[Álmosd, 1813. jún. 25.]
Kazinczy Ferencznek Kölcsey Ferencz
forró idvezletét ’s tiszteletét!
Forróbb vagyok mint sem a’ hideg ceremonialnak minden kötelékét öszve nem kellene tépnem. Tegnap vettem Szemerétöl levelet, olly szépet, olly forrót millyet csak az én Palimnak hevűlő mellye nyújthat! A’ héten érkezett-meg Kállaim két évi távollét után ’s itt, itt a’ falun bírom őt! Érezzed boldogságomat, érezd mi teszen engem büszkévé
*engem <kevéllyé>[f.i.: büszkévé]
Véled is Nagy Férjfiú a’ barátságnak legbíztosabb hangján szóllani. Két hosszú, két únalommal tellyes évet húztam-ki barátaimnak ’s önnmagamnak társasága nélkűl, eltompúltam, elsűllyedtem, és most egyszerre tészen a’ kedvező sors életemnek legszebb korába vissza. Az én Palim olly elragadó hévvel fogadott engem melly
*engem <mint ....... lelkek egymást> melly
elég megédesíteni minden pillantatot mellyben azt kelle gondolnom, hogy Ő talán engem többé nem szeret. Nem, az ő szíve nem romlott-el, az ő szíve elromolhatatlan, mint azelőtt most is hevíti azt a’ barátság ’s Literaturánknak szerelme, mind az a’ mit utólszor írt leveledben felőle írtál egy részegítő pillantatnak foganatja volt. Ki olly erős, hogy valaha meg nem tévedtt volna? Ki eléggé erős a’ passiók vészeinek helyt állani? Azon Nagy kit semmi nem tántorít, nem a’ mi világunkbol való, mint a’ Görög mívnek Ídeáljait csudáljuk őt, de ezt itt a’ ki szenved és örűl legyen ki csapongó, legyen sikamló némellykor lépteiben, epedéssel szorítjuk szívünkhöz, ez a’ miénk, miénk!
Fijadnak születésén örvendek. Ohajtom néki mindazon szent érzeményeket mellyekkel te bírsz, ohajtok néki mindent a’ mi bened van, sorsodon kívűl
Vírtutem ex Te verumque laborem
Fortunam ex aliis.
Itten közlöm idei dolgozásaimat.
A’ KÖLTŐ
Almosd. Jun.’ 9dik. 1813.
Tiszták, miként Arethúsának
Folyása, voltak álmaim,
’S bár néha könnyűim hullának,
Búval nem éltem napjaim.
Mint lepke röpdesett mellettem
A’ Képzeteknek angyala,
’S zúgó veszek között felettem
Borúlt-el lángszín fátyola.
O Genius karjaid édenében
Hellasnak omladékain,
Miként Dióne bölcsöjében
Merengtem a’ kény árjain.
Vígan derűlt-fel alkonyábol
Előttem Róma hét hegyén
’S Félistenimnek sírhalmábol
Olymp felé lebegtem-én.
Árnyaid közt, Tibur’ szent határa,
Hűs szellem érte keblemet,
Hullattam Költőd sirdombjára
Epedtt szemböl hév könnyeket.
’S hol éneklője Cynthiának
Zengette kellő lángjait,
Érzette szívem Cypriának
Áh győzhetetlen lánczait.
Kypris, Kypris szép tömlöczödben
Rabbá lennem mi jó vala,
Mi kedves olvadnom tűzedben,
’S mint Phönix élnem általa!
Eltöltve lelkét szent hevemmel
Ölemben űlt az égi Lyány,
’S elandalítám énekimmel,
Mint hű párját a’ csalogány.
Ohajtlak messze fátyolodnak
Kékjében látni szép Remény,
Ha napjaim majd alkonyodnak,
Derűl-e rájok újabb fény?
Imádott tárgyak’ ellenébe
Röpűlnek-e egykor szárnyaim?
Vagy tán a’ sírdomb hűs éjébe’
*
ejébe’ [th. emend.]
Megszünnek édes álmaim?
O vígan dőlök kebeledre,
Vég-sors, halálom jöttivel
Engedd csak, hogy sötét helyedre
Álmaim serge kísérjen-el.
Fényétöl bús lakod homálya,
Miként Aurora, felderűl,
’S reám virúló
*virúlo [th. emend.]
rózsapálya
Mosolyg, vad pusztáid közűl.
EMLÉKEZET
Jun. 18d.
Itt epedett, itt dölt kebelemre a’ mennyei Lyányka,
Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét.
O Nymphák egyszer még őtet látni, csak egyszer!
’S vonjon örök fátyolt sírhalom éje reám.
ÁTOK
Láng vala keblemben, ’s áh, késtél oltani langom;
Szinte halék, ’s tőled nem jöve, Lyányka, segéd.
Hívtalak, áh szaladál; ömlött szemem árja, nevetted,
’S nem hallád Echo mint veri-vissza dalom.
Légyen egész éjjel (bár csókjaid árja habozzék
Arczán) mély aluvás, O Chloe, pásztorodon.
’Ανάϑημα
Néktek szent legyen e’ lant Ámor, Grátia, Phöbus.
Hangját Phöbus adá, tüzit Ámor, Grátia báját.
Sonettójim közűl kettő jutott eszembe, az egyik Pirúlva jött-fel égi szép tüzével a’ másik Két Istenasszony a’ midőn születtem &c. ezeket leírtam ismét emlékezet okáért, ha van még nálad, szeretett Bátyám, melly a’ límát érdelmli méltóztassál megküldeni. Szemere ismét írt egyet Az Echo. Pali véghetetlenül nagyobb bájjal ír mint én, nem irígylem néki, de annál inkább szeretem őt. Holnap egy hete, hogy Kállaimért Debreczenben voltam. Az Agendarius ismét tíz ívvel szaporodott, nem sokára egészen bírjúk. Kállaim testében és lelkében megszépült, ’s rám nézve kimeríthetetlen kénynek kútfeje.
Ölellek a’ legforróbb szeretettel.
Almosd. Jun. 25d. 1813.