Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

Rettegve olvastam utolsó leveledet, mellyben azt írod, hogy kénytelen az ember végre az embereket ’s magát az emberiséget gyülölni, mert az emberi nép tele van istentelenekkel, hazugokkal, ámítokkal. Barátom, jaj néked, ha igy érzel! De ha igy érzel is, igy szóllnod nem szabad. ’S vissza kell ezen szavadat venned, egyéberánt én is Mondolatokat írok ellened. Ha véttenek ellened az emberek, miért nem nevezed őket, az ő igaz neveken, bolondoknak? De Te gyülölni akarsz ’s igazolni akarod gyülölségedet. Boldogtalan! ha ötven esztendei tapasztalásodból, szenvedésedből, tanulásodból csak illy kincset tudtál gyüjteni! Te gyülölöd Dencsidet, ha papirosodat bémocskolja ’s Emíledet, ha sírásával füleidet bántja? Te gyermekek közé keveredtél ’s a’ gyermekek’ játékait eltiportad ’s mast boszonkodol hogy azok téged porral dobálnak ’s utánnad kámpolódva^* kiábálnak. Te megsértéd az embereket virtusaiddal, dicsőségeddel ’s oktatásod módjával, ’s mast csudálkozol hogy azok, kik Socratest, Senecat meg ölték, Catót lepökdözték, Téged meg mernek csufolni. Éppen az volna csuda, ha ezt nem cselekednék. Te ugy léptél fel mint Tanító ’s mivel látod, hogy tanítványid istentelenek, hazugok, ámítók, szóval, bolondok, éppen azért kötelességed azokat tovább is tanítanod. De ne csuggedj midőn azt látod hogy az ezer esztendőknek hibájit rövid^* pillantatod meg nem orvosolhatja; ne boszonkodj ha tanítványid között veled egyeránt érezőt nem találsz, mert éppen az a’ természetnek eggyik leg csudálotosabb csudája, hogy annyi milliom testvéreid között, eggy sem lehet az a’ mi Te vagy. Az emberek veled rutabbul nem bánhattak mint velem, harcz ’s dühösség volt életemnek legszebb ideje, tajtékos ajakkal csókoltam – azt, kiért szívem reszkete, tőrös kézzel ölelém barátomat, vérrel elegyítve ittam örömimnek poharát, mint egy részeg Pandur a’ palinkát az ütközetnek veszélyén; mert nem tudtam azt hogy az embereknek gonoszsága nem egyéb mint gyarlóság, bolondság. Miólta ezt látom ’s az embereket ezen szempontból nézem, békes vagyok magammal ’s az emberekkel ’s nyugodalmam tökélletes. Szállj le, Barátom, Idealid tündér világából, térj bé barátodnak Zenó palástjával fedett békes sátorába, ’s ne szünj meg véle bolcselkedni ’s nem szünsz meg véle szeretni és boldog lenni.

Ezt már el küldtem a’ Grófnénak, ’s eddig tudom vagy Wesselenyi vagy Döbrentey kezéből^* meg kapta. Érzem hogy igen csekély, de azt is érzem hogy szívből jött. Itéld meg Timoni szemekkel; en baráti fülekkel foglak ki hallgatni.