Széphalom, 1810. január 7-én.
Legdrágább Barátom!
Mily végtelenül örülök, hogy meghívták Sopronba! – Mondjon igent, és ne habozzon. Arra a posztra kerülhet ott, ahol sok jót tud tenni, ahová mindig is vágyott; olyan emberek közé, akiknek ismeretségét becsülni fogja, akiket oly nagyon óhajtott. Közel lesz Bécshez, ez sokat jelent az irodalmi hírnevét és a további boldogulását tekintve. Szelíd égbolt alá kerül a Kárpátok szép, ámde hideg vidékéről, a szomolnoki füstölgő üstből. Azt kívánom, azt remélem, hogy szépen és örökre szabaduljon meg a papi ruhától és az áldatlan fáradozástól, hogy szegény, képzetlen szomolnokiaknak prédikálja az égből jövő bölcsességet. Arra kérem, írja meg a soproniaknak, hogy elfogadja a meghívást mihelyst ez tanácsos. Nem ismerem sem Rajtsot, sem Mihalikot; de azt kívánom az alapján, amit kettejükről gyanítok, hogy inkább Rajtssal, mintsem Mihalikkal legyen dolgom. Nemes emberként vegyen bosszút Rajtson. Nem izzó szénnel a Szent Pál által tanácsolt módon, aki egy ideig még az Öné – Az ilyenfajta bosszúhoz Rajts túl rossz. Úgy értem, nemes megvetéssel és megszégyenítéssel. Azt kell, hogy mondja Önről, hogy másnak képzelte, mint amilyennek megismerte. – Azt remélem, hogy az izzó szénről szóló tanításhoz fogja csatolni a Máténál található tanítást a pofonról. Ezzel a becsületes férfi nem jut messzire: de a nem tanácsként, hanem elvárással megfogalmazott tanításom meg fogja szabadítani a keserűségektől az Ön életét. Oly gyakran követtem, hogy most már egyáltalán nem kerül nekem semmibe, hogy minden egyes visszatérő esetben kövessem. De az okosság arra is megtanított engem, hogy csak az érzékenyeknél alkalmazzam bűntető és élvezetes feladatomat, hogy becsüljék az értékét. – Igen nagyon köszönöm, hogy azonnal megosztotta velem az újságot. Senki sem képes ennek úgy örülni, mint én. Kisem kis Lajosa, Németh barátom kisebbik Aristippje – oh, mit nyer ez a kettő az Ön alkalmazásával!
A levelét szenvedő apósom mellett kaptam meg és átadtam neki. Nagy belső megindultsággal köszöni a levélben lévő kedvességeket. Sok éve már, hogy nem az, aki valaha volt. De mi ő most! És éppen a valaha annyira őt jellemző embersége okán. Bárcsak elküldhetném a megbízatást adó hangját, hogy gratuláljak Önnek a doktorrá válása alkalmából. Ez nem a felvett, pusztán illedelmes udvariasság hideg hangja; ez a legnemesebb szív meleg rezdülése. Szerfelett édes számomra, hogy a valaha oly tisztelt, és most még mindig szentül kedvelt férfi mellett ülhetek, és megtehetem neki az utolsó baráti és gyermeki szolgálatot. Értelem nélkül sohasem beszél, a legmélyebb öntudatlanságba merült, amelyből csak újra elaludni ébred fel; és még mindig a vegytanról beszél. Mivel nem tudok érdemben részt venni a beszélgetésben, így kérdéseket teszek fel neki, és ez számára már beszélgetés.
Jó annak, akinek nem kell sokáig várnia.
Igen nagyon köszönöm a Weinzierl-féle Sallustiust. – Elfelejtette a könyv árát megírni.
Éljen boldogul, legdrágább Barátom! – Csak hamarosan válaszoljon a soproniaknak!