[Debrecen], August. 31dik. 1808.
Tekintetes Úr!
Vólt szerencsém a’ Tekintetes Ur becses levelét itt vehetni. A’ mi oskolai esztendőnk még tizen ötödik September körűl fog végződni, ’s én legalább is September végéig Debreczenben fogok maradni. – Méltatlan vagyok azon jó szivüségre, mellyet a’ Tekintetes Ur velem tapasztaltatni méltóztatott; a’ Tekintetes Úr olly jó, olly le ereszkedő! ha valóbann el szomorodva, le verve lettem vólna is fel kellett vólna azon biztatásokra vidámulnom. Azonbann sokszor az Ember midőnn valamivel fel hágy nem el szomorodásból teszi azt, hanem arról
*arról [jav. e.: azon]
való meg győződéséből hogy arra elégtelen, ’s az e’ féle meg győződés szint olly kedves mint a’ setétségből való fel virradás. De a’ Tekintetes Úr újj meg új próbákra serkent emgemet, de valóbann a’ Poësisbe é? – A’ Tekintetes Ur intései sokkal becsesebbek én előttem mint sem azoknak ne engedelmeskedném; A’ kezdő azonban a’ maga próbájáról nem itélhet, gyenge próbákkal pedig eggy Artistát meg keresni vakmerőség, ’s Én alkalmatlan lenni rettegek. Még is, hogy engedelmességem meg bizonyitsam, ’s azt ne gondoltassam hogy a’ Tekintetes Ur Crisise nem azon czélra dólgozott, mellyre dólgozni kellett bátorkodom ezen ide irtt darabot a’ Tekintetes Urnak bé mutatni.
A’ Képzelethez.
Testvérje a’ Magánosságnak
Jövel, jövel felém!
’S Csendes tengerénn álmaidnak
Ringassad lelkemet,
Kedv telve ringatódzom abban
Én, más partok felé,
Hol a’ világi bánatok nem
Vérzik bús szivemet,
Hol még eggyszer vig napjaimnak
Képét szemlélhetem,
Még eggyszer el tűnt örömimnek
Tépem virágait –
Mint rémlik előttem Biharnak
Képe homályosonn,
Hol hiv szüléknek karja közt a’
Gondot nem esmerém!
Mint rémlenek Erdely szerencsés,
Szerencsés halmai
Hol szép Lottimnak karja közt a’
Búkat nem kóstolám!
Testvérje a’ Magánosságnak
Jövel, jövel felém,
’S csendes tengerénn álmaidnak
Ringassad lelkemet!
A’ Felhők közzűl nyájasan süt
A’ Hóld fejem felett,
Ott a’ sirhalmokonn nyugtatja
Szelid tekintetét.
Sirhalmok! áh keserves érzés
Vérzi bús szivemet,
Ti fedtétek mély bóltotokba
Szüléim testeket,
Sirhalmok! a’ ti kebletekbe
Sorvad szép Lottim is
Mint a’ virág, a’ melly felette
Sirjának hervadoz.
Testvérje a’ bús bánatoknak
Ne jöjj, ne jöjj felém,
’S zajos tengerénn álmaïdnak
Ne hányjad lelkemet!
Irtózva, csak nem el merűlve
Hánykódom abba én
Kopár szirtokra vet ki a’ hab
Hol bú vérzi szivem,
Hol még eggyszer bús napjaimnak
Képét szemlélem én,
Még egyszer el múlt bánatimnak
Sirom vér könnyeit.
Ha valaki nékem azt mondaná, „hagyj fel a Poësissel” nem irnék többet a’ Javasló trucczára verseket Racinként, – Ohajtanám hogy a’ Tekintetes Ur Nemes szivüségéhez való bizakodásomban vissza ne éltem légyen azzal, ’s alkalmatlan ne légyek. Forró tiszteletem jelentése mellett magamat kegyességébe ajánlvánn maradok
A’ Tekintetes Urnak
Alázatos szólgája
Kőlcsey Ferencz.