Kazinczy Ferenc összes művei
Elektronikus kritikai kiadás

A’ kedves levelet Xber 22dikén vettem, midőn csaknem négy hétig tartott Váradi és Semlyéni útamból megérkeztem házamhoz. Öszve csoportozott dolgaim és a’ falusi Gazdáknak kedvetlen új esztendő okai, hogy eddig nem feleltem reá; osztán én olly szerencsétlen vagyok, hogy soha sem tudtam még megtanúlni, hogy Uram Öcsémnek hová írjak. Most ugyan megírta, hogy Debreczenben fogja venni válaszomat, ’s oda küldöm azt: de szerettem volna azt is tudni, hogy mit csinál Uram Öcsém Debreczenben. Ismét Collegista e? – ezt nem értem, mert Pesti Patvarista lévén már eggyszer, Collegistává lenni a’ rend ellen van. Vagy csak épít? De télben nem építnek. Uram Öcsémet homály fogja körűl, mint fény a’ nevét. Bár minél elébb Almosdi lakos lenne Uram Öcsém! Úgy teljesedhetnék az a’ régi óhajtásom, hogy színről színre lássam-meg azt a’ barátomat a’ kit olly szívesen szeretek.

Szemere eddig Pestet talán elhagyta. Az atyja általadta neki Péczeli birtokát, ’s oda költözik a’ mi kedves Palink. Ez őtet házasodásra fogja szorítani, mellyre külömben alig fogna reá érkezni, mert, mint a’ Művészeknek szokások, az ő lelke mindég el van fogva. Bár csak a’ személyben ne tévedne meg, a’ kit választand! Attól függ életünknek mennyei boldogsága ’s pokolbeli gyötrelme. Utolsó levelét hozzám Novemberben^* írta, ’s közli eggy munkába vett philologiai Dissertatiójának első lineáját. (Nem sorát értem, hanem rajzolatját.) Az őtet sok ideig el fogja vonni egyéb gondoktól, ’s félő, hogy ha ez így tart, ő nőtelenűl ne haljon-meg, mint Newton és Kant szűzen. – Azolta két leveleimre nem felel. Jele, hogy elmerűlt. Tegnap tehát nem hozzá, hanem Vitkovicshoz írtam levelemet, ki épen olly rest levelező mint szeretetre méltó ember, convivaque comis.

Az Uram Öcsém levele engem igen különösen piríta-meg, ismét éreztetvén velem a’ mit sok ízben érzettem emlékeztetés nélkül is hogy legkedvesebb olvasásaimban is sok van, a’ mit meg nem sejtettem. Hogy Matthissonban találtassék az én gloriát von-omhoz hasonlító ídea, azt soha sem tudtam. Mingyárt gyanítám, hogy ha valamellyík darabjában találtatik, az a’ neue Heiligében fog találtatni, ’s íme ott van. – Nehány holnapokkal azután hogy ezt az Epigrammát írtam:

elővevém ismét Matthissont ’s olvasám: ’s mint levék oda, midőn ezen Epigrammájára találtam:

A’ ki a’ kettőt öszve veti, azt gyaníthatná, hogy igen elmés ravaszsággal követtem a’ csudált Példányt. Pedig nem is tudtam, hogy a’ német Epigramma existál. Sonnetem első sora a’ Bürgerével olly távolról hasonlít, hogy azon fel nem akadok. Hogy a’ gloria nem lopott idea, szobám és a’ kép helye Aprilisban e vagy Martiusban bizonyítja.

Az hogy legkedvesbb olvasásaim köztt is sok siklik el előttem, az talán onnan eredhet, mert a’ csudált példányok, Gőthe, Klopstock, Matthisson, annyira elfognak fényekkel, mint szememet a’ nap. Igy járok Horáttzal is, kit gyermeki esztendeim olta ismerek. Epistoláimat öszvevetvén az övéivel, ’s tudakozván, lesegetvén a’ külömbözést közötte és közöttem, olly helyekre akadok, a’ mellyek vádolnak, hogy eddig észre nem vevém. – Nem eléggé csendes^* lélekkel olvasom azt a’ mi el- elragad, ’s az hiba. – De hagyjuk ezeket most, ha árkusokra nem kell levelemnek terjedni. – Azonban az Epistolákról még eggyet.

Az én Epistoláimnak tónusok nem a’ Horátzéinak enyelgések, mellyekről Herder azt mondja, hogy annak charactere Ernst u[nd]. Scherz, u[nd]. Scherz u[nd]. Ernst. Az én Epistoláim’ charactere Hochsinn. (Illyen kivált a’ Wesselényihez, Csereyhez, Desőffyhez írtaké.) Ugyan ezért olly igen kedves nekem az Arcáshoz írt Epistola, mert az nem paradé – hanem pongyola. Illyen a’ Helmeczyhez írott is, mellyet ide zárok. A’ Gr. Török Lajoshoz írott^* (a’ ki még akkor nem vala Ipam) fenn hangú ugyan, de még is nem olly feszes, mint p: o: a’ Desőffyhez írott, melly közel jár a’ Chriához. De a’ Horátz Epistoláji köztt is van fenn hangú, és csaknem Chria. Isten tudja mi lesz Epistoláim Gyűjteményéből. Tizen eggyet tartottam-meg, a’ többit elvetettem, de némellyíket újra dolgozom. Talán a’ jövő esztendőben kiereszthetem a’ jambejonokban írottakat.

Most már valamit a’ Szemeréhez írt Dalra. De minekelőtte ahhoz fognék, a’ mit Uram Öcsém vár, az Egésznek megítéléséhez, eggy két szót kicsinységek felől:

Mereng gyönyörű szó. Szép, szebb synonymja talán az ábrándoziknak, andalognak. Csak azt óhajtanám hogy itt kétszer ne fordúlna elő.

Dereng, ha frequentativuma, inchoativuma ennek derűl, hasonlóképen igen szép formatiójú.

BölcseSég, nem bölcseSSég, mert nincs bölcses. Az e a’ BölcsEségben epentheticum.

Szóllani, nem szólani, mert a’ szó végén V lappang. Igazán így kellene írattatnia: szóvlani.

Berzsenyi azt ítélte a’ Szemere Epistolájára Vidához, midőn Szemere azt a’ B[erzsenyi]. kívánságára elrecitálá, hogy annak írása neki

és ezen két szónál nem is ítélt egyebet. Az Uram Öcsém Verseinek mindenikén ezt lehet tapasztalni, érezni; én legalább nem értem-meg könnyen, – pedig az a’ tökéletesége a’ versnek, a’ mellyet Bürger popularitaetnak neveze, és a’ melly által Bürger ragyogni akart és ragyogott, nem kis tökéletesség. Homér, Klopstock, Gőthe, Schiller fennszárnyallású Írók, és még is könnyen érthetők. Uram Öcsémnek a’ természet szép phantasiát, forró érzést, gyönyörű nyelvet adott: csak ezt az eggy tökéletességet óhajtanám az említettek mellé.

Egyéberánt édes Uram Öcsém ez a’ szép ének tele van nagy és Magyarban még nem hallott szépségekkel. Bujálkodik benne a’ legkedvesebb képek sokasága, és a’ ki Matthissont olvasta, szereti, mint ragadtatik-el itt lelvén azt a’ mi őtet erre emlékezteti.^* Melly szép versek! Csak ez is:

Hölgy mellett olvad hűs berekben – – kéz kéz után.

Hány nyavalyás dala ér fel e’ 4 sorral a’ szegény Csokonainak, kit az Istenek elébb^* kaptak-ki közűlünk mint hogy iszonyú vétekeit expiálhatta volna! Hát az a’ szép utolsó strópha:

Lángzók lesznek etc. etc.

Be igazolva látom messzére menő reményeimet, mellyekkel Uram Öcsémnek első dolgozásai töltöttek vala el. Csak rajta, édes Uram Öcsém! De megállani nem szabad. Wer nicht fortschreitet, bleibt zurück. Ezt engedje kiáltanom Uram Öcsém, és a’ mit Referendarius Pászthory szokott volt mondani: A’ jó csak akkor lesz jóvá, mikor jobb teljességgel nem lehet.

Sietek véget vetni levelemnek, mert máshová hívnak foglalatosságaim. Csak azt az eggyet még, hogy az Uram Öcsém röpűljei etc. nekem nem kedvetlenek, ha magam nem követem is. Sok énk van, így kevesedik.

Küldöm a’ kívánt leveleket, de olly kikötéssel, hogy nekem pecsét alatt vissza adassanak. Csak Semlyénbe kell letétetni.

Daykát még sem nyomtatják. 240 ft. kér eggy árkustól a’ Budai Typographus, ’s ott azt tanácsolják Vitkovicsnak, hogy a’ kiadást halassza Februárig, talán megolcsódik a’ papiros. A’ Kis János verseit 2 Kötetben Trattner adja-ki tulajdon költségein. Berzsenyi szerencsésen kiállá a’ Budai Libr. Revisor rostálását ’s így már nyomtattathatnék.

Ide zárom a’ Helmeczi Ódáját. A’ czímlap agyon vert mikor megláttam. Magasztalásai pirítanak. De Helmecziből nagy Poetánk válhatik.^*