Gyönyörködve olvastam leveledben atyai örömeidet, gyönyörködve osztozom boldogságodban ’s kívánom hogy ezen szép örömeid kedves Dencsiddel eggyütt nevelkedjenek, gyümölcsözzenek, kívánom, hogy Emíled magva sit foecundum bonorum civium, mint Tacitus a’ nagy Aemiliusokrol mondja.
Valamint Te Dencsidet tanítgatod, ugy tanítottam én Lidimet, Farcsimat, kik már mast jó olvasók noha mind öszve sem tanítottam őket tán 24 óráig is. A’ Religioról még leg kevesebbet sem tudnak; mert még eddig nem tudtam magamat meg határozni hogy e’ részben melly principiumokra építsek. Farcsim a’ minap hallván mennyi himlős gyermekeket ásnak-el naponkínt, térdeimre dűlve kérdé tőlem hogy mi lesz ott a’ földben azokból a’ szegény gyermekekből. Meg rettentem, de kellett felelnem: „Azok onnét felébrednek és az égbe mennek.” ’S hát az égbe hogyan mennek, mit csinálnak s mit esznek? Minden módon kívántam őt meg nyúgtatni, de igen kevésre mentem vele, sőt minden vígasztalásom után is csak*
csak csak [th. emend.]
azt vallotta sohajtva és könnybe lábbadt szemmel, hogy ő mindíg itt szeretne élni én velem és Tancsi komájával, (igy szokták testvérjével egymást nevezni) ’s meg kellett néki igérnem, hogy mi eggyüt fogunk vele meg halni és az égbe menni. Ohajtanám tudni mint gondolkodol a’ nevelésnek ezen nagy ágáról?
Epistolád, Sonetted és Epigrammáid legszebb remekeid közé tartoznak. Az én szobámban a’ Te képed Schiller’ képe mellett függ ’s ha még Flaccust kapnék, azt is melléd függeszteném, mert ez a’ három nékem eggy. Kivált Epistoláid én előttem mind új Jövevények a’ Szépnek fényesbb hajlékiból, kik én előttem az újság’ kecseit soha el nem vesztik. Mellyet Desőffihez és szép*
és <.> szép
Hirgeistodhoz írtál még nem láthattam ’s igen ohajtom*
ojahtom [th. emend.]
látni. – Ki volt az a’ Pászthory kit Te igy dicsőítesz? Itt is lakik eggy Pászthory, a’ ki ugyan egyebbel nem bírt mint Major rangal,[!] de Lengyel Kisasszonyt vett ’s már mast szép jószágat bir és igen jó embernek tartatik. Baranyi Gáborról az Atyám mindenkor nagy elragadtatással szóllott, valamikor az 1764diki Országgyülésről emlékezett. A’ többek köztt még ezen beszéde jút eszembe: –
„A’ ki a’ mi Insurectiónkat gyalázza, vét Hazája, Királya és Istene ellen: vét hazája ellen, mert annak dicsőségét mocskolja és szabadságának fundamentomát fel forgatni akarja; vét királya ellen, mert azt meg hazudtolja, mint hogy az a’ mi insurectiónknak vitézségét számtalanszor magasztalta, és azt szabadítójának vallotta; ’s vét Istene ellen, mert vétett Házája[!] és Királya*
és <az ő> Királya
ellen.[”] – Valóban méltó volt ez lantodra!
Mart[ius] 18dik ült bé Fő Ispányi székünkbe Gr. Teleki mint Administrator. Báró Prónay volt a’ beiktató. Ezen solennitással*
Ezen <solen> solennitással
az a’ becsűlet ért engem kicsinyben, a’ mi Téged a’ Diaetán nagyban. Ebéd felett Sárközy István Ur hozzám jött és megcsókolt, estve pedig B. Prónay a’ nagy Palotába hívatott és mint poétát az egész közönség jelen létében meg-köszöntött. De minthogy ezen jó Urtól a’ szóllás ajándéka csaknem egészen meg vagyon tagadva, ugy hogy fele szavát sem érthettem és semmi helyes beszédbe vele nem eredhettem, igen hijános lett örömöm. Köszönd meg nékik hogy a’ M. Literaturát én bennem meg tisztelték; ők ezt megérdemlik és Tőled igen kedvesen veszik.
A’ Vignettet, mellyel kínálsz, szíves köszönettel elfogadom; mert az engem már bájol minek előtte látnám ’s csak azért bájol, mivel a’ szép Kazinczy Sophietól való! Istenem! melly furcsa, melly hiú az ember! – Élj szerencsésen!
A’ Nagy Pálhoz írt odának első verseit javallásod szerínt megváltoztatom illy formán: