’ pusztaságait
Ej, mellybe számos századok merűltek
’S ha mast miközttünk kezd is fényleni
Melly szük határba önthet áldva éltet
’S az éj csudáji mint süvöltnek arra.
Hány népek élnek még ma is körűltünk,
Tekintsük által a’ föld’ részeit,
Kik a’ baromság’ aklába hevernek
És semmi Isten nem tekint ügyökre.
Ez istenének a’ barmot hiszi
Imádja a’ föld ocsmány férgeit
’S azoknak ember vérrel áldozik,
Emez vakító papjának ganéját,
Mint szent ereklét tisztelvén, eszi
Amott az advas fákban éhezik
Az embereknek görhes istene,
’S a’ leg nagyobb bünt batkákért lemossa
Imitt hamuba kotlik a’ herélt szent
’S bámészkodása Istenné teszi
Itt a’ mosódás modja szent titok
’S a’ fél világot ember vérbe mártja;
Mert azt az eggyik párt az ujjain,
Másik könyöknél szokta kezdeni
Mellyért is eggymást öldözik halomra
Ott a’ falukban ’s városok piarczin
Jár kóborolva a’ sok meztelen szent
Szabad kezekkel élelmet rabol
’S az asszonyokba önti szent dühét,
’S a’ férj az égnek hálát adva nézi,
Ha hitvesével szent bujalkodik.
Igy a világnak leg kiesbb vídékit
Ádáz bolondság tölti, ostorozza
’S undok ’siványi barlanggá teszi
Erinnis’ üszkét hánnyja városinkra
Az öldöklő kést eggyeránt fereszti
A reszkető ősz’ tüztelen szivébe
’S az anyja’ keblén ácsorgó szopóba
És csontjainkból thrónust rak magának
Mellyet dög, ínség, sárga félelem
’S kinokkal élő bánat fog körül
Hol van tehát a’ józan értelem,
Hol a’ tudósok annyi izzadása?
Remélhetünk-é vallyon jóbb világot?
Segíthetünk-e ember társainkon?
’S gyaníthatunk-e olly időt, mikor
Az ész’ világa minden népeket
Meg józanít és öszve eggyesít
’S ki irt közűlünk minden bünt ’s gonoszt?
*gonost [th. emend.]
Reménylek. A’ mit százod nem tehet
Az ezredek majd meg teendik azt.
De hinnem is kell; mert midőn, Barátim!
Buzogni látom lelketek’ hevét,
Melly e’ nagy ügyre fel ken títeket
’S e’ szent szövetség’ lánczába csatol,
Előre látom mint terjesztitek
Hazánkba Delphi égi kincseit,
’S az értelemnek nagy törvényeit
Előre látom mint lehelltek éltet
A’ szikla mellbe és a’ holt agyagba,
’S mint jámborodnak a’ vad állatok
Előttetek
*Előttetetek (th. emend.)
’s mint omladoz rakásra
Az Ész ’s Igazság’ mennydörgő szavára
A’ zordon Inség’ óriási tornya
’S mint hullanak le durva lánczai.
Fogadjatok hát engem is, Barátim,
Szent frígyetekbe, íme esküszöm
Hogy áldozatlan kézzel nem jövök.
’S ha gerliczéim és virágaim
Az Isteneknek kedvesek lehetnek,
Temjénetekhez szívesen teszem.
Meg engeded hogy Farcsi fiam irásával előtted dicsekedjem. Két hétig tanítgattam estvénként ’s látod mint ír. Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban tanulással ne kínozd. Tiz esztendős korában meg tanulja a’ gyermek azt egy nap a’ mit hét ’s nyolcz esztendős korában esztendeig. Én ha rest nem volnék két esztendő alatt mind arra meg taníthatnám a’ fiamat a’ mit magam tizig tanultam. Patakink’ halálán igen meg illetődtem, ’s nem szégyenlem meg vallani hogy őt megkönnyeztem. Kevés embert találtam életemben, a’ kit ugy meg szerettem volna mint
*volna <mint> mint
Patakit, vagy ha igazán akarok szóllni – eggyet sem. Elég ha mondom hogy megkönnyeztem; én még magamon kívül senkit meg nem könnyeztem. Nyugodjon csendesen! fedezzék a’ Grátiák az ő kedveltjeknek hamvait, mi pedig a’ mint lehet tartsuk fent emlékezetit közöttünk!
Grófnéd kezeit csókolom! Mond meg Néki hogy az én életemnek eggyik legszebb reménye az hogy én még Széphalmot látni fogom! De ha nem láthatnám is, bizonyos légy abban, hogy én azt mindenek felett látni kívánom.
Elj szerencsésen, ’s tisztelj meg ezután is nagy becsű hajlandóságoddal. Mart. 2dik 1815.
Bersenyi Daniel mpr.