Legtiszteletreméltóbb, legjóságosabb Barátom!
Ma találtam meg Kázméron derék unokabátyja küldeményében a pályaművemet, Berzeviczy úr művének két példányát és a Leipziger Literatur Zeitung augusztusi számát. Végtelenül lekötelez felbecsülhetetlen jóságával. Asszonykám szentmisére ment az édesapjával, s én ezalatt az Ön prédikációját olvastam, mivel én nem úgy vagyok kötelezve a szentmise hallgatására, mint ők. A prédikáció épülésemre szolgált. A nagy néptanítók szellemében eltorzítatlanul telve van a legszebb erkölcsösséggel – (majdnem megint scaphának neveztem a scaphát) –, és a szomolnoki hallgatóság szellemi erejéhez van tervezve. (Ha ehhez hasonlóak a prédikációi, úgy nem csodálom, hogy gyakran látogatják a katolikusok is. Már pusztán emiatt rászolgált a jobb emberek nagyrabecsülésére. Egészen rosszul vagyok a hétköznapi életben megmutatkozó vallási gyűlölettől. Ki tagadja, hogy a mieink, a protestánsoké a legigazabb vádak? De mindig a vádaskodás, mindig a gyűlölködés, és semmi más, csak a gyűlölködés! – Talán még túl korai, hogy kinyomtassuk prédikációit, hiszen még alig kezdte el legeltetni az Úr bárányait. Tudja jól, bécsi barátai micsoda jókat mondanak írói munkásságáról. – Bocsássa meg nekem ezt a megjegyzést, ha ez helytelen.) Nagyon tiszteletreméltó az állása: de tudja, hogy nagyon nem szívesen láttam lutheri csuhában fellépni.
Egy lelkésznek gyakran kell emlékeznie az igaztalan időkben arra, hogy lelkész. Oly nagyon kívántam volna, hogy bárcsak egészen a nem papi foglalatosságoknál maradhatott volna. De ki tehet a belső hivatás ellenállhatatlan ereje ellen? – –
Szívből köszönöm keserves fáradozásait, hogy kijavította a pályaművem grammatikai helytelenségeit. Nem kételkedem ítélete őszinteségében; Ön a barátom. De meg kell mondanom, hogy nagyon váratlanul meglepve futottam át a kéziratot, és kihúzott, átdolgozott szakaszok helyett semmi mást nem találtam kijavítva, mint pár szót egész oldalakon. Mivel Ön azt hiszi – amit én valóban nem hihettem volna –, hogy ÍGY kimehet az írás a közönséghez, hát akkor menjen ki ÍGY. A címlapon ez lesz olvasható a szerző által fordítva, és ezt talán megbocsátható a méltányos olvasók körében. Már soha nem fogok hibátlan németséggel írni, de a javításaiból nagyon sokat tanultam. Gyakran nem is tudatlanságból vétek hibát, hanem azért mert nem rögtön jut eszembe a helyes szó.
Berzeviczy írása egész biztosan megszerzi számára nem csak a nagyrabecsülést, hanem minden jóember legmelegebb szeretetét is. Ő épp annyira nemes férfi, amennyire pocsékul ír latinul. Az Ég szerelmére, miért nem nézeti át a kéziratát egy barátjával ez a tiszteletreméltó férfi? Én ezt tettem a pályaművemmel. Rossz németséggel írni a magyar ember számára megengedett (Sylvester, 34. oldal, a Scholion utolsó előtti sorában, és gróf Teleki László Lotharingiai Ferenc császárhoz), de rossz latinsággal könyvet írni teljességgel megengedhetetlen, főként ha ez Magyarország politikai és statisztikai helyzetéről szól. A másoló még a helyesírási szabályokat sem ismerte. Laetale, Dieta stb. stb. – Éppen most olvastam el az első fejezetet. Számomra nem voltak újak ezek a nézetek, és szerencsére vagy szerencsétlenségemre csak tegnapelőtt olvastam az 1808-as Europäische Annalen 4., 5. és 6. számát, ahol megtaláltam a szöveg tárgyalását. De a magyar közönség nagyobb része számára ezek egészen újak, megcáfolóan újak, és így végtelenül értékesek. Tisztelem a nemes férfit, aki értékes szabadidejét [„]nem földműveléssel vagy vadászattal, szolgai munkákkal tölti[”] (Sallustius), hanem mások előtt viszi a fáklyát. Írásban fogok köszönetet mondani neki az értékes ajándékért. De Ön is mondja meg neki, hogy nagyon boldoggá tett a figyelmessége, az ajándéka, és hogy szívből szeretem. [„]Vágj csak olyanba, miért börtön meg számkivetés jár.[”] Ugyanakkor az ilyen írások akár kellemetlenségeket is okozhatnak, ezt szívből sajnálnám. Nem kell sokat merészelni. Minden újító annak a veszélynek teszi ki magát, hogy osztozik Szókratész szenvedéseiben, ettől csak francia szelleme mentette meg a nemes Epameinóndaszt.
Még adós vagyok 25 f-val az 1808-as Leipziger Literatur Zeitungért. Az előző év volt az egyik legfélresikerültebb. Ha nem lenne egy kis birtokom a toronyai hegyekben, akkor nem lenne annyi szénám, gabonám, amennyire szükségünk van. És most mindezek tetejébe a szüret! A bécsi út is nagyon kiürítette a kasszám. Ezenfelül 600 f fölé nőnek a kiadásaim, melyeket Yorick szerint nem tanácsos feljegyezni, mert máshol állítólag biztosan feljegyezték. A La Rochefoucauld március 1-ig elkészül, és akkor még ki kell fizetnem 350 f-t. Bocsássa meg hát nekem, hogy egy ideig még nem fogom küldeni a 25 f-t. Mivel attól tarthatunk, hogy szétkapkodják Berzeviczy írásának lefoglalt példányait, így arra kérem, hogy legyen olyan jó, és tegyen félre annyi példányt, hogy a Literatur Zeitunggal együtt ezekért 30 f-t küldjek majd.
A Morgenblattot olvasom báró Vay Miklós tábornok hitveséről, született Adelsheim bárónőről. (Az apja vagy a nagybátyja miniszter a badeni nagyhercegnél.) Mivel határtalanul bízom az Ön jóindulatában, rögvest elküldöm az itt lévő csomagot, és melléteszem még a Müncheni Auróra két kötetét is (ezek az enyémek). Az Auróra volt a Morgenblatt elődje. Sok mindent talál majd benne, aminek örülni fog.
Nagyon vágyom tudni, hogy miben segítette Önt Drevenak udvari tanácsos. Ismerem őt. Ki ne ismerné! Ne ugorja át ezt a részt a válaszában, ez nekem nagyon fontos. Nem tud elég részletes szólni erről.
Patakról ismét megkaptam a Magazint. De egy szót sem írnak nekem erről. A hallgatás is válasz. –
Szívből ölelem. Írja meg nekem, hogy vajon valóban reménykedik-e abban, hogy apa lesz. Írja meg azt is, hogy Berzeviczy úr apa-e. Sok gyereket kívánok neki.